Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Ezzel én is így vagyok, túl sokat gondolok a pszichológusomra. Néha nagyon fárasztó ez, és nem tudom eldönteni, hogy ez még a terápia természetes velejárója, vagy valami tünet, vagy mi...

Én is túl sokat gondolok rá, és olyan is van, hogy dühös vagyok, hogy ő éli a kis szépséges életét, én meg csak szenvedek. Mivel ezt sokan írtátok le ezt a hasonló helyzetet, vélek némi természetességet felfedezni a dologban. Nem vagyok kattant teljesen. Az első pszichológusom férfi volt, nála rosszabb volt ez a helyzet mint most a nőnél. A képet én biztos elküldeném, még a szabály sem érdekelne. Mert ez nagyon nagy dolog, és szerintem meg fogja érteni, hogy büszke vagy magadra. Nagyon ügyes vagy

És nem verem nagy dobra, hogy pszichológushoz járok, a munkahelyen egyáltalán nem tudják, csak a férjem, és a gyerekkori barátnőm

Május írta: Karácsony, gratulálok a sulihoz!

Szerintem én nem normálisan sokat gondolok a pszichológusomra, naponta százszor. Mintha ő lenne a legfontosabb az életemben. Nagyon gáz. És közben bűntudatom van, hogy járok hozzá. Néha mond valamit a férjéről, az meg bosszant, mintha cukkolna, hogy neki van férje. Nekem meg senkim nincs, csak ő. Nőhöz járok, szóval tényleg tök gáz, de itt idegesítem magam, hogy ő éli szépen az életét, én meg folyton rá gondolok. :angry:

Köszi Május, aranyos vagy, én is gratulálok a félelmed legyőzéséhez. Engem nem zavar, h beszél a férjéről. Sőt inkább érdekel, h hogy működik egy normális kapcsolat, ill. h hogy lehet jól venni egy kapcsolatban a tipikus akadályokat. Persze azért ilyesmiről nincs szó. De én érdeklődve szoktam hallgatni. És egyébként is az elakadásomon is dolgozunk, így én nyilván nem hasonlítom magam hozzá.
………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..

Sziasztok! Ide írok először, mert ez volt az a téma, ami először megragadott. Évekig jártam pszichiáterhez ami nem tűnt túl hatékonynak, majd pszichológushoz, és most is hasonló helyre, ez a leghatékonyabb eddig, viszont azon kezdtem el gondolkodni, hogy normális-e, hogy azt érzem, elkezdtem hozzá kötődni elég erősen. Gyermekkoromban nem igazán tudtam kötődni, mert az anyám nem bírta a közelséget, sem a fizikait, és úgy egyébként sem volt köztünk igazán olyan anya-gyerek kapcsolat. Az ölelés, vagy egy gyerek megérintése távol állt tőle, és egyébként is azt nevelték belé "egy gyereket nem szabad szeretni, mert elkényezteti, visszaél majd vele". Szóval a nagy problémám ez lett mostanában, hogy ez a kötődés normális-e, és hogy családom van ugyan, de igazán baráti kapcsolataim nincsenek, vagy úgy olyan, akivel szívesen beszélgetnék. Ahogy elkezdtem itt erről olvasni, megnyugodtam kicsit, hogy más is érez hasonlót, viszont mellékesen jöttem rá, amivel eddig nem is igazán foglalkoztam, hogy engem is ért szexuális bántalmazás, visszaélés. Valahogy eddig nem tulajdonítottak neki jelentősséget, vagy csak nem tudtam vele szembenézni, de most úgy érzem, sok mindenre magyarázatot ad, amire eddig nem tudtam a választ. Viszont ahogy erre ráeszméltem, sok emlék és érzés előtört, ami rengeteg feszültséget okoz, és nehezen tudom ezt uralni, úgyhogy kissé kétségbe vagyok esve.

Szerintem pont ilyenkor jön jól az erős kötődés... amikor minden a feje tetejére áll, nyakig úszol a fájdalmas érzésekben, akkor tudsz valakibe kapaszkodni, aki stabil marad, és iránytűként segít kitalálni a viharból. Legalábbis én így képzelem.
Hogy ez a kötődés normális-e vagy sem, szerintem nem kell eldönteni. Van. És enélkül nem menne.
Írni, örülni neki, panaszkodni róla, fájdalmat érezni ezzel kapcsolatban - ezt mind lehet és kell, és ez egy jó hely rá.

Karácsony, te hogy vagy? Hány nap még?

Május írta: Miután megtárgyaltuk a papírzsepit meg a nem normális kötődést , engem újabb dolog aggaszt, nem tudom, nálatok van-e ilyen. Szóval hogy én tök bénán beszélek a pszichológusnál. Máshol sokkal összeszedettebb vagyok, elmondom sorban a dolgokat, a pszichológusnál meg nem megy. Nézegetem a parkettaszegélyt, vagy kibámulok az ablakon és csapongva beszélek, mint egy kisgyerek, néha még a hangom is olyan. Meg néha mást mondok, mint ami a fejemben van, akkor arra gondolok, biztos látja a gondolataimat, és néha szeretném is lássa, mert akkor nem kellene nekem elmondani. Igaziból a legnehezebb dolgok nem jönnek ki a számon. Ti elmondjátok a részleteket, a leggusztustalanabb dolgokat? És bírja? Vagy egyáltalán el kell mondani? Tiszta bénaság, mert szeretném elmondani a gusztustalanságokat, de ugyanannyira nem szeretném is, mert félek, hogy mi lesz.

