Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Szerintem mindenképpen bátor lépés pszichológushoz menni, bátor dolog elismerni, hogy az ember elakadt, hogy segítségre szorul. Nem mindenki képes ennek a beismerésére, sokan inkább homokba dugják a fejüket.
Én csak egyetlen pszichológusnál jártam, szóval nem tudom, mi az általános. Ráadásul én egy csavarral kerültem terápiába (a kisebbik lányom miatt mentem), úgyhogy nem tudok neked segíteni, remélem, a többiek elmondják, hogy volt ez náluk. Én az első alkalmak egyikén megcsináltam a Rorschah tesztet (tudod, kriksz-krakszok, mi jut róla eszedbe), nagy baromságnak hittem, aztán nagyon sokat segített, és a képek mély nyomokat hagytak bennem. Szerintem a te dolgod, hogy mennyit mondasz el az első alkalommal, nem muszáj rögtön mindent. Ahogy érzed. Mindenképpen mondd el a tüneteidet, miben szeretnél változást. Aztán szép lassan kialakul egy párbeszéd közöttetek, és utána csak sodródsz a terápia lendületével. Jó dolog, hidd el. Kimerítő, sokszor fájdalmas, de ha jól működik, akkor megéri.
Mi volt rossz az előző terápiádban? Milyen volt az a pszichológus? Miért volt olyan nehéz megbízni benne? Mennyi ideig jártál? (Egyébként akár kezdhetnéd ezzel is, hogy elmondod, hogy jártál, elmeséled, milyen volt, milyen nehézségekbe ütköztél.

Kedves Amaoneth,
háziorvos nem tud ajánlani valakit? Az egy jó kezdet lehetne. Sokan ajánlás útján jutnak el a pszichológusukhoz.
Én minden alkalommal először a módszer alapján kerestem, nekem fontos volt, hogya terapeuta analitikusan orientált legyen.
De ez mindenképpen olyan, mint egy vakrandi. Nem tudhatod előre, milyen lesz. Szerintem a kötődés akkor alakul ki, ha van "kémia" a terapeuta és a kliens között, ez viszont nem biztos, hogy rögtön az első alkalommal nyilvánvaló lesz. Viszont ha nagyon nem érzed jól magad az illetővel, akkor ezt meg lehet mondani, és meg lehet beszélni, és akár tud majd másik pszichológust ajánlani. És ez szerintem fontos: ha zsigerből nem érzed jól magad a pszichológusoddal, akkor nem szabad erőltetni, és bátran meg kell mondani. Én beleestem abba a hibába, hogy maradtam, mert fel sem fogtam, hogy lenne választásom.
Hogy mennyit kell elmondani, ez tőled függ. Amennyit elbírsz. Nem kell sietni. A bizalom kialakítása egy nagyon hosszú folyamat, évekig is eltarthat. Ennek ellenére, hogy ez egy lassú, sokszor felkavaró és összezavaró, mégis egy nagyon jó, megerősítő és pozitív folyamat. Pusztán attól, hogy valaki figyel, és a legjobbat adja magából neked, nem ítélkezik, törődik veled, már ez megkönnyebbülést hoz. Ha minden jól megy, egy idő után már el akarsz neki mondani dolgokat, mert biztonságban érzed magad - sokan akkor, először, egy pszichológussal.
Szerintem is nagyon bátor dolog segítséget kérni, sok erőt jelent. Legyél büszke magadra.

Mi volt rossz az előző terápiában? Nem tudom hogy magyarázzam el... Kilenc éves voltam, és egyszerűen taszított a doktornő. Minden porcikám azt mondta hogy ne bízzák benne. Érezni lehetett hogy nem érdeklem, csak a dolgát végzi. Mindössze öt alkalommal tudtak elvinni hozzá, többre nem voltam hajlandó. Ebben nyilván benne volt az is , hogy egyetlen felnőttben sem bíztam akkoriban.

Köszönöm Pipacs
Lehet hogy tényleg a háziorvosomra kellene hagyatkozni először. Végül is egész életemben ismert, jó eséllyel tudni fogja ki a megfelelő nekem. legalábbis nagyon remélem. Igyekszem nem elhúzni a dolgot, mert kezd halálosan kimeríteni a nem-alvás, és az újbóli pánikrohamok. Azért már könnyebbnek érzem a szívem attól hogy újra itt vagyok

Amaoneth írta: Mi volt rossz az előző terápiában? Nem tudom hogy magyarázzam el... Kilenc éves voltam, és egyszerűen taszított a doktornő. Minden porcikám azt mondta hogy ne bízzák benne. Érezni lehetett hogy nem érdeklem, csak a dolgát végzi. Mindössze öt alkalommal tudtak elvinni hozzá, többre nem voltam hajlandó. Ebben nyilván benne volt az is , hogy egyetlen felnőttben sem bíztam akkoriban.

