Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Mikor segítséget kértem a dokitól - a háziorvosomtól - azzal indított, hogy ideje lenne túllépni már ezen. Egy orvos hogy mondhat ilyet? Felért egy jobb horoggal.
Kedves Amaoneth!

Ez az 1 mondat "szöget" ütött a fejembe,elmesélem az én "történetem"

Gyógyulgatok,gógyulgatok,kevesebb szorongásos "rohamom" van,csinálom szorgalmasan a feledatokat és nézem azokat a videókat,előadásokat amit a Pszichológus ajánlott..többek között.....Szabó Péter: A Boldogság tanulható (vagy egy másik előadását, most nagyhirtelen nem is tudom?!) ....ez egy nagyon okos,tartalmas előadás,de én csak 1 Mondatot jegyeztem meg belőle "HÁT AZTÁN!"
Itt elmondja el az előadó hogy nagyon rossz gyermekkora volt,bántalmazó,alkoholos körülmények.......20 éves korában az utcán élt,amikor kérdezte valaki hogy,hogyan tudott ebből kilépni azok után,amik történtek vele...
Ő azt mondta "HÁT AZTÁN"!
Naa..nekem amikor jön az emlék, a gondolat, az érzés kezd elhatalmasodni rajtam az a mindent elsöprő szégyen érzése,az a pánik,hogy menekülnék de nincs hová,......akkor ez az 1 Mondat ugrik be rögtön...de mintha még az előadónak a hangszínét is hallanám....és megáll bennem a lavina..
Nem értem,nem tudom hogy az emberi Psziché hogyan működik,de ez így leírva nevetséges...pedig sok videót,előadást megnéztem..
Hogy nekem ,milyen nehéz gyermekkorom volt,a molesztálás,az éhezés a mély szegénység, "HÁT AZTÁN'"

Kívánok kellemes kikapcsolódást,feltöltődést az oldal üzemeltetőinek!
Mától én is nyaralok! Vigyázzatok magatokra,mert más nem fog!

Amaoneth írta:

Anoni Mara írta:
Amaoneth, hol tartasz? Találtál pszichológust?

Szia Mara!
Pszichológust nem találtam, a háziorvosom olyan pszichiátert ajánlott, akinek ez a szakképesítése is megvan. Olyan csalódottnak, fáradtnak érzem magam amiatt ahogy az egész zajlott...

Mikor segítséget kértem a dokitól - a háziorvosomtól - azzal indított, hogy ideje lenne túllépni már ezen. Egy orvos hogy mondhat ilyet? Felért egy jobb horoggal.
A pszichiáternél még nem voltam, tartok az első találkozástól. Ugyanis sikerült egy fiatal férfit kifognom..... Máris rossz pont. Azért adok egy esélyt a dolognak, remélem jól fog elsülni. De nagyon nem tetszik a gondolat hogy férfival beszéljek az engem ért erőszakról. Már megint kiszolgáltatom magam valakinek.

Ezt a túllépés dolgot én is megakptam, és én is egy orvostól. Azt hiszem, többek között ezért kezdtem el írni a könyvem, mert úgy éreztem, nem lehet, hogy ennyire nem értik... De ennyire nem értik, és ezért gondoltam, hogy akkor elmagyarázom, hogy nem lehet csak úgy túllépni. Szóval először beszéltem akkor a pszichológuson és a férjemen kívül valakinek a terápiámról és annak okairól. És nekem is nagyon fájt. Pedig nagyon jó ember, és az első ember volt, aki tudni akarta, hogy a testi bajok mögött mi húzódik meg. Szóval így utólag hálás vagyok neki, remélem, azóta elolvasta a könyvem, és megértett egy-két dolgot.
Ami a férfi szakembert illeti, az ne legyen akadály. Szerintem egy jó pszichológusnak igazából nincs neme. Nem a férfit látod benne - legalábbis így képzelem, szóljatok, ha nincs igazam. Meg aztán A Férfi nem ördögtől való, csak egyesek... Szóval ne ezen múljon. De ha eleve nem tetszik, akkor tov,ább kell érdeklődni.

Ági, el fog telni az az idő gyorsan, ne izgulj. És talán jó lesz, hogy egy kicsit mással fogsz foglalkozni. Addig pedig még van bő két hét!

