Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

pipacs írta: Én meg pont a pszichológusnál vagyok sokkal fegyelmezettebb. Miközben annyira szét vagyok esve, hogy néha az órákat számolom vissza, hogy mehessek, és megbeszélhessük, mik történtek a héten. Odavonszolom magam, miután egész héten úgy éreztem, hogy meghalok, és aztán teljesen fegyelmezett stílusban adom elő a pánikrohamos történeteket.
Mintha nem is magamat hallgatnám olyankor.

Ez nem fegyelmezettség. Noha úgy érzed, hogy de uralkodsz magadon. Egyszerűen eltávolítod magadtól, egyrészt, hogy ne legyél ott rosszul, másrészt, mert nem akarnád megmutatni az igazi érzéseidet, hogy ez mennyire megvisel.
Én amikor titkolóztam, és végül kiderült, és alkut kötöttünk, hogy köv. órán elmondom, akkor olyan nyugodtsággal, összeszedettséggel és hidegen mondtam el, hogy magam is meglepődtem. Minden érzelem nélkül.
Amikor kiengedtem, akkor már sírtam, és amikor összeomlottam a pánikrohamok súlya alatt, már nem tartottam magam, viszont egy idő után teljes rutinnal számoltam be arról, hogy hány napig nem aludtam, inkább, hogy hány éjszakát tudtam aludni....
Pipacs, ne bíráld magad, ez a lényeg. Fordulj szeretettel magad felé. Ki, ha más nem?

Köszönöm Mara, majd gyakorlok addig

Anoni Mara írta: Ezt a túllépés dolgot én is megkaptam, és én is egy orvostól. Azt hiszem, többek között ezért kezdtem el írni a könyvem, mert úgy éreztem, nem lehet, hogy ennyire nem értik... De ennyire nem értik, és ezért gondoltam, hogy akkor elmagyarázom, hogy nem lehet csak úgy túllépni. Szóval először beszéltem akkor a pszichológuson és a férjemen kívül valakinek a terápiámról és annak okairól. És nekem is nagyon fájt. Pedig nagyon jó ember, és az első ember volt, aki tudni akarta, hogy a testi bajok mögött mi húzódik meg. Szóval így utólag hálás vagyok neki, remélem, azóta elolvasta a könyvem, és megértett egy-két dolgot.
Ami a férfi szakembert illeti, az ne legyen akadály. Szerintem egy jó pszichológusnak igazából nincs neme. Nem a férfit látod benne - legalábbis így képzelem, szóljatok, ha nincs igazam. Meg aztán A Férfi nem ördögtől való, csak egyesek... Szóval ne ezen múljon. De ha eleve nem tetszik, akkor tov,ább kell érdeklődni.

Szia Mara!

A jó pszichológusnak nincs neme? Tetszik a gondolat Igyekszem majd így nézni rá. Végül is ő itt elsősorban szakember.

Amaoneth írta: A jó pszichológusnak nincs neme? Tetszik a gondolat Igyekszem majd így nézni rá. Végül is ő itt elsősorban szakember.

Nem hiszem, hogy igyekezet kérdése ez. Hagyni kell, hogy alakuljon a dolog magától. Szerintem a jó pszichológus olyan, mint a gyurma. Azt csinálsz belőle, amit akarsz. Amire a legnagyobb szükséged van. Anya, szerető, bokszzsák.

karácsony írta: Ez nem fegyelmezettség. Noha úgy érzed, hogy de uralkodsz magadon. Egyszerűen eltávolítod magadtól, egyrészt, hogy ne legyél ott rosszul, másrészt, mert nem akarnád megmutatni az igazi érzéseidet, hogy ez mennyire megvisel.
Én amikor titkolóztam, és végül kiderült, és alkut kötöttünk, hogy köv. órán elmondom, akkor olyan nyugodtsággal, összeszedettséggel és hidegen mondtam el, hogy magam is meglepődtem. Minden érzelem nélkül.
Amikor kiengedtem, akkor már sírtam, és amikor összeomlottam a pánikrohamok súlya alatt, már nem tartottam magam, viszont egy idő után teljes rutinnal számoltam be arról, hogy hány napig nem aludtam, inkább, hogy hány éjszakát tudtam aludni....
Pipacs, ne bíráld magad, ez a lényeg. Fordulj szeretettel magad felé. Ki, ha más nem?

