Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Akkor várom a beszámolódat két hét múlva, Május.
Viccen kívül, szerintem nagyon fontos az, amit a terapeutáddal kapcsolatban érzel. Sokmindenre rámutat, sokminden kibogozható azzal, ha beszámolsz neki, hogy éppen hogy érzed magad vele.
A legtöbbet azokon az órákon kaptam, amiken a vele kapcsolatos érzéseket kezdtük el kivesézni. Annyira fantasztikus ember, nagyon szerencsés vagyok.
Ettől függetlenül úgy érzem, szerelmet vallani sokkal nehezebb, mint haragos érzéseket felvállalni.

Május, örülök ennek az áttörésnek! Mennyi van még a szünetből? Szerinted mennyi esélye van annak, hogy pont most halt meg?

Nekem is tart a szünet Május. Átvészeljük, és a pszichológusaink is. Én is félek, hogy elveszítem. Őt is. Én is a legrosszabbra szoktam gondolni.
Azt olvastam a Bátraké a boldogság könyvben. hogy azért csináljuk ezt (nem csak mi , mert azzal, hogy előre félünk, a jövőbe vetítjük az aggodalmunkat, mert ha számítunk erre, akkor félünk, és ha félünk, aggódunk, akkor biztonságra vágyunk, mert az ettől való félelmünkkel akarunk felkészülni. Azt hisszük, ha ezt pörgetjük az agyunkban, akkor azzal tudjuk elkerülni a csapást.
………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….
……………………………………………..
………………………
………………………………

Május írta:
Hát kicsit másképp hozta az élet. Sajnos iszonyú mélypontra kerültem, olyan szorongás kapott el, mint még soha talán. És a pszichológusomhoz menekültem, mert felhívott, hogy mi van velem, de még beszélni sem tudtam, nem mertem kimenni az utcára. Amikor sikerült eljutnom hozzá, akkor olyan kedves és empatikus és aggódó volt, segített elkezdeni a mondandómat, és akkor egyszercsak én mondtam mindent. Mindent. Arról, amiről végig hallgattam és hazudtam, hogy ki bántott és mit csinált velem, és hogy meg akarok halni, és állandóan félek meg rettegek, és közben nem bírtam abbahagyni a sírást. Ő meg olyan együttérzően és szeretettel fogadta, hogy azt éreztem, leomlottak köztünk a falak. És a legfurcsább az, hogy olyan, mintha igaziból most kezdtem volna járni hozzá, mintha most ismertük volna meg egymást. Már nem félek tőle, elmúlt. És megígérte, hogy nem lesz baj belőle, hogy elmondtam az igazat, mert a baj már megtörtént, abból nem lesz baj, ha beszélek róla.
Most szünet van, eléggé vergődöm, mint Karácsony írta, nem kapok levegőt nélküle. Tőle már nem félek, csak attól, hogy mikor legközelebb odamegyek, nem lesz ott... Mert mondjuk meghalt...

Hát nagyon sajnálom, hogy nehéz volt, de az áttörésnek én is örülök.
Sajnos én is csak újabb, borzalmas mélypontokról tudok beszámolni. És ez még csak a kezdet. Nem tudom, hogy fogom én ezt végigcsinálni, nagyon el vagyok fáradva.

Május örülök, hogy meg volt az "áttörés". SZerintem nagyon nehéz ez, de ha beszélünk róla akkor mintha könnyebb lenne. Egy picit. Legalábbis a pszichológussal úgy érzem könnyebb, és neki el lehet mindent mondani. MINDENT!!!! Csak ő ért meg, senki más. Hidd el ez fog segíteni!

Ez az elvesztéstől való félelem Május sok energiát felemészt. Azért próbálj meg eleget enni. Nálam mostanában a zabálás a jellemző, de éhes vagyok állandóan...