Tavaly is nehéz volt a terápiás nyári szünet, gondoltam, hogy idén sem lesz könnyű.
De sokkal rosszabb annál, mit amit elképzeltem. Hullámokban jön rám a legyűrhetetlen pánik, hogy soha többé nem fog visszajönni a pszichológusom. Vagy visszajön, és megválik tőlem, elköltözik, felszámolja a praxisát, stb.. Aztán elmúlik, aztán váratlanul visszatér az érzés. Próbálom visszakeresni, megérteni, hogy ez honnan jön, de egyszerűen nem látom.
Teljesen meg vagyok döbbenve magamon, erre nem számítottam.
Akik még szüneteltek, hogy bírjátok?

pipacs írta: Tavaly is nehéz volt a terápiás nyári szünet, gondoltam, hogy idén sem lesz könnyű.
De sokkal rosszabb annál, mit amit elképzeltem. Hullámokban jön rám a legyűrhetetlen pánik, hogy soha többé nem fog visszajönni a pszichológusom. Vagy visszajön, és megválik tőlem, elköltözik, felszámolja a praxisát, stb.. Aztán elmúlik, aztán váratlanul visszatér az érzés. Próbálom visszakeresni, megérteni, hogy ez honnan jön, de egyszerűen nem látom.
Teljesen meg vagyok döbbenve magamon, erre nem számítottam.
Akik még szüneteltek, hogy bírjátok?

Nehezen. Megint két hét. De úgy gondolok rà, mintha én nyaralnék. És azt érzem, h ő most boldog és szeretettel tölt el.
nem tudom, h jutottam idáig..tavaly borzasztóan nehéz volt..most talizunk nyáron és végig izgulok mikor nincs h nehogy baj érje vagy esetleg vmelyik orszagba diszcidaljon
Most amúgy lehet, szerelmes leszek és ezt az egész érzést ez a fiú kapja majd meg. De jó mert valakinek odaadhatom
Csodálatos.

hajrá

Nekem megszakadna a szívem, ha vele történne valami. Nem bírnám feldolgozni. Anyukámról is ezt hittem, de vele kapcsolatban, valamivel én is jobban állok.
Rettentő sokszor voltam rosszul, sőt szédültem is, ugyanezek a tüneteim szoktak lenni. Sokszor fájt különböző pontokban a fejem, volt hogy belehasított. Szoktam szólni. Akkor annak is mindig oka van...a téma is olyan. Na meg ez a beszűkülés nálam is jön, ha olyan helyzet áll elő. Egyszerűen szívem szerint valaki mást ültetnék olyankor a saját helyemre, valami klónomat.
Alapvetően izgulva érkezem.

Én is mindig idegesen, szorongva megyek, néha vizsgadrukkal. Mindig erővel kell legyűrnöm az ellenállást, kell vagy 10-15 perc, amíg el kezdek tudni folyékonyan beszélni.
Én néha fulladni szoktam, de azt mindig mondom. Már, ha meg tudok szólalni persze.
Aztán van, hogy disszociálok, ez nagyon ijesztő. Máshol nem, csak ott. És kiesik pár perc.

Meg mostanában azon gondolkodom, hogy mindenki sír a pszichológusánál, csak én nem? Én máshol sem mondjuk, nem tudok. Nem is vagyok benne biztos, hogy jót tenne, szerintem csak felszakítana mindent.

pipacs írta: Meg mostanában azon gondolkodom, hogy mindenki sír a pszichológusánál, csak én nem? Én máshol sem mondjuk, nem tudok. Nem is vagyok benne biztos, hogy jót tenne, szerintem csak felszakítana mindent.

Szerintem nem mindenki sír, de sokan. És idő kell hozzá, hogy az ember annyira elengedje magát. Ha valaki sosem sír az életben, az nem normális dolog. Annyira tartod magad, hogy nem tudsz sírni. Szóval kitartás, eljön annak is az ideje!

Én nagyon szerettem sírni a pszichológusnál, a fejlődés jeleként éltem meg. Csak azt gyűlöltem, hogy az orrom is folyt hozzá! Az nem volt annyira szexi.

pipacs írta: Én is mindig idegesen, szorongva megyek, néha vizsgadrukkal. Mindig erővel kell legyűrnöm az ellenállást, kell vagy 10-15 perc, amíg el kezdek tudni folyékonyan beszélni.
Én néha fulladni szoktam, de azt mindig mondom. Már, ha meg tudok szólalni persze.
Aztán van, hogy disszociálok, ez nagyon ijesztő. Máshol nem, csak ott. És kiesik pár perc.

Meg mostanában azon gondolkodom, hogy mindenki sír a pszichológusánál, csak én nem? Én máshol sem mondjuk, nem tudok. Nem is vagyok benne biztos, hogy jót tenne, szerintem csak felszakítana mindent.