Hát igen, ebben is van valami.
Viszont az tény, hogy velem csak akkor bántak jobban, ha fegyelmezett voltam. Sosem hisztizhettem, tombolhattam, ha elkezdtem volna, csírájában lett elfojtva. Azt hiszem, elég mélyen él bennem az a meggyőződés, hogy csak fegyelmezetten fog bárki is elviselni meg szeretni.
Van min dolgozni, na.

Háth a fegyelmezettség egy más dolog.
Az elfojtás is. Egy cipőben járunk... sokat dolgozom magamban is a nyitáson. Megfigyelem saját magam és próbálok változtatni dolgokon. Tudom, h előre visz. Mikor apám bántott és sírtam vagy dühös voltam, akkor addig pofozott és mászott bele az arcomba, miközben azt kiabálta vagy szadista hangon kérdezte, h befejezted? Folyamatosan amíg abba nem hagytam. Elég nehéz kimutatnom dolgokat, mert azt tanultam meg, h ne lássa ha gyenge vagyok. Hogy ne tudjon győzni felettem, ne érezze, hogy van hatalma.

pipacs írta: Hát igen, ebben is van valami.
Viszont az tény, hogy velem csak akkor bántak jobban, ha fegyelmezett voltam. Sosem hisztizhettem, tombolhattam, ha elkezdtem volna, csírájában lett elfojtva. Azt hiszem, elég mélyen él bennem az a meggyőződés, hogy csak fegyelmezetten fog bárki is elviselni meg szeretni.
Van min dolgozni, na.

Azért valljuk be, mi is jobban szeretünk "fegyelmezett" emberekkel lenni, mint hisztérikákkal. Mi is nyilván kellemesebb társaság vagyunk, mikor poénkodunk, látszólag jól vagyunk. Meg valahogy úgy is van, hogy nem vagyunk már kisgyerekek, nem lehet mindenért hisztériázni. Ez van. Néha elképzelem, milyen jó lehet csecsemőnek lenni... Fáj a hasad? Üvöltesz. Rossz kedved van? Üvöltesz. Hiányzik a mama? Üvöltesz, ahogy a torkodon kifér. Csak hát itt ez a fránya civilizáció. Szóval néha kell ez a fegyelmezettség, csak hát nem kellemes, mert olyankor ez a sok üvöltés bent reked.
Talán ez a fegyelmezettség-kényszer óv meg minket attól, hogy teljesen szétessünk. Én, ha folyton elengedném magam, akkor nagy bajság lenne... Ezért is szeretek dolgozni, napról napra arra kényszerülök, hogy összekaparjam magam. És talán ezért is rettegek annyira az egyedülléttől, ki tudja, kimásznék-e magamért a gödörből?

Mindezt csak azért mondom, hogy a "fegyelmezettség" nem ördögtől való. Más kérdés, hogy a pszichológusnál nem kell fegyelmezettnek lenni. Sőt.

Nem vettem bántásnak
Tökre értem, amit írtok. A fegyelmezettség jó dolog önmagában, szociálisan összecsiszol bennünket. A baj akkor kezdődik, ha valaki (pl én, ugye) nem tudja, hogy hogyan lehet elengednie magát, lazának lenni... egyáltalán, abban sem vagyok még teljesen biztos, hogy nekem szabad olyat. Ha minden indulat gátlás alá kerül, akkor minden indulat visszafordul, felém. Nem valami ilyesmiből lesz a depresszió?
A terápia elején ez amúgy visszatérő téma volt. A pszichológusom többször is jelezte, hogy ott szabad, sőt jó lenne elengednem magam, de hát hosszú éveket töltöttem az önszabályozással, nem fog ez egyik napról a másikra menni... De egyszer sikerülni fog. Egyszer kiborulok valaki előtt!