Május, csinálj egy-két forgatókönyvet erre a kérdésre: mi lesz? Mégis mi lenne, szerinted? Azt mondja a pszichológusod: Fujj, maga olyan gusztustalan, ne jöjjön többet? Vagy kidobja a taccsot? Ha el akarod mesélni, akkor meséld el. Ha nem fontos szerinted részletekbe menni, akkor meg ne tedd. De láthatólag szükséged van rá, különben nem kérdeznéd. Az is egy megoldás, ha ezt mondod neki:

Napsugár, isten hozott minálunk! Üdv a csapatban. Persze, hogy normális a kötődés, a nem-kötödés a nem normális.

pipacs írta: Szerintem pont ilyenkor jön jól az erős kötődés... amikor minden a feje tetejére áll, nyakig úszol a fájdalmas érzésekben, akkor tudsz valakibe kapaszkodni, aki stabil marad, és iránytűként segít kitalálni a viharból. Legalábbis én így képzelem.
Hogy ez a kötődés normális-e vagy sem, szerintem nem kell eldönteni. Van. És enélkül nem menne.
Írni, örülni neki, panaszkodni róla, fájdalmat érezni ezzel kapcsolatban - ezt mind lehet és kell, és ez egy jó hely rá.

Karácsony, te hogy vagy? Hány nap még?

Köszi, kicsit szomorúan. Már voltam, lélegzem.

"Miután megtárgyaltuk a papírzsepit meg a nem normális kötődést , engem újabb dolog aggaszt, nem tudom, nálatok van-e ilyen. Szóval hogy én tök bénán beszélek a pszichológusnál. Máshol sokkal összeszedettebb vagyok, elmondom sorban a dolgokat, a pszichológusnál meg nem megy. Nézegetem a parkettaszegélyt, vagy kibámulok az ablakon és csapongva beszélek, mint egy kisgyerek, néha még a hangom is olyan. Meg néha mást mondok, mint ami a fejemben van, akkor arra gondolok, biztos látja a gondolataimat, és néha szeretném is lássa, mert akkor nem kellene nekem elmondani. Igaziból a legnehezebb dolgok nem jönnek ki a számon."
Május, én is épp így érzem magam, fura, mert egyébként sokkal "normálisabbnak, összeszedettebbnek" érzem magam, és néha épp arról nem beszélek ami fontos lenne. Vagy beszélek megállás nélkül vagyis csacsogok de nem arról amiről szeretnék, ha meg mégis megpróbálom azt a témát feszegetni, akkor meg megkukulok tényleg. Fura, én is gondoltam már arra, hogy jó lenne valami gondolatátvitellel dolgozni, és akkor nem lenne ezzel gond Ja igen, és a hangom is más nekem is. Mitől lehet ez? Bennem van valamiféle megfelelési vágy irányában, és lehet hogy ez épp így sül el, hogy bénázok. Talán hogyha már jobban fel tudunk oldódni ebben a helyzetben, szerintem jobb lehet majd. Bár már két éve járok, hát nem tudom. Nekem amúgy is nehézségeim vannak az emberi kapcsolatokkal, sokkal könnyebben megy az írás.

Meg is ette volna a fene, ha pont ugyanúgy viselkednénk a pszichológusnál, mint máshol, mással.
Ha újra akarjuk magunkat építeni, akkor ahhoz muszáj szétesni, nem?

Napsugár írta: "Miután megtárgyaltuk a papírzsepit meg a nem normális kötődést , engem újabb dolog aggaszt, nem tudom, nálatok van-e ilyen. Szóval hogy én tök bénán beszélek a pszichológusnál. Máshol sokkal összeszedettebb vagyok, elmondom sorban a dolgokat, a pszichológusnál meg nem megy. Nézegetem a parkettaszegélyt, vagy kibámulok az ablakon és csapongva beszélek, mint egy kisgyerek, néha még a hangom is olyan. Meg néha mást mondok, mint ami a fejemben van, akkor arra gondolok, biztos látja a gondolataimat, és néha szeretném is lássa, mert akkor nem kellene nekem elmondani. Igaziból a legnehezebb dolgok nem jönnek ki a számon."
Május, én is épp így érzem magam, fura, mert egyébként sokkal "normálisabbnak, összeszedettebbnek" érzem magam, és néha épp arról nem beszélek ami fontos lenne. Vagy beszélek megállás nélkül vagyis csacsogok de nem arról amiről szeretnék, ha meg mégis megpróbálom azt a témát feszegetni, akkor meg megkukulok tényleg. Fura, én is gondoltam már arra, hogy jó lenne valami gondolatátvitellel dolgozni, és akkor nem lenne ezzel gond Ja igen, és a hangom is más nekem is. Mitől lehet ez? Bennem van valamiféle megfelelési vágy irányában, és lehet hogy ez épp így sül el, hogy bénázok. Talán hogyha már jobban fel tudunk oldódni ebben a helyzetben, szerintem jobb lehet majd. Bár már két éve járok, hát nem tudom. Nekem amúgy is nehézségeim vannak az emberi kapcsolatokkal, sokkal könnyebben megy az írás.