Én sem mindig, csak akkor szoktam, amikor egyszerűen kitör. Amúgy igyekszem visszafojtani, és erősnek maradni. Meg utálom ,mert sírás közben én nem tudok beszélni. Egyszer annak a határán voltam, és nem szólaltam meg, mert küzdöttem, hogy ne sírjak, viszont annyira kellett volna sírnom, hogy nem bírtam megszólalni, és úgy rám szólt a pszichológusom, hogy szólaljak már meg, hogy átváltottam ismét erősbe. Mert az annyira nem volt kedves, de biztos elég furcsán viselkedtem.

Emlékszem, először én teljesen bepánikoltam, amikor megláttam a rengeteg, odakészített zsebkendőt. Fuhh.
Aztán mostanában azt vettem észre, hogy ha látom, hogy valaki használt belőlük, akkor tökre megbillenek. Mindig erős késztetést érzek arra, hogy rendet tegyek az asztalon. De leküzdöm. Még.
Amúgy igazatok van, ez tényleg a fejlődés jele lenne. A bizalomé. Engedném valakinek, hogy elesettnek lásson. Igaziból szeretném megélni ezt a bizalmat, ugyanakkor meg félek a "részvéttelen" jelenléttől. Hogy valaki higgadtan figyelje a kiborulásomat?? Ójajj.
A csend elviselése is a fejlődés jele, szerintem. Én nem tudom még elviselni, magamra hagyva érzem magam benne. Mindig kapálózni kezdek, hogy a pszichológusom újra reagáljon rám, és közben úgy érzem, hogy nem fog már soha, csak marad a csendben, távolról figyelve a szenvedésemet.

Engem kifejezetten idegesíteni szokott a papírzsebkendő látványa. De szerintem ezeket a dolgokat, az nem is érti nagyon, aki nem jár terápiára.
Kedves és előzékeny dolog, hogy odakészítik, csak nekem ez azt jelenti, hogy más el tudja magát engedni én meg nem. Én szégyellni is szoktam a sírást. Ez a részvéttelen jelenlét Pipacs nagyon találó. Valamit én is érzek ezzel kapcsolatban. De tőlem inkább meg szokta kérdezni, hogy most miért sírtam el magam. És ebben tényleg van egy higgadtság. De lehet, hogy a két ember közül jobb, ha a pszichológus a higgadtabb . De tökre értem, amit írsz. Teljesen Ójajj dolog!

Én egyszer sírtam úgy igazán, a mostani pszichológusomnál. A réginél nem tudtam. Sokszor érzem, hogy környékez, de igazi könnyes sírás egyszer volt.
Magamban többször előfordul.

Ezt jól kitárgyaltuk!
Karácsony, szerintem is jobb, ha valaki higgadt marad, de a higgadtságban még lehet együttérző. Azt hiszem. Majd kiderül, talán.

A következő kérdésem az, hogy ti mennyire kezelitek nyíltan, hogy terápiára jártok? Barátok, család, munkatársak tudnak-e róla? És ha igen, hogyan reagálnak?
Én próbálom nyitottan és könnyedén kezelni barátok és munkatársak előtt, hogy csökkentsem a dolog stigmatizáló erejét, de néha azért érzem, hogy ez könnyen visszaüthet. Néha furcsa távolságtartással kezelnek, ha ez szóba kerül (azt persze nem kötöm az orrukra, hogy miért járok). Család nem tudja, mert ott ebből bajok lennének.

Május írta: Sikerült felszállnom egy hajóra. Nekem ez pánikos amúgy. Végig arra gondoltam, hogy milyen jó lesz elmondani a pszichológusnak, hogy sikerült. Van róla fotóm is. Ciki elküldeni a pszichológusnak? Vagy várjam meg a következő alkalmat? Mindig attól félek, hogy sok vagyok. Ettől mondjuk mindenhol félek. De a hajós fotó meg olyan nagy dolog.

Szerintem mindenképpen mutasd meg a pszichológusodnak, erre ő is büszke lesz. Az, hogy elküldöd-e neki most, vagy sem, a terápiás szerződéstől is függ, szabad kapcsolatba lépni vele két óra között? Mert nálunk például le van írva, hogy csak vészhelyzetben, de nem minden terapeuta ilyen szigorú.
Mindenesetre élvezd a pillanatot

Május én ugyanígy voltam ezzel csutortokon mikor megtudtam h felvettek a suliba...majd kiugrottam a borombol és ő volt az első akinek ezt szívem szerint elújságoltam volna. De mondta h most nem fogom elérni így nem is próbálkoztam. De tuti, hogy elküldtem volna.Mondom ezt most. Én is képes vagyok ilyeneken órákig agonizálni.