A történetekről

Sziasztok!
Előrebocsátom, hogy engem semmiféle abúzus nem ért.
Az oldalt 2 napja fedeztem fel és végigolvastam az eddig leírt összes történetet.
A kapcsolatom ezzel a témával annyi, hogy az ismerőseim-barátaim közül ketten elmesélték, hogy volt részük ebben.
A reakcióim akkor szerintem normálisak voltak (köszönőviszonyban sem voltak azzal, amit sok történetben leírtatok) és mostanra csak hatványozódtak, ami valószínűleg annak az eredménye, hogy mostanra apa lettem.
De a lényeg az egészben az, hogy azért regisztráltam ide, mert eszembe jutott egy mondás, amit még régen tanítottak nekem és azt hiszem Rátok maximálisan igaz
Mindenki annyi terhet kap az élettől, amennyit elbír.
Ha igaz ez a mondat ( én így tapasztaltam több, mint 40 év alatt), akkor Ti talán nem tudjátok, de nagyon erős emberek vagytok!
És az a gyenge, aki egy gyermek felett uralkodik és kiéli rajta a nem létező hatalmát.
Az erőtöket ne az emlékek elnyomására, önpusztításra vagy önsanyargatásra használjátok, hanem a feltárásra, a gerinc kiegyenesítésére, a tükörbe bátran belenézésre és a gyógyulásra.
Ilyen hatalmas nyomás alatt még a salakból is gyémánt válik, szóval veszteniváló nincs semmi!
Nagyon remélem, hogy nem érezhetőek a soraim okoskodásnak vagy a történeteitek elbagatellizálásának, mert a célom csak az volt ,hogy legyetek tisztában az erőtökkel.
Kívánok mindőtöknek sok erőt, hitet és kitartást!

Olyan jó hogy vagytok és sok erőt adtok nekem,pár napja nem tudom olyan hangulatingadozásaim vannak,meg bármint elsírom magam,mikor már azt hittem elsírtam az összes könnyemet,lehet a sok régi elfojtás így jön fel,amúgy pénteken voltam ayurvédikus masszáson lehet az is felszabadított valaemnnyit.(csak olyan rossz az hogy állandóan mindenkinek meg akarok feleni,és a közvetlen környezetem nem akar,nem tud megérteni. De itt vagyok ti,köszönöm hogy leírhatom

! Ismét köszönöm! Fel is álltam már, jót mosolyogtam a profilképeden!
Legyen szép az estéd!

Rini!

Magadnak is köszönd, mert ezt Te is teszed magaddal, nemcsak mi !

Köszönöm és legyen Neked is a legszebb!

A 91. történet írójának:

Kethlin, a legelső lépést már megtetted, leírtad. Nézz itt körül, olvass, hátha felbátorodsz.

Nem vagy egyedül. A félelmeiddel se, és egyetlen érzéseddel se. Mi itt értjük, amit írsz, hidd el.

Szia Vanilia, írtad, hogy ha van valakinek hozzáfűznivalója a történetedhez, írjon a fórumban...

Depresszióval és evészavarokkal küzdök, folyamatosan bántom a testem, évek óta. Rájöttem már, hogy nálam az önhánytatás is azért van, hogy megtisztítsam magam. Szégyenben élek és folyamatos kényszerem van az önbüntetésre.

Ezt a mondatot, mintha rólam írtad volna. Én is évek óta evészavarral és más pszichiátriai problémákkal küszködöm. Ahogy így a pszichiátrián a hónapok alatt megismertem embereket, elég gyakori volt, hogy a miénkhez hasonló tünetek mögött valamilyen trauma vagy bántalmazás állt...már, aki elmondta magáról...nem tudom, hogy ezzel segítettem-e valamit... De ügyes vagy, hogy leírtad!

Kedves Sunny!

Kérlek olvasd el S.N.A.F.U. bejegyzését! Adjon neked is erőt, hogy egyet előre lépj! Tűzz ki egy célt aznapra. Írok egy nehezet: egyél bűntudat nélkül, persze, ha nem borulsz ki tőle nagyon. De kitűzhetsz egy aprót, ami után megdicsérheted magad és kiegyenesedhetsz és semmi szükséged nem lesz akkor ott a megtisztulásra. Tudom miről írsz, nem vagyok ám én sem kövér. Nagyon lassan haladok, de már nem használok több, mint egy éve hashajtót sem.
Szeretettel írtam neked, kérlek ne vedd semmiképpen úgy a javaslatomat, hogy megírtam a tutit és okoskodom, csak azt éreztem, hogy nálam mélyebben vagy a rossz hangulatot illetően.

