A történetekről

Aniron, nagyon hasonlóképp gondolkozol, mint én. Talán éppen egyszerre írtunk erről.

Nehéz volt, és többször vissza is töröltem, meg meggondoltam magam míg eljutottam oda, hogy igen is leírom, végig csinálom. A párom nem igazán örül neki, mert szerinte így most újra felszaggatom a sebeket, holott már javulni látszottam. Nem hiszi el, hogy ez nekem tényleg segít, és most sokkal jobb..
A szüleim elvesztése annyira nem viselt meg. Mármint igen, nagyon rossz érzés, hogy nekem nem lehetett egy normális apukám, aki szeret, rendesen, mint a kislányát, meg hogy én nem tapasztalhattam meg a tipikus tini-szülő harcokat. Fáj, hogy nem volt mellettem az anyám, és soha nem tudtam neki semmit elmondani. Eleinte érdekelte volna, csak apám folyton ott leskelődött, hogy nem jár-e el a szám, utána meg már nem is igazán érdekelte. Fáj, hogy soha semmit nem vett észre. Még a kibaszott abortuszomat se... De ezen túlvagyok, nem tudok vele mit kezdeni.
Viszont az, hogy a bátyám miattam lett "szörnyeteg", azt nem bírom elviselni. Nem bízik bennem, és nem hagyja, hogy bármi bizalmasat elmondjak neki, mert fél, hogy bajba kerül miatta. Mikor apánk rájött, hogy a bátyám tud a dolgokról, nagyon csúnyán elverte szegényt, még kórházban is volt, stb. Annyira összetartottunk mindig, mindig ott volt nekem. És ezek után látni a szemében a gyűlöletet.. borzasztó.. nem tudom elérni egyszerűen, hogy újra jóban legyünk.. amennyit az illem megkövetel, mert mégis csak egy család vagyunk megkövetel, annyit beszél/érintkezik velem, egyébként nem. És hiányzik.. És ez a legrosszabb az egészben...

Cindy, ahogy olvasom, amit írsz, arra gondoltam, talán az a legnagyobb veszteség, hogy az ember éppen a családját veszíti el, noha a család lenne az a támasz és védelem, amire az embernek szüksége van, ahogy a családra volna akkor is szükség, amikor boldog az ember, szóval élete nagy pillanataiban.

Kedves Tengerszem! Pont olyan szörnyű a te történeted, mint másoké. Nem kilóra mérik a traumát, nem győzöm hangsúlyozni... Jó, hogy megírtad.
Rettenet, hogy még mindig kell találkoznod P. bácsival. Mi lenne, ha úgy döntenél, hogy soha többé nem mész a közelébe? Jogod van ehhez a döntéshez!

Kedves Tengerszem, jó, hogy leírtad te is a történetedet. Ha azt vesszük, csakugyan vannak sokkal nagyobb szörnyűségeket átélt sortársaink is, de egész egyszerűen nem és nem történhetne meg olyan borzalom egyetlen kisgyerekkel sem (sőt, senkivel), hogy bárki molesztálja a legcsekélyebb mértékben is.

És igen, igazad van, szörnyű, hogy az áldozatok érzik azt a szégyent és kínt, amit az elkövetőknek kéne. Én személy szerint remélem, hogy ezek a mi sikolyaink (a történeteink és a lelkünk jajszava) egyszer felhallatszanak az égig.

Szerintem az abúzus által okozott traumában sokkal nagyobb szerepe van a lelki történéseknek, mint a fizikaiaknak. A fizikai fájdalom - tapasztalataim szerint - gyorsabban felejtődik, mint a lelki. Nem a fizikai fájdalommal éltük le a gyerekkorunkat, hanem az állandó bűnösség érzésével, a mocsokkal, a titokkal, a rettegéssel, hogy kiderül (vagy hogy nem derül ki, kinek mi, ugye...) Így aztán nem gondolom, hogy az, hogy történt behatolás-e vagy sem, annyit változtatna a trauma súlyosságán.

Egyetértek, Mara.

Azon döbbenek meg, hogy ennyi év után, és azt gondolva, hogy én ezen már rég túlvagyok, most, amióta rátaláltam erre az oldalra, hogy gyúlnak a fejemben a lámpások. Ezer köszönet érte neked és mindenkinek, aki ilyen bátor volt, hogy vállalta, hogy megtöri a hallgatást.

