Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Én nagyon félek a meghitt, anyai, gondoskodó ölelésektől. Annyi elsodró érzelem szabadul fel, hogy egy idő után disszociatív állapotban találom magam. Hosszú időre.
A felületes, pár perces ölelések rendben vannak, az annyit jelent csak, mint egy vállon veregetés.

pipacs írta: Én nagyon félek a meghitt, anyai, gondoskodó ölelésektől. Annyi elsodró érzelem szabadul fel, hogy egy idő után disszociatív állapotban találom magam. Hosszú időre.
A felületes, pár perces ölelések rendben vannak, az annyit jelent csak, mint egy vállon veregetés.

Én is félek tőle, és azt nem mondtam, hogy élvezni is tudom. Én is disszociálok, rögtön kívülről látom az egészet, "jé, ez megölelt!", de az agyammal tudom, milyen sokat jelent. Te mit értesz disszociatív állapoton?
Rotebeete, nem vagyunk egy generáció. A mai fiatalok sokkal könnyebben ölelgetnek, szívescskéktől csöpög a Facebook, könnyen írják ki, "imádlak" stb. Szóval én ilyen vállveregetés-szerű öleléseket sosem kapok.

rotebeete írta: Egy segélyvonalon gyereknek adtam ki magam, akit abúzálnak... Nem az első eset, hogy ilyet csináltam. Miután persze ott a hatóságokat akarták értesíteni, és bevallottam, hogy valójában felnőtt vagyok már, nem hittek nekem. Azt mondták, kell lennie egy szakembernek, aki igazolni tudja, hogy ki vagyok, különben megteszik a következő lépéseket.
Akkor mindent elmondtam a pszichológusnak, hogy telefonáljon oda, és segítsen, mert bajban vagyok. Erről beszéltünk azelőtt sokat, hogy ez ne forduljon elő többet, én meg ígértem, de nem ment.... Ahhoz, hogy segíteni tudjon, alá kellett írnom valami papírt, hogy harmadik személynek beszélhet rólam... Nagyon dühös volt. Segített, de láttam, hogy ki volt akadva. Azt mondta, ő se hitte volna el nekem, hogy felnőtt vagyok, mert olyan gyermeki hangom van, ami max. egy 11-12 évesével mérnető össze.
A segélyvonalon megértőek voltak, és segíteni akarnak nekem. Az egyik hölgy felhívott, és azt mondta, így is szívesen beszél velem, de azt szomorúan hallja, hogy nem megyek többet a pszichológushoz.
Azóta a pszichológus állandóan keres, üzeneteket hagy. Azt hiszi, nem vagyok normális szerintem. Még azt is megkérdezte, hogy emlékszem-e a hívásokra. Emlékszem, de mégis olyan, mintha valaki más lennék...
Azt mondta, ez a poszttrauma tünete.

Azért ezt nem sorolnám a "szörnyűség" kategóriájába. Segítséget kértél, segítséget kért a kislány, aki voltál, nem? Ráadásul - ha jól értem - tisztáztad is utólag velük. Ne gyötörd magad, menj vissza a pszichológushoz, mert azon valóban dolgozni kell, hogy ne ilyen módon kérjél segítséget. Végre találtál valakit, aki segíteni akar, akivel már bejártatok valamennyit az útból, nem? Ha nem mész vissza hozzá, megint csak magadat bántod!

De ő nem a terapeutám. Nem tud velem terápiát csinálni. És egy újabb szakemberhez se kedvem, se időm, se lehetőségem elmenni.
A hét minden napján dolgozom, ezért nem is jöttem most sokáig, mert a gyerekek mellett péntektől vasárnapig 12-14 órázom, és hulla fáradt vagyok. Betegbiztosításom nincs, és őszig úgy néz ki, nem is lesz.
Egyedül vagyok, és egyedül kell megoldanom a szállásom, a megélhetésem, miközben ősztől tanulni szeretnék, és 2-3 hónapra se lakást, se munkát nem tudtam máshol találni, csak nővéremnél. Nővérem pedig semmit nem tud arról, milyen problémáim vannak. Pontosabban azt is tudja, hogy másfél éve megerőszakoltak, de soha nem beszéltünk róla, csak akkor, amikor elmondtam neki. De azt hiszem, szégyelli ami történt, és cikinek tartja.
Ha sokat dolgozom, addig se a szarságokon pörög az agyam.

Én is kimondottan a NEM szexuális tartalmú ölelésre gondolok...a szexuális tartalmútól rettegek. De lehet, hogy pont azért olyan jó, mikor megölel, mert egy anyukám korabeli nő, és egyáltalán nem olyan, mint egy férfiölelés...inkább olyan igazi anyai.
Nem tudom, hogy összefügg-e a gyerekkorral, de néha szoktam érzeni egyfajta hiányt vagy vágyat, hogy milyen jó lett volna, ha akkor van mellettem valaki, aki valahogy "megment" tőle, megölel, és azt mondja, hogy minden rendben lesz...de hát nem mondtam el senkinek, több, mint 10 évig, így meg hogyan is lehetett volna...

