A történetekről

Cindy! Ez az egész kb mennyi ideje történt? Léptél valamit? Igazság szolgáltatás megtörtént?

A 76. történet írójának: jó, hogy leírtad te is a történetedet, és példaértékű, ahogy a férjed és a fiad mellett is kiállsz. Ugyanakkor kérdezem én, miért kéne a családdal jóban lenni? Miért vagytok kénytelenek egy asztalhoz ülni az elkövetővel? Vannak olyan esetek, amikor az ember nyilván kompromisszumot köt, a családi béke vagy nem is tudom, minek a nevében. De úgy érzem, ilyen helyzetben én soha többé nem lennék hajlandó találkozni azzal, aki így bánt velem. Van, amikor az önvédelem, és a saját családom védelme fontosabb.

Én is elolvastam a 76. történetet és az utolsó része rázott meg a legjobban. Igazán nem tudom, hogy az óvónők mit tehetnének, hiszen nekik arra is vigyázni kell, hogy az "elkövető" kisfiú ne traumatizálódjon.

Közben továbbgondoltam a 76. történetet, és azt hiszem, rájöttem valamire a családdal kapcsolatban. Nem biztos persze, hogy itt is erről van szó, de a család mégiscsak az a kötelék volna, amire minden embernek elemi szükséglete van. És egyáltalán nem biztos, hogy olyan könnyen el lehet vágni ezeket a gyökereket, és újakat növeszteni. Azaz minden kapcsolatot megszakítani a családdal, rokonsággal, mert akkor az ember olyan egyedül marad. Még akkor is, ha esetleg ő maga alapít családot.

Igazad van Hajnalkám! Nálam a család egy részével önhibámon kívül szakadt meg a kapcsolatom, hiszen apám megerőszakolta anyámat és így azt az oldalt nem ismerem. Aztán némi perpatvar miatt az anyai rokonsággal is meglazult és anyám nem engedte, hogy tartsam a kapcsolatot velük. És amikor anyám kitagadott, azt hittem megszakad a szívem. Nem tudtam elengedni őt magamban csak akkor, amikor kiderültek nálunk a háttérdolgok és mégis felhívtam és ő elhordott mindennek engem. Akkor megértettem, hogy nekem nincs anyám. Ám van egy nő, aki ezt a szerepet eljátszaná a társadalomnak, és nekem meg ahhoz nincs kedvem, hogy az ő játszótársa legyek ebben. Megírtam neki a köszönőlevelemet, hiszen felismertem azt, hogy a létezésem részese volt, és a sérelmeim sokasága miatt lettem az, aki vagyok. Még mindig fáj. Ez is, és az is, hogy családom sincs, a gyerekeimen kívül. Mégis élek, bár ezt nem érzem igazi életnek ELFOGADÁS-ban vagyok ezen a területen is. Mi van, ha a valódi ÉLET mást jelent, mint, amit én eddig annak gondoltam??? Tehát teszem, ami a dolgom, akkor, amikor kell, úgy, ahogy tudom, ott ahol vagyok. ENNYI.

Drága Angyalka, azt hiszem, amit ki tudsz hozni ebből a helyzetből, azt kihozod, és ez mindenképpen elismerést érdemel.

Viviennek, a 87. történet írójának: Jó, hogy leírtad te is a történetedet.

Arra nem gondoltál, hogy feljelentést tegyél?

Hajnalkám! Köszönöm az elismerést (az elismerésektől még mindig rosszul vagyok néha). Csak nyugalomra vágyunk... hogy ne aprítsanak miszlikbe a hivatalok! Imádkozz értünk kérlek....

Angyalka, rendben, imádkozom.

Amúgy én se nagyon tudok mit kezdeni a dicsérettel. És valószínűleg éppen emiatt nehezen is dicsérek másokat is, de most a te esetedben muszáj volt leírnom. (Na de nem dicsérlek tovább, nem akarlak zavarba hozni.)

Hajnalkám köszönöm! MINDEN SZíVBŐL MONDOTT IMÁRA SZÜKSÉGÜNK VAN! MINDANNYIUNKNAK.
Érdekes, engem gyerekként csak szídtak otthon én viszont mindig adok pozitív visszajelzést másoknak. Ám most a kisfiamon látom, hogy mennyire szenved! ha valaki megdícséri...

Engem se sokat dicsértek. Hamarabb kritizáltak. Építő jelleggel. Természetesen.

Én ugyanígy vagyok vele, hogy ordítani tudnék mikor kivülállók de még a nagymamám is a szerető család cimű szöveggel jön, meg hogy már jó dolgomban nem tudok mit kitalálni,mert tényleg olyan élvezetes állandó szorongásba és fájdalmak között élni

Aniron az utolsó hozzászólásomat, a tiedre reagálva írtam. A másik ami nagyon bosszant mikor nagyon bölcsen megjegyzik hogy tök mindegy mi történt veled gyerekként lépj tovább,mintha ez annyira egyszerű lenne. Amúgy arra gyanakszok hogy a most 23 éves unokatestvéremmel is hasonló dolgok történhettek mint velem/Veletek, csak vele nem tudok beszélni,mert nem hallgatna meg.

Rini, miből gondolod, hogy nem hallgatna meg az unokatestvéred?

Kedves Újhold, az utolsó mondatodban minden benne van. Nagyon szép, nagyon igaz, és nagyon fájdalmas...:'( Köszönöm!