Drága, drága Cindy! (60. történet) Nem találom a szavakat. Ha a 19 a neved mellett a korod, jelentsd fel. Neked még nem késő. Van egy ismerősöm FB-on, gondolom itt is olvas minket, ő mindig csak azt írja kommentnek: rohadjon meg minden pedofil. Tényleg rohadjon meg.

Azt kérded, hogyan másszál ki ebből a gödörből. Nagyon fontos lenne, hogy pszichológushoz fordulj. Ezt nem lehet egyedül feldolgozni. Nagyon elszomorít, hogy a bátyád is eltávolodott tőled, de értem a lelki hátterét. Ebben is segíthetne egy pszichológus talán.... Remélem, jól esett kiírni magadból. Még akkor is, ha nagyon felkavart. Most már nem vagy egyedül.

Drága Cindy!
Általában csak olvasom a történeteket, de nem igen szoktam reagálni rájuk, viszont most úgy érzem muszáj.
Köszönöm, hogy leírtad a történeted, engem is megérintett, megbillentett lelkileg, igazán bátor és nagyon erős vagy, hogy mindezt túlélted és le tudtad írni! Le a kalappal előtted!
Teljesen egyetértek Mara szavaival, még valóban feljelentheted ezt az embert, ez lenne a legkevesebb, amit megérdemelne a tettéért.
A szavaidban sokszor véltem felfedezni a bennem élő egykori gyermek érzéseit, félelmeit. Átérzem azt a terhet, ami a szívedet nyomja.
Tudom milyen elveszteni egy egész családot azért, hogy kiszabaduljon az ember a bántalmazás fogságából, én magam is átéltem. S bár sokan támadtak miatta, ma sem csinálnám másként.
Átéltem én is, hogy senki sem akarja észrevenni a már egyértelmű erőszakot, gyermekként láttam, ahogy felnőtt nő fordítja el a fejét és hajtja egy leheletnyivel beljebb az ajtót, amikor segítségkérően néztem rá, lefogva, könnyek közt vergődve, az apám alatt.
Nem hiszek abban, hogy mindezt lehetne feledni, de talán nem is kell. Abban azonban hiszek, hogy ha kibeszéljük magunkból a traumát, az képes enyhíteni a fájdalmunkat, bármennyire is fáj az adott szituációban. Talán átmenetileg újra összetör az emlék felidézése, de minden talpra állás után egyre erősebb leszel, egyre könnyebb lesz!
Jó úton haladsz, és sose feledd, veled vagyunk!

Még annyit fűznék hozzá Sindy, hogy közben eszembe jutott még pár dolog, ami valamilyen szinten hasonlít a tiédhez.. Nem a szexuális bántalmazáshoz kapcsolódik teljesen, de egy kis részben mégis, mert ha nem volt aktus egy ideig, akkor volt ennyire agresszív. a lényeg, hogy volt amikor bedagadt, lila fejjel mentem suliba (nem kis mértékben volt felpuffadva az arcom), volt, hogy a földön feküdtem, és még akkor is belém rúgott (melós acélbetétes cipővel, csoda, hogy nem lett nagy bajom), és egyszer majdnem meg is fojtott, anya szedte le rólam, még időben. Annyira elpattant neki valami a fejében, hogy kis híján megölt.
Ami a síró öcsémet illeti utál engem.
Ami meg nagyon elgondolkodtatott abban, amit írtál, hogy utálod anyádat, haragszol rá (teljes joggal), mert így nézve nem is értem, hogy én miért nem haragszom, miért akarok ragaszkodni anyámhoz. mert bár a fojtástól megmentett, de miatta mentünk vissza apámhoz. Nekem sem kellett volna felajánlanom azt, hogy azt mondom nagyiéknak, hogy hazudtam, de neki felnőtt emberként, és anyaként az lett volna a dolga, hogy mellettem legyen, és nem szabadott volna engednie/beleegyeznie abba, hogy hazugnak vajam magam, és visszamenjünk, egy ilyen féreghez.