Sziasztok!
Lehet hogy nem a jó topikba írtam, de nekem az a bizonyos mondat leírásával van a legnagyobb problémám.Ha rá gondolok is elönt a szégyen a lábam ujjától a fejem búbjáig elvörösödök,undorító,gusztustalan,meleg , negatív érzések járnak át és megint újra kezdődik a dadogásom. A megerőszakolástól el tudtam menekülni,azóta is futok..de ez a mondat kísért...ettől nem tudok elmenekülni,akármennyit futok is,akármilyen erős is vagyok fizikailag..

Nagyon is értelek. Én egy egész könyvet megírtam, de mikor a mondatomat kellett megírni, majdnem belehaltam. Kézzel írtam, lefényképeztem. Egy idő után jó volt. De nem rögtön.

Köszönöm, Try...egyáltalán nem érzem okoskodásnak, és örülök, hogy Neked sikerül(t) kitörnöd belőle! Én 4 éve pörgök az önbüntetés állandó körforgásában, egyszer már majdnem sikerült halálra büntetnem magamat, mikor 30 kg-val kerültem kórházba, de megmentették az életemet, és kigyógyítottak belőle egy időre...feloldoztak az önként vállalt halálbüntetésem alól, és elhittem, hogy megérdemlem az ételt, az oxigént, az életet...egy ideig nem is büntettem magam ilyen formában (csak a vágás, meg cigiégetés), aztán elkezdtem a wc fölé hajolgatni...most napi 1-2-szer teszem, egyrészt, amit Vanilia írt, a megtisztulás érzése miatt, másrészt, hogy meglegyen a napi adag méltó büntetésem. A környezetemmel egyszerűen nem bírom megtenni, hogy újra végig kelljen nézniük, ahogy halálra éheztetem magamat, ezt pedig sokkal könnyebb titokban tartani. Gyűlölöm én is, de kényszer. Csak akkor tudok bűntudat nélkül lefeküdni aludni a nap végén, ha árthattam valahogy magamnak.
Tudom, hogy én tehetek róla, és változtatni is csak én tudok rajta, de dolgozom én is rajta!! Csak amikor egy picit is jobb, bűntudatom támad, és valami, ami azt súgja, hogy undorító vagy, mocskos vagy, nem érdemled meg, hogy jó legyen, pusztítsd el magad...mindig visszaránt.

[strike]De nem akarom evészavarossá tenni ezt a fórumot, elnézést, hogy leírtam...[/strike]

Minelli írta: Sziasztok!
Lehet hogy nem a jó topikba írtam, de nekem az a bizonyos mondat leírásával van a legnagyobb problémám.Ha rá gondolok is elönt a szégyen a lábam ujjától a fejem búbjáig elvörösödök,undorító,gusztustalan,meleg , negatív érzések járnak át és megint újra kezdődik a dadogásom. A megerőszakolástól el tudtam menekülni,azóta is futok..de ez a mondat kísért...ettől nem tudok elmenekülni,akármennyit futok is,akármilyen erős is vagyok fizikailag..

Nekem még csak nincs is meg a mondatom. Azt hiszem, olyan mélyen letuszkoltam, hogy nem bír feljönni. Kitörölte az elmém.
Úgy gondolom, ez méreg. Ha tudod, vesd ki magadból azzal, hogy leírod. Próbáld meg, talán utána jobb lesz. Persze ez csak jótanács részemről. Ne érezd, hogy nyomást akarok rád gyakorolni. Mert nem.

[..most napi 1-2-szer teszem, egyrészt, amit Vanilia írt, a megtisztulás érzése miatt, másrészt, hogy meglegyen a napi adag méltó büntetésem.
Sunny!
Én mániákus futó voltam! Mindennap futottam, hogy nehogy elhízzam, persze alig ettem, és azért hashajtót is ittam. Aztán eljött az az érzés, hogy nem bírok futni, mert fáradt voltam. Nem ment. Sétáltam helyette. Sikerült kihagynom egy egész hetet, és az alakom mit sem változott, viszont a kedvem sem lett rosszabb. Ahogy sikerült megállnom a kényszeres szokásomat, illetve csak kicsit csökkentettem a mennyiséget, úgy változtak a körülményeim. Nyugodtabb lettem, figyelmesebb, nem voltam olyan iszonyatosan önző, hogy csak azzal foglalkozzam, hogy a napi futás és kalóriaégetés meglegyen, beengedtem új dolgokat az életembe. Kirándulás, új helyek megismerése, új tőlem nem megszokott programok "engedélyezése" a sanyargatás helyett. Most is futok, de csak akkor, ha mozoghatnékom van, nem eszem szét magam persze, vigyázok, de sokkal engedékenyebb vagyok magammal. Mi lenne, ha elhatároznád, hogy az önhánytatás ideje alatt inkább valami mást teszel. Pl. Felhívod egy ismerősödet, vagy varrsz valamit, vagy írsz ide fórumba, vagy meglátogatod egy ismerősödet. Nekem olyan nagy öröm, hogy írhatok Neked, szerintem neked is öröm lesz ha arról mesélhetnél másoknak, mennyire nehéz volt az első hét nap, de utána csak ment és ment. Képzeld milyen fontos lenne ez azoknak, akik még addig sem jutottak, ahol Te vagy most, hogy tudod neked kell egyedül megtenned azt, hogy kihagyod a napi rutint. De olyan öröm lesz azt érezned, hogy meg tudod tenni, és csak akkor teszed, amikor te akarod.