………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….
……………………………………………..
………………………
………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….

karácsony írta: Nem tudom, hogy a szavaknak miért van ilyen nagy hatalmuk. De ha már gyerekként azt tanuljuk meg, hogy fejezzük ki szavakkal a problémáinkat és ne elfojtsuk, akkor lehet, hogy szólunk az abúzusról is, feltéve ha tudjuk, hogy az történt velünk...de jeleztük volna valakinek, mert nem féltünk volna kifejezni önmagunkat.

Hát ez az, hogy nem tudjuk. Én nem tudtam. Nagyon sokáig.

Anoni Mara írta:

karácsony írta: Nem tudom, hogy a szavaknak miért van ilyen nagy hatalmuk. De ha már gyerekként azt tanuljuk meg, hogy fejezzük ki szavakkal a problémáinkat és ne elfojtsuk, akkor lehet, hogy szólunk az abúzusról is, feltéve ha tudjuk, hogy az történt velünk...de jeleztük volna valakinek, mert nem féltünk volna kifejezni önmagunkat.

Hát ez az, hogy nem tudjuk. Én nem tudtam. Nagyon sokáig.

Igen, bizony, ezért is teher rárakás azt feszegetni, hogy miért nem szólt az, akit kicsi korától kezdve ért abúzus. Hiszen, akkor még nem volt Kiko és a kéz. Nem a mai, a témában elért fejlődéssel kell felmérni ezt a múltat. amit mi megéltünk.
Viszont vannak olyan erőszakok, bizonyos korban lévő gyerekkel szemben elkövetett visszaélések, amiről határozottan érzi a gyerek, hogy ez nekem nem jó, de nem beszéli meg senkivel. Ekkor sem ő a hibás, szerintem szörnyű kérdés, hogy miért nem szóltál, még ha aggódva is teszik fel. Mert azonnal azzal gyermeki szemüveggel figyeli a felnőtt ezt a kérdést, amivel akkor abban benne volt, és nem tud tekintettel lenni hirtelen arra, hogy jó szándék vezérli a kérdést. Ilyenkor megint védekező pozícióba lehet kergetni az egykori áldozatot, sőt tényleg egy újab teher kerül rá.
Hiszen nem ő a hibás, hogy azt tanították meg neki, hogy fojtsa el/le az érzéseit. És, ha pont az teszi fel ezt a kérdést, aki az egyik fél volt, aki megvédhetett volna, az extra zűrzavart tud okozni. Hiszen átpakolja a felelősséget már csupán a kérdéssel.

Karácsony, mindig olyan jókat írsz, tökre beindul az agyam.
A szavak hatalmáról: szerintem inkább a nyelvnek, mint egésznek van egy hatalmas ereje (hatalma). Minden élmény, benyomás a nyelv segítségével artikulálódik, válik megoszthatóvá, formálhatóvá és végül így sűrűsödik tapasztalattá. Amiről nem tudok beszélni, azt nem tudom feldolgozni, az egy nagy tömbben fog gomolyogni bennem, kísérteni fog, kirobbanni, stb... az az élmény külön életet él bennem, üldöz, kísért, pedig az enyém.
Mintha a pszichoterápia is erre törekedne: a traumatikus élményt nevén nevezi, amivel az egyúttal meg is osztódik (és már ennek mekkora ereje van, mert a traumatikus élmény alapvetően magányos, egyoldalú, elszigetelő élmény), elkezd dolgozni rajta, csiszolgatja, beágyazza az élettörténetbe. (Ezen az okfejtésen a pszichológusok persze lehet, hogy sírva fakadnának.)

Én nagyon a felindulós-haragos-megkínzott állapotban vagyok éppen, haragszom az egész világra. Mert a magam tapasztalatából tudom, hogy a kisgyerekek millióféleképpen próbálják elmondani, hogy bajban vannak. És mégis, mennyiszer cserbenhagyják őket... ignorálják a tüneteket, esetleg megszégyenítik őket értük, büntetést helyeznek kilátásba... És ez választás. Felnőtt emberek választása. Annyira félnek, hogy cserbenhagyják és hallgatásra kényszerítik a traumatizált gyereket. Senki sem kérhetné számon az egykori áldozatot, miért őket kérik számon? Miért nem az akkori felnőtteket, a szülőket?

