A történetekről

Kedves "Két történet" beküldője, nem tudom, hogyan szólítsalak.... Milyen érdekes, hogy két, nagyapa által abuzáltal hozott össze téged a sors. Rád hogy hatottak a történtek? "N"-nel még mindig együtt vagy? Azt írod, "G"-vel nem beszéltetek többet róla, nehéz lehet ez G-nek, hogy te tudod az ő titkát, ott feszül közöttetek, de nem esik szó róla. De megértem, hogy nem hozhatod szóba. Esetleg mesélhetsz neki erről az oldalról, hátha jót tenne neki, ha kiírná magából ő is, vagy sorstársakra lelne. És ugyanez vonatkozik N-re is.

Drága "67" éves nő! Belehaltam a történetedbe, iszonyatos, amin végigmentél... Nagyon örülök, hogy ránk találtál, remélem, látunk majd a fórumon is!

Csatlakozom Sünihez. Az én anyám is úgy tett, amikor próbáltam neki elmondani, mi történt velem, mintha csak valami apróságról beszéltem volna neki.

Én is örülnék, ha a fórumon is írnál, kedves 67 éves nő.

Kedves 67 éves nő!
Rettenetesen fáj nekem is a történeted, a magára hagyottságod ebben, igazából minden körben. Én mostanáig tanárként dolgoztam, egyszerűen nem értem, egy oktatási intézmény hogyan közösíthet ki valakit, mikor az elkövető börtönben ül? Ez az igazán büntetendő. Itt sokan vagyunk, akik ezt átélték, egymást támogatjuk. S az a véleményem, hogy borzasztó, hogy az életben vannak emberek, akik hatalmukat ilyen formában is gyakorolják másokon, de még ennél is sokkal-sokkal elítélendőbb a közvélemény, a külvilág, aki ezzel nem mer szembenézni.
Mert a világunk jelenleg úgy működik, hogy igyekszik inkább nem tudomást venni arról, ami ellentétes azzal, amit hirdet.
Anyaként úgy érzem, az anyák felelőssége még nagyobb, hiszen érezniük kellene, hogy valami történik. Hol van az "anyatigris"?
Vagy az embereknél nem létező fogalom ez?
Én most kísérleti alanynak érzem magam, kísérlet arra, hogy most, hogy mindezekkel a dolgokkal szembenéztem, és tudom, hogy ez okozta-okozza azt, hogy a párkapcsolataim működésképtelenek, hogy folyamatosan azt ismételgetem, hogy "szeretetre vágyom", de csak vágyom...hogy vajon ez így marad-e.
Hátha nem.

Kedves Gurthang
arról kevés szó esik, még itt a fórumon is, hogy a kisebb-nagyobb gyermekek egymás között is okozhatnak egymásnak lelki sérüléseket - s az egyszerű papás-mamás játékok is ölthetnek rossz formát.
Több történetben is van - többek között az enyémben is - hogy az abuzált egyszerre érez izgalmat, szeretetet, félelmet és valamit, ami "nem jó", hogy "nem kellene itt lennem".
Az én életemben ez mostanáig mindig így volt, akárhogy közelednek hozzám, ezek egyszerre vannak jelen. Az érzések összekavarodottsága az egyik elem, amit nehéz orvosolni.

Anoni Mara írta:

süni írta: Kedves nyugodt és karácsony!
Nekem sem ismeretlen amiről írtok, volt olyan emlék, ami miatt folytatnom kellett a befejezettnek hitt terápiámat. Mert azok a borzalmas emlékek akkor bukkantak elő, amikor mentálisan és lelkilegis el tudtam viselni a súlyukat.
Ne erőltessetek semmit, hagyjatok időt a feldolgozásra.

Igazad van, Süni. Minél jobban erőlteti az ember, annál kevésbé jön az emlék. Aztán elég egy szag, egy hang, és az előhozza, amit kalapáccsal sem tudtunk előszedni az emlékezetünkből. Olyan ez, mint amikor nem jut az embernek eszébe egy név, teljes a pánik, hiába görcsölsz, nem jössz rá. Aztán egész mást csinálsz utána, nem is arra gondolsz, és egyszer csak beugrik.
Abba is bele kell törődni, hogy van, ami már nem jön elő. Biztos megvan annak is az oka... Én a mai napig nem tudom megmondani, meddig tartott az abúzus. Még körülbelül sem. Mindig ezt kérdezik tőlem, a környezetem, a riporterek, újságírók, de a legnagyobb csalódásukra nem tudom megmondani. Hónapok? Évek? Nem tudom. És szerintem ez most már így marad. Persze gyötör a gondolat, hogy az elkövető, aki nálam 6 évvel volt idősebb, egész biztosan tisztább emlékekkel rendelkezik. Ő lenne az egyetlen, aki a homályt el tudná oszlatni. Persze csak akkor, ha nem tagadná le, úgy ahogy van.