Május írta: Tudom, hogy volt már szó az evészavarról az oldalon, de szerintem nekem most összefügg a pszichológussal. Most csak olyan dolgokat eszem, amit nem kell megrágni, nagyon gáz, tudom. De bűntudatom van, ha normálisan eszem. Meg az is eszembe jutott, hogy mire visszajön a pszichológus a szabiról, lássa, hogy én "elfogyok" nélküle... Mert félek, ha felnőtt vagyok és egészséges meg jól, akkor elküld. Hogy csak akkor szeret, ha "kicsi" vagyok és szerencsétlen.... Közben meg persze nem akarok rosszul lenni meg szorongani, de csak így van meg az egyensúly....

Május, 1000%-ig ismerem ezt az érzést, és kisregényt tudnék írni róla, mert ugyanebben a cipőben járok állandóan...most mennem kell, de ha hazaérek, megírom, hátha tudok segíteni vele.

Május írta: Tudom, hogy volt már szó az evészavarról az oldalon, de szerintem nekem most összefügg a pszichológussal. Most csak olyan dolgokat eszem, amit nem kell megrágni, nagyon gáz, tudom. De bűntudatom van, ha normálisan eszem. Meg az is eszembe jutott, hogy mire visszajön a pszichológus a szabiról, lássa, hogy én "elfogyok" nélküle... Mert félek, ha felnőtt vagyok és egészséges meg jól, akkor elküld. Hogy csak akkor szeret, ha "kicsi" vagyok és szerencsétlen.... Közben meg persze nem akarok rosszul lenni meg szorongani, de csak így van meg az egyensúly....

Szóval Május 1000%-ig megértem az érzéseidet, mert én is állandóan ezt érzem. Régen más volt, mikor belekeveredtem először az evészavarba, és 30 kg-ig aszaltam le magamat, az egy pár hónappal egy öngyilkossági kísérlet után kezdődött, mert nem mertem többé megtenni, így tudatosan a lassú öngyilkosságot választottam, és nem kövérnek tartottam magamat, nem lefogyni akartam, hanem elfogyni, és meghalni! Tudatosan! Halálra akartam büntetni és kínozni magamat., de az orvosok az utolsó pillanatban megmentették az életemet, és feloldoztak ez alól azzal, hogy megengedték, hogy egyek. De erről már sokat írtam, nem akarok kisregényt írni, mert úgy látom, most nem is ez a problémád, hanem a "kicsi lenni, és ártatlan". Miután megmentették az életemet, kb. másfél évre kigyógyultam az evészavarból, tényleg, gondolkodásmódban és szokásokban is, nem hittem volna, hogy lehet ilyen, de evészavaros fejjel mondom, hogy visszagondolva akkorra, tényleg nem voltam evészavaros. Aztán 3x egymás után pszichiátriára kerültem más miatt, és a pszichiátrián megismertem valakit, akivel részegen lefeküdtem, vagyis majdnem lefeküdtem (remegtem a lepedője alatt meztelenül és nem bírtam megszólalni), na mindegy, ez nagyon rossz volt, és azt hiszem, ez volt az a pont, mikor tavaly elkezdtem visszacsúszni az evészavarba. Hiszen olyanokat mondogatott nekem, hogy jó a seggem, és hogy bent a kórházban X-szel meg Y-nal is erről beszélgettek... meg még ennél durvábbakat. És akkor megint jött ezerféle érzés, hogy soha nem lesz normális életem, újra akarom kezdeni az életemet, előlről, kicsi akarok lenni, ártatlan és tiszta, gyerektestet akarok, vagy semmilyet, de a legkevésbé sem "jó segget". Meg hogy ha ilyen undorító a felnőttek világa, akkor köszönöm szépen, inkább nem kérek többet belőle. Jött az önbüntetés...bár az addig is volt. Lefogytam újra, de a doktornőm kórházzal fenyegetett, hogy nem asszisztálja végig újra, ahogy lassan megölöm magamat, és vagy elfogadom a segítséget (kórház), vagy ő nem segít tovább (de erről is írtam sokszor régen). Az önbüntetés miatt nem tudtam megengedni magamnak az evést, így beiratott nappali kórházba jó fél évre, hogy bent egyek, és ettem, mert Ő megengedte. De közben meg folyamatosan bennem volt, van, hogy gyerektestet akarok, kicsi lenni, ártatlan és tiszta, ami az én fejemben összeegyeztethetetlen a hízással, és akkor végül zokogva bevallottam ezt a doktornőnek. Akkor sírtam életemben egyetlen egyszer orvos, pszichiáter, pszichológus, stb.-nál. Kigyógyítani ebből az érzésből azóta sem tudtam magamat. Szóval a megoldást nem tudom rá...de én is ezt érzem, bár nem konkrétan a pszichológusom felé, hanem mindenki felé, az egész világ felé. Pedig amikor annó elértem azt a súlyt 25 évesen, ami a 8-9 éves gyerekeknek van, semmivel sem érzetem tisztábbnak vagy ártatlanabbnak magamat. Ugyanolyan bűnösnek és mocskosnak. Szóval nem súly függvénye, sajnos, tudom, de mégsem tudok ellene tenni. Most sajnos eléggé meghíztam, mert a bulímia már jó ideje átvette az uralmat az életem fölött, ezzel büntetem magamat, pedig nem érzem jól magamat a bőrömben, megint kicsi akarok lenni, ártatlan és tiszta... Bát tudom, hogy sohasem lehetek már az, minden nap elhatározom magamat, hogy újra lefogyok, és már kedd este óta nem zabáltam és hánytattam magam! Csak el ne rontsam...
Egyébként régen a terapeutám felé (is) én is így fejeztem ki szavak nélkül, hogy semmi sincs rendben, hogy fogytam és fogytam, mert máshogy nem tudtam...kicsi akartam lenni és azt akartam, hogy átöleljen, mint egy gyereket, és azt mondja, hogy minden rendben lesz. Hogy ne hagyjon magamra...de elment szülni.
Most már azért jobban ki tudom magam fejezni szavakkal, és nem erre "használom" az evészavart, de az érzés attól még ugyanaz maradt, most is ugyanerre vágyom folyamatosan.

