Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Május írta:

Ági40 írta: Szerintetek ez evés zavar, vagy csináltam valami okot, hogy bebizonyítsam, nem lehet engem ennyi időre egyedül hagyni, vagy csak van ilyen és kész, nem jelent semmi?
Szerintetek?
Plusz érdekesség, azért jöttem fel az oldalra, hogy elköszönjek tőletek, de már meggondoltam, viszont ez van a terápiámba is, hogy talán üzenetben elköszönök, és nem megyek többet.
Vélemény?

Ági, szerinted? Evészavar, vagy bizonyítod, hogy ne hagyjon egyedül?

De én is gondolok ilyet, hogy nem megyek többet a pszichológushoz. Most pl napok óta egyre erősebben, hogy tart a szünet. Mintha kezdenék rá haragudni megint, hogy végül is neki "köszönhetem", hogy szarul alakult az életem, mert miatta jött elő minden, talán jobb lett volna szépen elfojtva, akkor békésebben éltem. És most már a hitem is kezd apadni, hogy jó-e ez nekem, segít-e ez rajtam, hogy pszichológushoz járok. Hozzá iszonyúan kötődöm, de közben egyre több a szomorúság bennem. Hát ezért gondolom én, hogy vissza se kéne menni a szünet után, mert jobb lenne egyedül. Nem jó ez, hogy hetente feltépjük a sebeket, mindig vérzik...

Véreznek azok maguktól is, Május... csak, ha egyedül maradunk vele, akkor megpróbálunk hátat fordítani nekik. De attól még fáj, meg vérzik, meg ott van. Szerintem egy bizonyos idő után már nincs is visszaút, ha már túl vagy annyi sok mindenen, amin már túl vagy, már nem lehet ugyanúgy elnyomni az emlékeket.
Szerintem abbahagyni a feltárást/terápiát nem igazi választási lehetőség. Feladni és folyamatosan még rosszabbul lenni, élni vs folytatni és harcolni, mert egyszercsak jobb lehet, sokkal jobb... (Remélem, nagyon remélem.)
Szóval ne adjátok fel, soha. Ti vagytok az erősebbek.

Köszönöm a válaszokat.
Szerintem én magát a terápiát jó bírom, túl jól is
Viszont ez z elválás nagyon nehéz. Azért gondoltam, hogy talán most véget vetek ennek, hogy csak félig legyen rossz. Nagyon megijeszt a gondolat, hogy egyszer majd azért fogok oda menni, hogy végleg elköszönjek.
Most viszont kissé féltékeny vagyok arra a dologra, amiért még egy héttel meghosszabbodott a szünetem.

Igen ez engem is megrémiszt. Főleg, ha egy olyan pillanatban, szakaszban válnánk el, ahol én még nagyon anyátlan vagyok. Lesz olyan időszak valaha is, amikor nem?
Tiszta szánalom...
Ági a plusz egy hetes bejelentéstől én is kilennék.

Most kicsit könnyebb, bár úgy érzem, kezdődik a következő mélypont. De ennek biztosan így kell lennie. ???

Sziasztok!
Lenne egy kérdésem, kérlek, őszintén valaszoljatok, hogy normalisak az erzeseim, vagy én vagyok a hülye?

Ti mit tennének, ha kapnatok egy olyan állás ajánlatot, ami mellett nem tudnatok többet elmenni a pszichologusotokhoz, meg esetemben a csaladgondozohoz sem? A hülye idobeosztas és a távolság miatt...A munka lényegesen jobb lenne, kb. álmaim munkája, de messzebb (másik városba ingázás).Anyagilag kb. 10.000 ft-tal jarnek jobban, mint a mostani munkahelyemen, tehát kb ugyanott vagyok. Nyilván nem megszavaztatni akarom, de van a szívem melyen egy hatalmas ellenállás, hogy ebbe én beleorulnek, szo szerint...amit persze nem oszthatók meg senkivel.
De elveszíteni egyszerre a pszichologust és a csaladgondozot is...én a csaladgondozoval vagyok ugy inkább, mint Ti a pszichologusotokkal, hogy bár a pszichologusomat is kedvelem, a csaladgondozomat nagyon szeretem, olyan, mintha az anyukám lenne!
Normális feladni emiatt a munka lehetőséget? Vagy én nem vagyok a normális? De ismerem magamat, hogy nem is tudnek már emiatt a sok veszteség miatt örülni neki, vagyis ha belegondolok nem Orulok neki, és biztos tiszta depi lennék, nem birnam ki, kiborulnek, és felmondanek, csak akkor meg már a mostani munkahelyemre nem mehetek vissza...
Ezt meg nyilván nem oszthatom meg a csaladgondozommal, hogy ennyire szeretem, ragaszkodom és kotodom hozza?

Sunny, kompromisszumos megoldás nincsen? Hogy a pszichológusod/családgondozód a hétvégén tudna fogadni? Én biztosan megpróbálnám ezt először. Nem hiszem, hogy én képes lennék otthagyni a pszichológusomat, hiába vannak mások is máshol. Ezt még egyszer elölről kezdeni, hát ahhoz nem lenne erőm.

Én meghalnék. Viszont később meg lehet, h bánnám. Egyszer egy hatalmas lehetőséget utasítottam vissza csupán azért mert az akkori főnököm nagyon szerettem. Szeretetből maradtam. Kb. fél év múlva mégis elváltak útjaink.
Mostanában egyre többször eszembe jut h mekkora lehetőséget buktam akkor. Bánom. De ezzel az érzéssel nincs bajom:). Ha ezt az egészet lejátszom pszichológus vs új munka, álmaim munka szituban. Ugyanígy döntenék. Pedig bánom...

