A történetekről

Hát nagyon köszönöm! Összeáll lassan a kép.

Új történeteket olvastam az oldalon

Har Mónika, Brigi666 , jó, hogy ránk találtatok.
Bizonyossággal mondhatom, ez itt a gyógyulás tere. A hozzászólások segítenek (legalábbis nekem biztosan), mások hozzászólásainak olvastán a bizonytalanságok, önvádak lassan elmúlnak, a harag kifejeződik, egymás eredményeiből is merítünk erőt. Látjuk a folyamatokat, amik sokszor nem rövidek...

Minden történet fájdalmas és szomorú, melynek mélyén ott lappang a szeretethiány és az odafigyelés hiánya... hogy a társadalomnak való megfelelés sokszor erősebb, mint akár az anya-gyerek kötelék - ezt minden gyerek tudja, érzi, ezért (is) nem mer szólni, innen (is) a bűntudat.
Hiába mondja valaki, hogy ő egy "anyatigris", ha a társadalmi megítéléssel nem képes szembemenni. El nem tudom mondani, hányszor mondták rám a szüleim (különösen az anyám) 13 és 19 évem között, hogy kurva vagyok. Sosem gondolták végig, hogy ők akkor pontosan micsodák... a madám, például?

Szeretném kérni a profilom eltávolítását a bejegyzéseimmel együtt. Köszönöm.

Megdöbbentő, hogy megint jönnek az új történetek a Metoo kampány hatására. Üdv az újaknak, gyertek a fórumra is, hogy beszélgethessünk!

Olvastam az új történeteket. Megrázóak. Rengeteg sérüléssel vagyunk kénytelenek egy életen át úgy tenni, mintha "mi sem történt volna". Szörnyű tapasztalások ezek, a lélek fekélyei. Itt együtt gyógyulunk.
Kedves Úszó, külön elismerés azért, hogy leírtad a történeted.. megrendítő volt olvasni is, milyen fájdalmakat cipelnek a férfiak, amikről alig-alig tudhatunk. Gyógyulást mindannyiunknak

49 éves nő, nagyon megrázott a történeted, ami sokban hasonlít az enyémhez is. Különösen az utolsó bekezdés.... Nagyon hasonlóan érzek - ahogy az évek múlnak, és én is öregszem, a düh talán múlik, de mégis egyre jobban távolodom anyámtól, aki most már a 90 felé közelít. Nekem még apám is él, úgy érzem, az egész életemet végigkísérik, mint a démonok. Már azt is elfelejtették, hogy milyen rossz volt a házasságuk, és mennyire nem volt egyetlen épkézláb érzelem a családunkban. Anyám ugyanúgy sztorikat kreál, átírja a múltat, hogy milyen fantasztikus gyerekkorunk volt, és hogy nekem fiatal lányként hogyan udvaroltak orvostanhallgatók ... miközben egy szó sem igaz az egészből, hiszen fiatal lányként éppen mindenki kapcarongya voltam, de így visszamenőleg is felmenti magát önmaga és mások előtt Néha az az érzésem, hogy nemcsak akkor vették el az akkori jelenemet, hanem most visszamenőleg, a múltamat is.
Szörnyen hasonló köröket futunk be

nyugodt írta: 49 éves nő, nagyon megrázott a történeted, ami sokban hasonlít az enyémhez is. Különösen az utolsó bekezdés.... Nagyon hasonlóan érzek - ahogy az évek múlnak, és én is öregszem, a düh talán múlik, de mégis egyre jobban távolodom anyámtól, aki most már a 90 felé közelít. Nekem még apám is él, úgy érzem, az egész életemet végigkísérik, mint a démonok. Már azt is elfelejtették, hogy milyen rossz volt a házasságuk, és mennyire nem volt egyetlen épkézláb érzelem a családunkban. Anyám ugyanúgy sztorikat kreál, átírja a múltat, hogy milyen fantasztikus gyerekkorunk volt, és hogy nekem fiatal lányként hogyan udvaroltak orvostanhallgatók ... miközben egy szó sem igaz az egészből, hiszen fiatal lányként éppen mindenki kapcarongya voltam, de így visszamenőleg is felmenti magát önmaga és mások előtt Néha az az érzésem, hogy nemcsak akkor vették el az akkori jelenemet, hanem most visszamenőleg, a múltamat is.
Szörnyen hasonló köröket futunk be