Lehet egy abszolút laikus kérdésem?
Ez az önhánytatás piszkálja a fantáziámat.
A személyes véleményem az, hogy az evés már önmagában is élvezet és nem csak szükségszerű tápanyag utánpótlás.
De mi van akkor, ha úgy közelítem meg a hányást, hogy ez jó érzést okoz vagy sem?
Egyszerűen fizikailag.
Úgy értem, hogy ki szeret hányni?
Egy betegség idején persze utólag jó tud lenni, de amikor nincs semmi FIZIKÁLIS gebasz, akkor a szervezet csak tiltakozik ellene, nem?
Rendszeresen pedig átkozottul kimerítő lehet.
Szóval mi van akkor, ha egyszerűen csak annyit kérdeztek meg magatoktól, hogy jó érzést okoz ez nekem itt és most és hosszútávon?
Ha válasz nem, akkor mi értelme van?
Büntetni magamat?
Hiszen van elég nehézség az életben anélkül is, hogy az ember fia/lánya hasztalanul rongálja a testét-lelkét!
Változni jó irányba nem fog semmi.
Szuicid tendenciákról nem nagyon van szó, ahogy én kivettem a mondatokból, akkor pedig ismét marad a klasszikus kérdés: Mi értelme van?
Bűnhődjön az, aki bűnt követett el.

Try, köszönöm a válaszod, sokat segít nekem valaki olyan tanácsa, aki maga is túllépett rajta! Minden napom egy próbálkozás, van, amikor annyira mélyen vagyok benne, hogy elhatározom, hogy vagy öngyilkos leszek, vagy változtatok, mert ez így nem mehet tovább, ez egy pokol...akkor 1-2 napig minden ok., de az utóbbi időben ennél tovább nem sikerült megállni. Tegnap is lefoglaltam magamat, találkoztam egy ismerősömmel, beültünk enni is, nem mondom, hogy nem futott át az agyamon, hogy meg kellene látogatni a mosdót, de óriási tiszteletlenségnek tartottam volna... Aztán mikor buktam el az egész napot? Este 11-kor a zuhany alatt... Korábban az volt, hogy megpróbáltam reggel túlesni rajta, hogy bűntudat nélkül élhessem a napomat tovább, hiszen már letudtam az aznapi büntetésemet, mostanában meg ez van, hogy húzom-halasztom, de estére feltámad a bűntudat, és...

S.N.A.F.U., az eszmefuttatásod teljesen helyes...átkozottul rossz. Ezerszer rosszabb, mint éhezni, vagy vágni. Értelme sincsen az önbüntetésen kívül, csak annyi, amennyit Süni megfogalmazott. Szuicid hajlam annyi van benne(m), hogy 2012-ben volt egy sikertelen kísérletem, utána döntöttem el tudatosan, hogy ha így nem megy, akkor halálra éheztetem magamat. Tudatosan...mert úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az életet...ez, ahogy már írtam, majdnem sikerült, de megmentették az életemet. Az orvos, mikor kézhez kaptam a szívemről a leleteket, ordított velem, hogy "maga meg akar halni?". Csendben gondoltam magamban, hogy igen... De nem bánom, hogy megmentették az életemet, sőt hálás vagyok érte!! Volt néhány jó hónapom utána, de aztán újra jöttek a gondolatok, hogy mocskos vagy, undorító, nem lehetsz boldog, nem érdemled meg...és most ez van. Kimondottan szuicid hajlam nincsen bennem, mert most már tudom, hogyan tudnám megtenni, ha akarnám...de nem akarom! Rosszabb napokon csak annyi van bennem, hogy "nem bánnám, ha kimenne a kálium a szervezetemből, és ott maradnék a wc padlóján". De nem öngyilkos akarok lenni, csak ezt az életet nem bírom már élni...gyógyulni akarok és leszámolni ezzel, ezért járok terápiára és szedem a gyógyszereket.