Köszönöm szepen a valaszaitokat!
Meg mindig donteskeptelen vagyok, de meg van két napom rá, viszont azt hiszem a szívem melyen már döntöttem...csak meg azt nem tudom, hogy a valós ok (ember-fuggosegem ) feltárása nélkül hogyan talaljam, miközben mindenki hülyének néz.
De igy is sokáig dolgozom, a pszichologusnal és a csaladgondozonal is épp, hogy beesem, én vagyok az utolsó mindig. Járok x órára, most pedig másik városból ingazva x+2 órára se érnek oda, tehát lehetetlen. És ismerem magam, hogy rövid időn belül megkattannek... mondjuk lehet, hogy van olyan pszichologus, akihez este 8-9-re is lehet járni, de az enyemhrz nem, én pedig a szemelyuktol fuggok, máshoz nem mennek.
Tudom, hogy semmi sem tart örökké, de ez most elég rosszkor jott!

Sunny!
Teljesen megértem amit írsz. Én nem vállalnám el az állást, az biztos a jelenlegi állapotomban. Sőt, kis híján felmondtam, mikor annak idején megtudtam, hogy másik városba költözik a volt pszichológusom. Család mellett vállaltam volna a bizonytalan jövőt, csak, hogy tudjak járni. Hiába érzem, hogy ez így nem túl jó, most jelenleg ilyen szinten vagyok, ahogy te is most. Véleményem szerint, ha nem vagy felkészülve, hogy leválj a pszichológusodról, nem fogsz tudni úgy teljesíteni az új munkahelyen ahogyan azt szeretnéd. Nehéz döntés az biztos. Szurkolok, hogy számodra megfelelő döntést hozz!

Sunny, hogy döntöttél?

Május írta: Nem tudom, mit kell csinálni, ha az ember szünet után visszamegy a pszichológushoz. Mintha megszoktam volna nélküle, elfogyott volna a mondandóm.

Biztos elfogyott a mondandód. Egyszerűen nincs már mit mondani róla. Ja, és tök jól vagy. Szerintem ne menj többet.

Hú, én már annyira várom, hogy mehessek hozzá , már nem egész egy hét. Nekem szinte csak mondanivalóm van. Izgi hetem lesz, minden impulzus egyszerre jön majd, suli, tanfolyam, buli, és még pasim is van, ez önmagában megér pár terápiás órát. Olyan furi, egyáltalán nem nyomult még rám, és tök lassan haladunk, mondhatni gyök2vel. Vödörből csöbörbe:). Bár ez a tempó nekem most éppen jó, és már nagyon várom, hogy mehessek a pszichológusomhoz, mert szerintem valami itt amúgy nem stimmel.

Egy hét már hamar el fogok repülni, Karácsony! Mi nem stimmel?

Május, remélem, nem bántottalak meg. Ismerem én ezt az állapotot, "nincs is nekem pszichológusra szükségem", csak azért humorizáltam, hogy lásd egy kicsit kívülről a helyzet abszurditását. De ha túl sok volt a viccből, bocsánatot kérek...

Május írta: Valami baj van velem, mintha megzakkantam volna, nem tudom, mitől.

Én is ugyanígy érzek,analizálgatom magam és nem találom az okát a megzakkanásomnak.

Május írta: Este színházban voltam, és a látottaktól eszembe jutottak régi dolgok, és azt hiszem, ez zavar engem. Nem tudom, hogy valaha fogok-e úgy élni meg érezni, mint mások, hogy leszek-e egyszer olyan, mint bárki más. Vagy az egész életemet végigkíséri valami titkos dolog legbelül. Engem szokott zavarni, hogy pszichológushoz járok, bár csomó barátom járt, de ők azért egyszer lezárták ezt az epizódot az életükben, meg tudom, hogy sokan, járnak pszichológushoz, meg nem ciki, meg blablabla. De én belül mindig MÁSnak érzem magam, hogy van bennem egy nagy-nagy fekete sötétség, amitől nem bírok szabadulni. Már az is megfordult a fejemben, hogy lehet, aki olyanokat él át, mint én, vagy ti, nem tudom, az tulajdonképpen egész életében pszichológusra meg támogatásra szorul, nekem legalábbis gyerekkorom óta ez végigkíséri az életemet, hogy időről időre megzakkanok. Olyan nehéz ez, hogy rá vagyok utalva egy pszichológusra, mert egyedül nem tudok egyensúlyban maradni. Hogy vannak jobb időszakok, de mindig jönnek új "tünetek", és jól "működni" csak segítséggel tudok.

Május, épp csak túl vagy az áttörésen a terápiában, rengeteg változás lesz itt még, sokat fognak javulni a tünetek, és sokat fog javulni a működésed is. Igen, a múltad veled marad, sajnos ezt nem lehet visszacsinálni, de remélem, egyre kevésbé fog fájni. Nem lesz minden rózsás - kinek az? - de tudni fogod kezelni, és tudni fogod, hogy mi okozza a mélypontokat.
Hogy fogsz-e úgy érezni, mint más? Leszel-e olyan, mint más? Nem, szerencsére nem, hiszen akkor már más lennél. Ez az, amit el kell tudni fogadni, a múltad a részed, és ezzel nem tudsz mit csinálni. Ezt meg kell tanulni elfogadni, úgy előrenézni, hogy tudod, mi van mögötted. Szóval fel a fejjel és türelem!