Május írta: Sunny, nagyon köszi!
Én kamaszkorom óta vagyok evészavaros, de voltak benne nagy szünetek is. Csak pár hete egy baromi szar szituációba keveredtem, ami hasonlított az erőszakra, és akkor újrakezdődött. Most szigorú szabályokat agyaltam ki magamnak, úgy eszem, de nem tudom, mi lesz jövő héttől, mert akkor menni kell dolgozni. Most ha túllépem a szabályaimat, büntetem magam. És az a legpocsékabb, hogy az eszemmel tudom, hogy baromság, de nem bírom ki, hogy ne így csináljam. Ráadásul a pszichológusnak megígértem (magamtól), hogy amíg szabadságon van, nem csinálom, de nem bírom betartani. Mert kicsit pont azért csinálom, hogy aggódjon meg szeressen, mint egy kisgyereket, nem bírok felnőtt lenni nála, mert úgy tud velem viselkedni, ahogy szerettem volna kiskoromban. És tényleg undorító világa van a felnőtteknek, sokszor én is így érzem. Rossz ez, nagyon. Éhes vagyok.

Jaj, Május, én is pont így érzek! Nekem is úgy kezdődött újra, és mindig abba menekülök vissza. Egyszerűen mindenre "megoldás". Az önbüntetésre, az önkínzásra, a mocskosság-érzetre, az elviselhetetlennek tűnő érzésekre, negatívra és pozitívra egyaránt, és a vágyakra, amiket nem kaptunk meg régen....Én is tudom, hogy baromság és nem old meg semmit, de én sem bírom ki. Vagy az éhezéssel vagy a hányással büntetem magam (mostanában sajnos az utóbbival). Én már főleg emiatt csinálom, hogy büntessem magam, de rám is igaz, hogy nem tudok, és a szívem mélyén nem is akarok sem felnőttként viselkedni, sem felnőttként kinézni. És nekem is nagyon jól esik, mikor a családgondozó átölel mint egy kisgyereket, és ha csak rövid ideig is, de tiszta, ártatlan gyereknek érezhetem magam nála.
Nagyon nehéz a koromnak megfelelő életet élni, nem is tudok, állandóan ugrálnak az érzéseim a gyerek és a felnőtt énem között, és amikor gyereknek érzem magam -ez autómatikusan jön- akkor elfog ez a vágy is, hogy úgy is akarok kinézni.
Nem tudom, miért van ez, lehet, hogy kompenzálás, hogy újra akarom kezdeni az életem, a gyerekkorom, tisztán, ártatlanul, sok-sok tiszta és ártatlan öleléssel a mocskosság helyett...