Rotebeete! Én innen ezt komoly problémának látom. Segélyhívás. Szerintem mindennél fontosabb lenne, hogy ezen a téren segíts magadon. Ez kell legyen a legfontosabb. A többi csak ezután. Menj el a pszichológushoz.

Május! Nem ritka, hogy egy kliens nem őszinte a pszichológusához. De ha már jársz hozzá, és érzékeled is a problémát, érdemes lenne a végére járni. Talán vesd fel neki, szerintem látott már ilyet, és meg fogjátok oldani. Elvégre tényleg egy halom pénzt hagysz nála, ne szúrj ki magaddal. Amúgy lehet észre is veszi rajtad, csak várja, hogy előhozd a dolgot.

Ölelés, hát igen. Értem miről írtok teljesen. Nálam ez létszükséglet. A régi pszichológusom kifejezetten ellenezte, és szörnyen szenvedtem tőle. Volt, hogy csak így tudtam kifejezni, hogy mit jelent nekem. Az újnak ezzel nincsen problémája, a második ilyen alkalommal még jobban magához húzott. Na akkor, bár nagyon jól esett, kicsit kívülről láttam magam, és lehet kissé el is húzódtam, olyan váratlanul ért. Úgy éreztem nem kapok levegőt. De olyan is van, hogy nehezen megy a beszéd, és a nagy levegővételek között legszívesebben a nyakába ugranék, talán kis vigaszért. vagy, hogy érezze, hogy ez milyen jó nekem, és erőt adó. Másokhoz annyira nem merek közeledni.

Köszi Pipacs a cikket.

Én nagyon zavarban lennék, ha a pszichológusom megölelne.

Anoni Mara írta:

pipacs írta: Én nagyon félek a meghitt, anyai, gondoskodó ölelésektől. Annyi elsodró érzelem szabadul fel, hogy egy idő után disszociatív állapotban találom magam. Hosszú időre.
A felületes, pár perces ölelések rendben vannak, az annyit jelent csak, mint egy vállon veregetés.

Én is félek tőle, és azt nem mondtam, hogy élvezni is tudom. Én is disszociálok, rögtön kívülről látom az egészet, "jé, ez megölelt!", de az agyammal tudom, milyen sokat jelent. Te mit értesz disszociatív állapoton?
Rotebeete, nem vagyunk egy generáció. A mai fiatalok sokkal könnyebben ölelgetnek, szívescskéktől csöpög a Facebook, könnyen írják ki, "imádlak" stb. Szóval én ilyen vállveregetés-szerű öleléseket sosem kapok.

Hát én nem kívülről látom magam, hanem teljesen lezsibbadok, elkezdek sodródni, és csak az agyam hátsó szögletéből figyelem magam rémülten, nézem, hogy mi van. Megsemmisülés-érzésem van.
Ezért is érzem magam biztonságban a terápiában, mert tudom, hogy ez nem fordulhat elő, ezzel nem kell számolni, kerülhetek valakihez közel anélkül, hogy a fizikai kontaktus miatti disszociációtól kellene rettegnem.

Nagyon egyetértek Májussal!

Alaine véleménye is érdekelne, ő merre van?

Anoni Mara írta: Érdekes lenne tudni, hogy másnál is ilyen csodatevő-e az ölelés, vagy csak azoknál, akiknek ez valamilyen oknál fogva kimaradt. Én annyira vágyom az ölelésre, hogy arra nincsnenek szavak. És kifejezetten a nem szexuális jellegű ölelésre vágyom. Ez is a gyerekkor? Vagy egyszerűen mindenkinek jól esik, ha megölelik? Én annyira tudom irigyelni azokat az embereket, akik hozzá mernek nyúlni a másikhoz, és annyira természetesen teszik.
Sunny, ne kételkedj, biztos őszinte az érzés, tudod, mások a saját szemükkel látnak minket, nem a miénkkel!

Van egy barátnőfélém, ő tanította meg nekem, milyen jó tud lenni az ölelés. Őt is abuzálta az apja amúgy, de ez most más kérdés. Ő ilyen ölelős fajta. Valahogy természetes neki, hogy megöleli azt, akinek örül. És először persze nekem nagyon kellemetlen volt, amikor megölelt, elégszívesebben elmenekültem volna, de valahogy nem akartam megbántani. És azóta rájöttem, hogy nem is olyan rossz az. Nyilván nem bárkivel, csak némelyekkel, de jó. Azóta felszabadultabb vagyok ezen a téren.