Ugyan gyerekként csak egyszer látott pszichológus, és csak annyit tett, hogy megállapította, hogy kisegítő osztályban a helyem , úgy képzelem, hogy 9 évesen egy terápia egészen más, mint felnőttként, amikor már egészen más jellegű közreműködés várható el a pácienstől. Szóval egy 9 éves kori rossz tapasztalat nem kell, hogy elbátortalanítson! Szóval hajrá!

Május, köszönöm a válaszodat!
Érdekes hogy se te, se Mara nem találtátok elsőre szimpatikusnak a pszichológust. Ezek szerint nem szabad az első benyomásra hagyatkozni, esélyt kell adni hogy lássam mi lesz belőle A beszélgetéssel kapcsolatban: Nekem az a nagyon nehéz, hogy kimondjam megerőszakoltak. Utána nehezen fogom be a számat.... de azt hiszem ez itt nem lesz hátrány. Ennek ellenére sem remélem hogy gyorsan változnak majd a dolgok.

Köszönöm a biztatást Mara! Igyekszem kitartani. Jó ideig nem éreztem a szükségét szakember segítségének, de az utóbbi időben egyre inkább szembesülök vele, hogy vannak itt még megoldatlan problémák. Úgy gondolom, a gondok megoldásának legelső lépése, hogy el kell ismerni: segítség kell. Per pillanat itt tarok.

Május, 2 másik topikban is válaszoltam Neked..

Május írta: Akkorát csalódtam a pszichológusomban, teljesen össze vagyok törve. A héten tök erőszakos volt velem meg gonosz, iszonyatosan fenyegetve éreztem magam, bepánikoltam és köszönés nélkül felálltam és elrohantam. Aztán annyira fájt, ahogy viselkedett, hogy dühömben bántottam magam és megbántam mindent, amit valaha elmondtam neki, bárcsak vissza lehetne csinálni, és most teljesen nekem van igazam, végig se hallgatott, és nem tudom, mit csinálok rosszul, hogy engem minden pszichológus átver, amikor elrohantam, akkor mondta, hogy jövő héten beszéljük meg, de én annyira szarul éreztem magam, hogy sírva elrohantam. Amikor bízni kezdek valakiben, mindig így járok, úgy érzem magam, mint valami szakadt rongy és összedőlt a világ, hogy megint becsaptak.

Május, ha ezt már sokadszor érzed, szerintem érdemes lenne rajta dolgozni, még akkor is, ha nehéz. Mert ha ez ismétlődik, vagy te úgy érzed, hogy ismétlődik, akkor ott van valami megfejtendő... Esetleg csak te látod torzítva a dolgokat, nem lehet?

Nem szrretnék belekotyogni ebbe a szituba. De mikor elrohantál, ő azt mondta, h kov.héten beszéljétek meg.

Írd meg neki, hogy milyen dillemmában vagy és amit mondott az ezért és ezért esett rosszul.

Május írta: Ne haragudjatok, hogy itt nyafogok, de nagyon szenvedek, hogy ilyen csúnyán bánt velem a pszichológus, mint akit belül megtapostak. Én már túl vagyok két pszichológuson, azok régen voltak, de nagyon sokat ártottak nekem, attól félek, a mostani is, csak nem veszem észre időben, pedig folyton lesben állok. A mostani konfliktusnál rajtam kívül álló dolgokról volt szó, olyasmiről beszélt, ami nem rajtam múlik, hiába mondtam neki a félelmeimet, nem is reagált rá, szerintem unja a problémáimat, én meg fogok könyörögni senkinek, hogy hallgasson meg. Meg pár hete elmondtam neki az igazat a bántalmazóról, és most mondott valamit, amitől halálra rémültem, azért kellett elrohannom. Tisztára ambivalensen érzem magam, egyrészt legszívesebben vissza se mennék, hogy neki is rossz legyen, ami egy baromság, mert őt nyilván nem érdekli, hogy megyek-e vagy sem. De közben másra sem bírok gondolni, csak arra, hogy mi lesz velem nélküle, és nem beszéltük meg a folytatást, mert elrohantam, szóval most nekem kellene őt megkeresni, de az meg olyan hülyén jön ki, szégyellem magam nagyon, meg attól is félek, ha meg is keresném, már úgysem tudnék neki elmondani dolgokat, mert annyira megbántott, hogy azon nem tudom magam túltenni. Jaj, nagyon rossz az egész, hogy elérte, hogy így kötődjek hozzá, aztán meg jól elbánt velem!