Én most próbálok olyan dolgokat enni, ami után nem kell hánytatnom magam, és talán fogyni is fogok... De nem sikerül, évek óta nem ettem normálisan, azt se tudom, milyen az, és hogy akkor mi van/lesz? Mi a normális? Mert oké, hogy kedd óta nem hánytattam magam, de a bébiétel meg a joghurt normális? Az utóbbi időben, kb. 1 hónapja minden nap ittam, és akkor zabálam, és hánytattam is... De most, ha nem hánytatom magam, akkor hogyan büntessem magam? Mert az van, hogy akkor még éjjel 2-kor is azon kattogok, és járkálok, hogy mit csináljak?
Nem tudom, én sem...nekem is volt szünet az evészavarban, ahogy írtam, de szerintem megtalálni belőle a kiutat lehetetlen.

Most megint nagyon erősen elfogott a vágy, hogy kicsi akarok lenni és tiszta...és az első érzés ami ezután jött, hogy de nem lehetek már, úgyhogy megyek, zabálok, és hányok.
DE NEM TESZEM!!!

Mos, hogy olvaslak benneteket, az evészavar kapcsán az jut eszembe, hogy nekem most öt hetes szünetem lett a pszichológusommal. Ez idő alatt, folyton a súlyom miatt aggódtam. Voltak napok, amikor alig ettem valamit, máskor meg össze ettem mindent amit megláttam, aztán bűntudatom volt.
Szerintetek ez evés zavar, vagy csináltam valami okot, hogy bebizonyítsam, nem lehet engem ennyi időre egyedül hagyni, vagy csak van ilyen és kész, nem jelent semmi?
Szerintetek?
Plusz érdekesség, azért jöttem fel az oldalra, hogy elköszönjek tőletek, de már meggondoltam, viszont ez van a terápiámba is, hogy talán üzenetben elköszönök, és nem megyek többet.
Vélemény?

Nem kell, semmi ilyen nincs, csak gondoltam ha ennyi ideig nem voltam, akkor itt a vége. Nem is tudom, honnan jönnek az ilyen ötletek, ami különben a terápiámban is jelen van.
De örülök, hogy itt vagyok

Szegények.Ki fog jönni. Lehet, h rosszul emlékszem, de egy ismerősömnek kívülről csináltak valamit, h ki tudja pisilni.
Jobbulást!

Maráéknak akartam írni.

Ági40 írta: Mos, hogy olvaslak benneteket, az evészavar kapcsán az jut eszembe, hogy nekem most öt hetes szünetem lett a pszichológusommal. Ez idő alatt, folyton a súlyom miatt aggódtam. Voltak napok, amikor alig ettem valamit, máskor meg össze ettem mindent amit megláttam, aztán bűntudatom volt.
Szerintetek ez evés zavar, vagy csináltam valami okot, hogy bebizonyítsam, nem lehet engem ennyi időre egyedül hagyni, vagy csak van ilyen és kész, nem jelent semmi?
Szerintetek?
Plusz érdekesség, azért jöttem fel az oldalra, hogy elköszönjek tőletek, de már meggondoltam, viszont ez van a terápiámba is, hogy talán üzenetben elköszönök, és nem megyek többet.
Vélemény?

Nekem is van/volt ilyen. Innen még nem akartam elköszönni. De terápiával kapcs. volt ilyen érzésem, mert nem bírom érzelmileg feldolgozni az elválást majd újratalálkozást arra az egy órára, ahol a legközelebb próbálnám magamhoz engedni, de sokszor mégis odazuhan a falam, aztán ez nehéz.
Ez az evés dolog zavar v. nem én sem tudom...de nem tulajdonítok neki jelentőséget..mert ha nem eszem rendesen később úgyis összefalom.