Május! Ez tényleg találó...egy Napló amit közösen írunk..
Ez egy Gyógyító,Anonym,Terápiás Közösség..
Mostmár kellene egy olyan Topik is ami Pozitív,ami előre visz a Jövőbe,ahol csak a Pozitív érzelmeinket írjuk le,ahol csak a Jó dolgokat írjuk...

Eddig írtuk a Múltat,a sok Mocskot,a sok Negatív érzelmet...
Mit szóltok hozzá?
Valamelyikünk leírta Feldmár András véleményét is hogy a Terápia után is, a szenvedés megmarad,csak a mi Megküzdési Képességünk nő az Életben.
Jelentem ez Igaz,mióta a pszichológussal beszélgetek,csinálom a gyakorlatokat,oda figyelek a gondolataimara,stb...jobban érzem magam,másképpen
Igaz azóta is volt csak 2 szorongásos "rohamom" de már jóval kisebbek,szóval Fejlődünk...

Sziasztok!
Jó rég elhagytam az oldalt. de egyre inkább érzem hogy vissza kellene térnem. egy ideje újra elkezdtek visszajönni az emlékeim, és ezt borzasztó nehezen viselem. Úgy döntöttem, szakemberhez kellene fordulnom, a háziorvosom is támogat ebben. A segítségeteket kérem egy kicsit ebben: Ti mire figyeltek, hogyan választottátok ki kihez mentek? Megmondom őszintén, nagyon félek tőle hogy kiadjam magam egy idegennek. Hogy mentetek a pszichológushoz első alkalommal? Biztosan nem én vagyok az egyetlen akit megrémít ez a helyzet... De egyre inkább szükségét érzem hogy valami módon kilépjek ebből a helyzetből. (az utóbbi időben nagyon érzem hogy csak elfojtottam a dolgokat, újabban megint pánikrohamaim vannak. . Elegem van. És nagyon dühít hogy a nevelőapám még mindig hatással van az életemre.) Elnézést ha rossz helyre írtam.

Amaoneth írta: Sziasztok!
Jó rég elhagytam az oldalt. de egyre inkább érzem hogy vissza kellene térnem. egy ideje újra elkezdtek visszajönni az emlékeim, és ezt borzasztó nehezen viselem. Úgy döntöttem, szakemberhez kellene fordulnom, a háziorvosom is támogat ebben. A segítségeteket kérem egy kicsit ebben: Ti mire figyeltek, hogyan választottátok ki kihez mentek? Megmondom őszintén, nagyon félek tőle hogy kiadjam magam egy idegennek. Hogy mentetek a pszichológushoz első alkalommal? Biztosan nem én vagyok az egyetlen akit megrémít ez a helyzet... De egyre inkább szükségét érzem hogy valami módon kilépjek ebből a helyzetből. (az utóbbi időben nagyon érzem hogy csak elfojtottam a dolgokat, újabban megint pánikrohamaim vannak. . Elegem van. És nagyon dühít hogy a nevelőapám még mindig hatással van az életemre.) Elnézést ha rossz helyre írtam.

Szia! Tényleg jó rég láttunk, reméltem, hogy visszanézel még hozzánk!
Nehéz kérdést teszel fel. Mondanám, hogy hallgass a szívedre, de aztán visszagondolok imádott pszichológusomra, és az elején olyan hideg volt, mint a jég, abszolút semmit nem éreztem iránta. De már a második alkalommal úgy éreztem, hogy érdeklem, kíváncsi volt rám, arra, amit mondtam, türelmes volt és figyelt rám. Szerintem ha ezt érzed az elején, az már jó jel. Próbálj meg érdeklődni, hátha tud valaki az ismeretségi körödből ajánlani valakit. Nem tudom, merre laksz, merre keresel, ha Budapesten, akkor írj egy e-mailt, hátha tudunk ajánlani valakit.
Bátor lépés, hogy szakemberhez fordulsz, szerintem ez a legjobb, amit tehetsz.

Köszönöm a gyors választ Hogy őszinte legyek nem érzem bátornak magam, a félelem vezet a döntésemben.... Igazság szerint halálra rémít hogy majdnem harminc év után még mindig hatással van rám amit a nevelőapám tett velem. Megkérdezhetem mire számíthatok a pszichológusnál? Anno jártam terápiára. de képtelen voltam megbízni az orvosomban. Itt viszont a többiektől azt olvastam hogy nagyon erős kötődés is kialakulhat. Mi történik egy egy ilyen alakommal? Azért kérdezek ennyit, mert nyugodtabb vagyok ha valamilyen szinten tudom mire számíthatok. Nehezen viselem ha nem irányíthatok egy helyzetet. Vidéki vagyok, egyelőre fogalmam sincs hol találok megfelelő szakembert, de ebben szerencsére támaszkodhatok a háziorvosomra. Ő mindent tud rólam. Meglepően könnyű volt elmondani neki mi a problémám, ezért reménykedem hogy a pszichológussal is együtt tudok majd működni.