Május, tudod, hogy semmi szín alatt nem szeretnélek megbántani, és csak a segítő szándék vezérel, tehát csak ezért mondom: tudjuk, hogy nem kell neked olyan sok ahhoz, hogy halálra rémülj. Próbálj meg kicsit kilépni a szokásos mechanizmusaidból, és az elszaladás helyett szaladj hozzá vissza, és tisztázd vele a dolgokat.

A Félelmek topikban azt írod, hogy van, amiben a terápia nem segít. Ez nem teljesen így van, de a terápia nem varázspálca. A terápia sokszor csak arra képes, hogy megérts dolgokat. Igen, abnormális módon rettegek attól, hogy a gyerekeimnek bajuk lesz, és én nem veszem észre, vagy én leszek a felelős a bajért. De onnantól kezdve, hogy leírom: "abnormális módon", már hatott a terápia, hiszen én is látom, hogy az én valóságom nem a valóság. Ez a rettegés a múlt lenyomata. És így van nyilván ez nálad is, vannak irreális félelmeid, nem adekvát viselkedéseid, félsz, hogy a múlt ismétlődik, és minden okod megvan rá. Próbáld meg ezzel a szemüveggel nézni azt, ami legutóbb a pszichológusnál történt. Egészen biztosan túldimenzionálsz dolgokat. Nem kell kapkodni, nem kell most azonnal felhívnod, írni neki, várj egy kicsit, hogy leülepedjenek a dolgok benned. Csitul majd a fájdalom, csitul a harag, és akkor majd visszamész hozzá, és át kell mindent beszélni. Ezek a pszichológussal való konfliktusok nagyon hasznosak, én azt is el tudom képzelni, hogy néha akarva vagy akaratlanul provokálnak az előrelépés érdekében. De csak akkor tud hasznodra lenni, ha kiaknázod.

Igen, de legkozelebb mentem és tisztàztam.
………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..

karácsony írta: Sokat tanulhatsz ebből, mégha jelenleg nagyon rossz passzban is vagy emiatt.
Az elrohanásról már én is fantáziáltam egyszer kétszer, de aztán rájöttem, hogy az menekülés..

Amaoneth, hol tartasz? Találtál pszichológust?

Én szeretettel gondolok rá. Érzékeny, kedves, okos, szigorú időnként, nagyon empatikus, van hogy fél szóból is érti, mit érzek, befogadó, nagyon csibész tud lenni, és már van mögöttünk egy út, amin néha mosolyogni szoktam, főleg, mikor eszembe jut egy-két dolog.
De még mindig izgulok, ha megyek.

A sűrű sötét és vészterhes gondolat a témából adódik szerintem, ezt váltja ki belőled. Ami veled történt, újra felszínen van, és ez ilyen. De ez a gyógyulás része.
A menekülés, a szobából kirohanás állandó téma nálam is. Néha felugrok a székből, de már nem megyek ki.
Az elején volt olyan, hogy ki akartam rohanni a szobából, és a pszichológus az utamba állt. Akkor csak járkálta a szobába, mint egy állat a ketrecben. De jól esett, hogy visszatartott. Aztán később párszor mégis kiviharoztam az óra kellős közepén, aztán vissza somfordáltam. Végül mondta, nyugodtan faképnél hagyhatom ha úgy gondolom. Na ettől szörnyen berágtam, de tulajdonképpen leszoktam a kirohanásról
Vannak jó és rossz érzések is a személyüket illetően, attól függ mi a téma. Néha dühöngök, hogy nem is törődik velem. Vagy úgy érzem engem hibáztat. Máskor meg engem is melegség önt el. De ennyi idő elteltével is szörnyen szoktam izgulni, és néha rettentően zavarban vagyok. Ezek vannak
Sok sikert, és erőt a mai órádhoz Május

Anoni Mara írta:
Amaoneth, hol tartasz? Találtál pszichológust?

Szia Mara!
Pszichológust nem találtam, a háziorvosom olyan pszichiátert ajánlott, akinek ez a szakképesítése is megvan. Olyan csalódottnak, fáradtnak érzem magam amiatt ahogy az egész zajlott...

Mikor segítséget kértem a dokitól - a háziorvosomtól - azzal indított, hogy ideje lenne túllépni már ezen. Egy orvos hogy mondhat ilyet? Felért egy jobb horoggal.
A pszichiáternél még nem voltam, tartok az első találkozástól. Ugyanis sikerült egy fiatal férfit kifognom..... Máris rossz pont. Azért adok egy esélyt a dolognak, remélem jól fog elsülni. De nagyon nem tetszik a gondolat hogy férfival beszéljek az engem ért erőszakról. Már megint kiszolgáltatom magam valakinek.