Ez egyfajta önvédelem, nem feltétlen ellened van ez. De értem a fájdalmad. Hasonlókat én is megélek a szüleimmel, anyám, aki ha részleteket nem is, mindent tud a történtekről, folyton azt hangoztatja, hogy velem milyen könnyű dolga volt, mert én mindent elmeséltem neki. Normális? De hát nem bántom már, meghagyom neki az illúziót. Hosszú idő volt, mire idáig eljutottam. Régen egy ilyen megjegyzésért ölni tudtam volna. Most már csak szórakozom rajta.

Huuúúú. Kicsit az én történetem is. Továbbra is úgy gondolom, hogy a félrenéző, áldozathibáztató, álszent, takargató társadalmi szereplők - nagyon sokszor anyák!!! - ugyanolyan hibásak, sőt. Azért, mert a látszat érdekli őket, és nem a gyerek - és ez az igazán borzalmas. Hogy senkit nem érdekelsz.

nyugodt írta: Huuúúú. Kicsit az én történetem is. Továbbra is úgy gondolom, hogy a félrenéző, áldozathibáztató, álszent, takargató társadalmi szereplők - nagyon sokszor anyák!!! - ugyanolyan hibásak, sőt. Azért, mert a látszat érdekli őket, és nem a gyerek - és ez az igazán borzalmas. Hogy senkit nem érdekelsz.

Szerintem nem feltétlenül arról van szó, hogy csak a látszat érdekli őket, és a gyerekük nem. Félnek. Félnek szembenézni a valósággal. Nem csak kifelé akarják a látszatot mutatni, hanem azt akarják, hogy a látszat legyen a valóság. Ezért homokba fúrják a fejüket. Sajnos az önvédelmi mechanizmusuk, ez a defenzív magatartás erősebb, mint a gyerekük védelme, ami mindenek előtt kéne álljon.

Kedves "41 éves nő", a 313. történet írója! Miért nem próbálsz meg nyitni a férjed felé? Miért nem próbálod elmondani neki, mi történt veled? Hidd el, felszabadító érzés lenne!

Sziasztok! Miután próbáltam leírni a saját poklomat és nem sikerült, felismertem hogy akik ezt meg tudták tenni, mindannyian hősök. CCsodálom őket. Szeretnék én is hős lenni. Most még nem megy. Ez az egész, elzár engem az élettől. Drága édes szuperférjemnek napok óta próbálom elmondani de nem tudok megszólalni. Pedig ő csodálatos. A lányom is csodálatos. Az abúzusok miatt mégis úgy érzem :nekem senkim de senkim nincsen. Mert mindentől elzártam az az édes -huncut pici lányt aki voltam.

Szederke
sokáig tartott, míg visszajöttem ide és láttam a bejegyzésedet!
Szerintem mindannyian hősök vagyunk, ahogy végigjárjuk az életünket.
Az édes-huncut pici lányt nem tudod elzárni végleg, mert ő hozott el az oldalra, és ez csak egy folyamat kezdete! Az őszinteség, a valós létezés folyamatának kezdete. Én így éltem meg. Fokozatosan szűnik az elzártság és a magány érzése - nekem a megélésem az volt, hogy mintha egy elvadult, vadonban felnőtt Tarzanlányt kellene lassan-lassan megbarátkoztatni azzal a gondolattal, hogy az élet a magányos vadonon kívül is élhető - ez nem egy gyors folyamat, a bizalom kialakítása. Azt hiszem, a legnagyobb hozadéka annak a mély-, és magasrepülésnek, amit a történetemmel való szembesülés és az azt követő terápia és idő hozott, az volt, hogy ezen keresztül kezdek bízni abban, hogy az életnek van értelme...már csak néha kérdőjelezem meg

En leirtam a tortenetem par hete de nem jelent meg. Mi lehet az oka? Spontan jott es nincs meg mashol. Akkor ujra kell irnom?