Hajnalkám, gondoltam rád tegnap. Úgy gondoltam, az unokatestvérem (az elkövető) egy informatikai kretén, azt sem tudja, mi az a számítógép. Még csak eszembe sem jutott megnézni, hogy fent van-e FaceBookon. Aztán tegnap valakit kerestem, megnézetem apám ismerőseit. És ott volt. Csomó ismerőse van, rendszeresen fent van FB-on... Egész biztosan rám keresett már. Márpedig én az igazi nevemen is rendesen osztogatom a beszéj róla oldalt, a férjem is, szóval lehet, hogy már a könyvre is rábukkant. Nem vagyok nagyon nyugodt... Mikor előveszem a jobbik eszem, arra gondolok, talán jobb is ez így, talán jobb lenne már ezen is túlesni, de nagyon félek tőle. Ha ebbe a félelembe beleengedném magam, talán jönnének is még emlékek, de nem merek erre az útra merészkedni, főleg pszichológusi támogatás nélkül nem.

Kedves Süni és Mara!

Köszi. Arról írtam nem is olyan régen egy verset, hogy egy gyerek tudja, hogy hogyan kell tovább mennie az életben, hogy boldog lehessen, és az a végkifejlete, hogy tudja, hogyan kell felejteni. Akkor talán jobb lenne megtanulni újra úgy felejteni.

senki sem írta: Sziasztok. Rávettem magam, és megírtam a történetemet.

Kedves senki sem!

Szörnyű a történeted. Fájdalmas dolog, amikor a szexuális abúzus fizikai, és lelki bántalmazással társul. Az önvédelmi rendszered annyira egészséges, hogy nem tudtál párkapcsolatot kialakítani. Próbálj meg magadra nem kirekesztettként tekinteni, nem tehetsz semmiről.

senki sem írta: Sziasztok. Rávettem magam, és megírtam a történetemet.

Nagyon bátor vagy, hogy le merted írni a történeted.
Amit a „családod” tett veled, az annyira szörnyű, hogy nincsenek is rá szavak.
Nem a te hibád volt, nem tettél semmi olyat, amivel kiérdemelted volna a történteket. Ne add fel! Igenis vagy valaki!

senki sem írta: Sziasztok. Rávettem magam, és megírtam a történetemet.

Örülök, hogy végül leírtad. Bátor vagy.

Azt ugye tudod, hogy egyáltalán nincs igaza a szüleidnek, és nem a te hibád, nem a te bűnöd, ami történt. Sajnos azt kell mondanom, hogy a szüleid nagyon durván bántalmazó szülők. És hogy egy igazi család nem így működik, és egy szerető családban a gyerekek kivétel nélkül szeretetet kapnak. Nincs különbség fiú és lánygyerek között. Valószínűleg anyádat is nagyon rosszul nevelhették, és talán vele is történhetett valami, ami ilyenné tette. Ezt nem azért írom, hogy felmentsem őt, csak magyarázatként.
Én azt tudom neked javasolni, hogy ne hagyd magad! Ne engedd, hogy elhitessék veled, hogy te bármiben is bűnös vagy. Ha nem tudsz elmenni pszichológushoz, olvass önsegítő könyveket. A neten is sok dolgot lehet már olvasni, és ha vissza nem is hozhatod az elveszett gyerekkorodat és fiatalságodat, talán egy kicsit élhetőbb életed lehet. Én nagyon bízom benne, hogy sikerülhet neked is.

Kedves Senki sem!
Köszönöm Neked, hogy leírtad!

Anoni Mara írta: Gurthang, köszönjük, hogy megírtad a történeted. Bátor vagy. Hány évesek voltak ezek az unokatestvérek? Nagyon tetszik, amit a barátod mondott, hogy bárkivel megeshet ilyen, gratulálj neki a nevemben.

16 körül lehettek akkoriban.

senki sem írta: Sziasztok. Rávettem magam, és megírtam a történetemet.

Büszke vagyok rád, így ismeretlenként is. Szerintem ezzel egy fontos lépést tettél a lelki békéd felé.

nyugodt írta: Kedves Gurthang
arról kevés szó esik, még itt a fórumon is, hogy a kisebb-nagyobb gyermekek egymás között is okozhatnak egymásnak lelki sérüléseket - s az egyszerű papás-mamás játékok is ölthetnek rossz formát.
Több történetben is van - többek között az enyémben is - hogy az abuzált egyszerre érez izgalmat, szeretetet, félelmet és valamit, ami "nem jó", hogy "nem kellene itt lennem".
Az én életemben ez mostanáig mindig így volt, akárhogy közelednek hozzám, ezek egyszerre vannak jelen. Az érzések összekavarodottsága az egyik elem, amit nehéz orvosolni.