Május írta: Mit szólna, ha megmondanám, hogy kb ő a fő érzelmi biztonságom, hogy őrült módon ragaszkodom hozzá, és néha dühöngök rá.

Teljesen elképedne. Ilyet még sosem tapasztalt a praxisában!

pipacs írta: Karácsony, mindig olyan jókat írsz, tökre beindul az agyam.
A szavak hatalmáról: szerintem inkább a nyelvnek, mint egésznek van egy hatalmas ereje (hatalma). Minden élmény, benyomás a nyelv segítségével artikulálódik, válik megoszthatóvá, formálhatóvá és végül így sűrűsödik tapasztalattá. Amiről nem tudok beszélni, azt nem tudom feldolgozni, az egy nagy tömbben fog gomolyogni bennem, kísérteni fog, kirobbanni, stb... az az élmény külön életet él bennem, üldöz, kísért, pedig az enyém.
Mintha a pszichoterápia is erre törekedne: a traumatikus élményt nevén nevezi, amivel az egyúttal meg is osztódik (és már ennek mekkora ereje van, mert a traumatikus élmény alapvetően magányos, egyoldalú, elszigetelő élmény), elkezd dolgozni rajta, csiszolgatja, beágyazza az élettörténetbe. (Ezen az okfejtésen a pszichológusok persze lehet, hogy sírva fakadnának.)

Én nagyon a felindulós-haragos-megkínzott állapotban vagyok éppen, haragszom az egész világra. Mert a magam tapasztalatából tudom, hogy a kisgyerekek millióféleképpen próbálják elmondani, hogy bajban vannak. És mégis, mennyiszer cserbenhagyják őket... ignorálják a tüneteket, esetleg megszégyenítik őket értük, büntetést helyeznek kilátásba... És ez választás. Felnőtt emberek választása. Annyira félnek, hogy cserbenhagyják és hallgatásra kényszerítik a traumatizált gyereket. Senki sem kérhetné számon az egykori áldozatot, miért őket kérik számon? Miért nem az akkori felnőtteket, a szülőket?

Hát igen! Mennyivel másabb lenne azt kérdezni, hogy: és tudott volna e segíteni valaki, vagy érezte e úgy, hogy valakivel ezt megosztaná, vagy bízott volna e valakiben annyira, hogy ezt elmondja. A "miért" tényleg ne a mi kertünkben ásson már.
Én is szoktam haragudni a világra, csak úgy mint te Pipacs. De aztán már megfejtettem, hogy sajnos- vagy kinek nem sajnos, de minden pont úgy van jól, ahogy van, vagyis, hogy a világban rend van, vagy inkább egyensúly. Még ha mi nem is mindig látjuk ezt. Minden lehet jobb.
A szavak, hú, hát igen, minden azon keresztül jön ki, azáltal működik a terápia is, ahogy írod. A szavakról is van egy eszmefuttatásom , ki is fejtettem ezt már valahol. De kb. arról szól, hogy ugyanúgy, ahogy a gyomor megemészti az ételt, és az távozik a végbélen keresztül, ami már nem kell, ugyanígy az agy is emészt, és szájon át csapolja le a végterméket.

Ezekkel a gondolatokkal zárom össze a számat . Tartsatok ki! Jó pihenést a beszéljróla csapatnak és mindenkinek, aki ír itt, vagy csak csendesen olvasgat.

Május írta:

Anoni Mara írta:

Május írta: Mit szólna, ha megmondanám, hogy kb ő a fő érzelmi biztonságom, hogy őrült módon ragaszkodom hozzá, és néha dühöngök rá.

Teljesen elképedne. Ilyet még sosem tapasztalt a praxisában!

Jó, igaz...
Csak azon vergődöm, meg kell-e ezt vele beszélnem, vagy úgyis tudja. Vagy örülne, ha megmondanám. Vagy én örülnék? Vagy hagyjam annyiban? De mennyire gáz már ilyet megmondani, hogy őrülten fontos nekem, hogy ő a fő támaszom, ha baj van, azonnal rá gondolok. Vagy inkább nem kéne ennyit gondolni rá. Vagy inkább hagyjam abba a monologizálást....

Mondd el neki! És ha jól sikerül, én is elmondom az enyémnek