Szia Napsugár. Szerintem is így van jól, ahogy csinálod, még ha azt is érzed, hogy megfelelési kényszered van. Én a terápiám elején elég sokat storyztam és sokszor tereltem a témát. Feszegetni a témát- amit el tudsz már mondani azt el fogod tudni mondani. De a feszegetés, amit saját magadban csinálsz, egy nagyon is jó jel. Én is lassan a második évet taposom, most van egy kis időzavarom hirtelen.

Én meg pont a pszichológusnál vagyok sokkal fegyelmezettebb. Miközben annyira szét vagyok esve, hogy néha az órákat számolom vissza, hogy mehessek, és megbeszélhessük, mik történtek a héten. Odavonszolom magam, miután egész héten úgy éreztem, hogy meghalok, és aztán teljesen fegyelmezett stílusban adom elő a pánikrohamos történeteket.
Mintha nem is magamat hallgatnám olyankor.

Ez valahol megnyugtató, hogy más is hasonlóan érzi magát ebben a helyzetben, és nem vagyok egyedül a problémámmal, mert hát eddig erről nem beszéltem senkinek, meg arról sem hogy járok pszichológushoz, csak magamban szorongtam, ez sokat segített, hogy visszaolvastam a korábbi hozzászólásokat. Amikor tényleg nagyon megviselt ez a kötődés, pl. amikor nyaralni ment, próbáltam beszélni erről a férjemmel, de ilyenkor valami féltékenységet látok rajta, és egyáltalán nem érti a dolgot, vagy nem is várható el, hogy ezt megértse? Még azt nem értem (bocsi, lehet béna vagyok, meg fáradt), hogy csináljátok amikor idéztek valakitől, mármint hogy ki mit írt itt a korábbi hozzászólásokban.

Szia Napsugár! Én gyakorlatilag egy éven át mindenről beszéltem a dokimnak, csak arról nem. Általában én sem mindig tudom tartani a szemkontaktust, főleg ha olyan a téma.
Az első pszichológusnak, akihez először jártam, nem is mondtam el semmit. Vele nem tudtam kialakítani azt a bizalmi viszonyt, amit a mostanival igen.
Én sokáig csak az anyámmal való csapnivaló kapcsolatomat szajkóztam, amiről már tudom, hogy csak a jéghegy csúcsa... Soha nem felejtem el a dokim arcát, amikor egy év terápia után elmondtam neki. És olyan esetlenül, mint akkor, életemben nem beszéltem soha.

Napsugár írta: Ez valahol megnyugtató, hogy más is hasonlóan érzi magát ebben a helyzetben, és nem vagyok egyedül a problémámmal, mert hát eddig erről nem beszéltem senkinek, meg arról sem hogy járok pszichológushoz, csak magamban szorongtam, ez sokat segített, hogy visszaolvastam a korábbi hozzászólásokat. Amikor tényleg nagyon megviselt ez a kötődés, pl. amikor nyaralni ment, próbáltam beszélni erről a férjemmel, de ilyenkor valami féltékenységet látok rajta, és egyáltalán nem érti a dolgot, vagy nem is várható el, hogy ezt megértse? Még azt nem értem (bocsi, lehet béna vagyok, meg fáradt), hogy csináljátok amikor idéztek valakitől, mármint hogy ki mit írt itt a korábbi hozzászólásokban.

Mikor elolvasol egy hozzászólást, amit szeretnél idézni, akkor nem a "válasz" fülre mész, hanem oda, hogy idézet. Akkor a válasz ablak, ami megnyílik, úgy néz ki, hogy már eleve benne van az idézett hozzászólás. Ebből még kitörölhetsz, ha csak egy részét szeretnéd idézni. A dolog titka az idézet elején és végén lévő gonosz, szögletes zárójel. Az fontos, hogy megmaradjon (az eleje és a vége is). Ezt csak addig látod, amíg nem küldöd el, a hozzászólásoknál már ezek konvertálva vannak, csakúgy, mint a smiley-k.
Az idézésnek van egy másik módja is, csak akkor nem látszik, kitől idézel: mikor válasz funkcióban vagy, akkor ott, ahol a formázást tudod állítani (fat, szín, stb.) van egy buborék. Ha kimásoltál egy szöveget (control C), akkor ha a buborékra mész, jön megint szögletes zárójeles izé, két "quote", a kurzor automatikusan a kettő közé megy, oda beilleszted a szöveget (control V). A varázslatot mindig a szögletes zárójelek csinálják. Gyakorlat teszi a mestert! Úgyhogy próbálgasd, vasárnapig még van idő. Aztán jön két hét szünet.