Én a történtek után kb. tíz évig álmodtam azt, hogy intim helyzetbe kerülök egy nővel, és valami miatt sosem sikerül szeretkeznünk. Nem impotenciára gondolok, hanem undorra, megzavarásra, hasonlókra. A másik fő motívuma az álmoknak az volt, hogy ha szeretkezni akartam valakivel, mindig "el kellett bújni". Sosem voltam pszichológusnál és talán nem is megyek (nem azért, mert ellenzem, csak így alakult), de magamtól arra jutottam, hogy ezek az émelyítő rossz érzéssel kevert álmok végigkísértek elég sokáig a nemi fejlődésemben, és szerintem jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy kettősséggel tekintettem nagyon sokáig a szexualitásra.

senki sem írta: Sziasztok. Rávettem magam, és megírtam a történetemet.

Így újra végigolvasva még jobban meghatott a történeted.

Annyit tudok hozzátenni, hogy az ember az előítéleteivel gyakran megóvja magát a rettegett rossztól, de gyakran el is vágja magát valami jótól, olyan jótól, amire az emberi mivoltunknál fogva szükségünk van. És ilyen előítéletekkel sajnos tele vagyunk. Az én családom nem szerette "a pestieket", mert bunkók, nagyképűek, hülyék az élethez és nincs köztük igazi összetartás és kötődés.

Aztán a családomban történt, ami történt, a feleségem és igazi lelki társam meg egy budapesti hölgy lett...

Ő meg például tart más emberek véleményétől, és amikor megismertem, meg tudta bármikor siratni egy teljesen idegen ember kritikája. Én meg évek óta mondom neki, hogy ne féljen a saját szempontjait felvállalni, hiszen azok is lehetnek legitimek, értelmesek vagy egyszerűen jók, és másoké is lehetnek embertelenek, önzők és galádok. Mindezt az édesapja és kisebb mértékben az édesanyja plántálta belé, hogy folyton az ő véleményüktől függjön egy ártatlan gyerek lelki békéje. (És ennek segítségével nyelették le vele azt, hogy irdatlan, szociális helyzetükhöz egyébként nem méltó nyomorban nevelték fel őt és a testvérét.)

Csak arra akartam kilyukadni, hogy bár tanácsolni nem merek és nem is szeretnék semmit innen az íróasztalom mögül - mert a legjobb jószándékom is könnyen rosszra fordulna -, a családból hozott rossz emlékeket végső soron nekem nem volt szerencsés azonosítani nemekkel, származási hellyel, életkorral vagy szociális helyzettel, mi több, pont az okozta a legtöbb bajt, ha így tettem.

Kedves Senki sem
nagyon megrázott a történeted, és az, hogy most is mennyire benne vagy még.... nem is tudtam egyből írni utána. Borzalmas, hogy szülők miért vállalkoznak ilyen horrorisztikus szerepekre a gyerekeikkel szemben. Tiszta Árvácska-történet, csak talán még szörnyűbb, mert itt nem is mostohákról van szó...
Melletted állunk.
Onnan, hogy leírtad, új világ indul, de tényleg. Én kb. 3 hete tettem ezt meg, és hatalmasat perdült máris a világom, amit egyáltalán nem bánok.
Például kezdem egyre pozitívabbnak látni a kurv@ szót (rám is sokszor mondták a szüleim) - hiszen olyanok mondják másokra, akik belülről távolról sem tiszták, sőt. Akkor ezek szerint ez valami jó kell legyen, mert egy másik kategóriába sorol bennünket. Inkább tartozom ebbe a másik kategóriába, a betűk meg csak betűk.
Tudom, hogy viszolyogsz az érintéstől, én is zavarba szoktam jönni tőle, de azért ölelés neked távolról

Kedves Árva,
elolvastam a történeted, köszönet, hogy megírtad! Nagyon sok a hasonlóság a velünk történtek és a későbbi reakcióink között, nagyon érzem, hogy sorstárs vagy
Milyen elképesztő, hogy három gyereket neveltünk/nevelünk, és a külvilágban mindenki szép, irigylendő családnak lát bennünket, csak mi tudjuk legbelül, hogy van egy titok emögött, aminek fenntartása annyi energiát elvesz. Rémes a hallgatás, még jó, hogy legalább így egymás között elkezdhetünk beszélni.
Ami nekem a legszornyűbb, az hogy még mindig úgy kellene tenni az elkövetőkkel szemben is, mintha minden rendben lenne, hiszen a gyermekeink nagyszülei... én ezzel nem tudok mit kezdeni.
Amióta bevillantak az emlékek (töredékesen), egyszerűen nem tudok beszélni a szüleimmel. De lehet, hogy egyszer még elmondom nekik, hogy tudják, tudom - valahol belül érzem, hogy így lesz. De ehhez idő és erő kell....