Igen, nekem is sorra jutnak eszembe dolgok...1971 oktober 13.-án délután fél órát tartott, és amikor kínomban bepisiltem 2,5 évesen és anyukám ezt meglátta, a pisis hálóingecskémben sarokba állított és közben ordított velem., mert én megpróbáltam eldadogni, hogy fáj nekem ott lenn... "Fájjon is, akkor legalább megtanulod, hogy ne pisilj be többet" Azóta nem pisiltem be, de időnként inkontinencia gondjaim vannak (szerintem PTST). 3 nappal később megengedte nagybátyámnak, hogy velem aludjon egész éjjel(azzal győzte meg nagybátyám, hogy nagyon szeret és ők is hadd élvezzék nyugodtan az együttlétet nevelőapámmal, akivel pár nap volt az esküvőig) és megismétlődött a nyalókázás is és orálisan kényeztetett.... Talán akkor haltam meg.... és 3 napra rá ismét...És hiába mondta anyukámnak, hogy a Domi...a Domi... és nagyon fáj ott lenn... és nem pisiltem be...Anyukám reakciója az volt, hogy: "Mit makogsz? Hülye vagy? Már normálisan beszélni sem tudsz???? Mér ver engem az Isten ilyen gyerekkel?"
Természetesen nemcsak Domi tett ilyent velem...Kb 16-17 voltam, amikor nevelőapám is bepróbálkozott. Ő csak szelíden simogatott ott lenn (alvásból ébredtem arra, hogy mellettem fekszik és simogat (a fülembe súgta, hogy egy éve elutasítja anyukám őt) és azt mondja, hogy szeret. LEDERMEDTEM és úgy tettem, mintha aludnék. Elment egy idő után mellőlem és úgy éreztem azután, hogy mennyire szégyellte magát a történtekért. Szerencsére ő nem ment ennél tovább soha.... És én "örültem", ha anyukám vele vitatkozott ezt követően, már nem védtem meg, amikor anyukám "gyilkosnak" nevezte őt naponta többször is...Ja igen, még nem mondtam, hogy egyszerre halt meg a 8 éves húgom és a 11 éves öcsém gombamérgezésben, amikor én 13,5 éves voltam. Ezt követően nyiltan utált anyám, mert én életben maradtam, pedig én voltam a selejt, a házasságon kívüli, aki folyton arra emlékeztette, hogy őt megerőszakolták...Minden mosolyom fájt neki

Drága mindenki, aki hozzászólt a történetemhez!
Eszméletlen jó érzés, hogy mellettem vagytok. Meg úgy mindenki mindenki mellett. Csak olyan rossz, hogy azt a megértést, támaszt, amit éveken át vártam, lényegében vadidegen emberektől kapom meg. De nagyon, nagyon hálás vagyok nektek, és köszönöm..:')
Igen, az a 19 a korom. Mégsem fogom megtenni a feljelentést. Vannak dolgok, amik végülis a történetből kimaradtak, ami a következményeket illeti. 17 voltam, mikor apám elköltözött otthonról. Sajnos nem ment túl messze, de soha nem találkoztam vele. Mindig rettegtem, pánikbeteg lettem. Ha egyedül mentem az utcán, mindig azt hallucináltam, hogy követ. Rettegtem. Viszont a nagy tömeget se bírtam, mert úgy gondoltam, hogy ott áll a sok ember között, figyel engem, és csak várja a megfelelő alkalmat, hogy lecsapjon rám. Hogy megkapjam a büntetésem, amiért eljárt a szám.
Aztán azóta, lassan 2 éve, elvitték egy szociális otthonba. A sok alkoholprobléma, és egyéb betegség miatt teljesen leépült, amputálták először az egyik, majd a másik lábát is. Mikor kórházban volt a második műtétjénél, muszáj volt bemennem hozzá. Elborzadtam, hogy mi lett abból az emberből, aki az emlékeimben élt. Magas, "kétajtós szekrény" alkat. Ehelyett egy ősz, beesett arcú, pici, öreg bácsit láttam. Akkor, és azóta is úgy gondolom, hogy bűnhődik ő rendesen. Évekig foglalkoztatott a gondolat, hogyha én túlélem azt a sok dolgot, amit velem művel, és egyszer vége szakad, hogyan is bosszuljam meg, néha még az is megfordult a fejemben, hogy képes lennék megölni őt. Ha feljelenteném, tutira börtönbe kerülne, ebben 100%-ig biztos vagyok. De talán 2 napot ha bírna, utána belehalna a többi rab "szeretetébe". És az úgy túl egyszerű, túl hamar túl van mindenen, túl könnyen megúszná. Viszont így.. Néha küldök neki egy-egy levelet. Ugyanazt írva bele. Van, hogy csak egy szót : PEDOFIL!, nagy piros betűkkel írva, máskor ki is fejtem, de a szó mindig ott villog előtte. Tudom, hogy ez teljesen kikészíti. Lehet, hogy gyerekes, és hülyeség ezt csinálnom. De ő sokkal durvább dolgokat tett velem. És azt akarom, hogy amíg él ne felejtse el, hogy mit tett, azalatt a 13 év alatt. Bűnhődik rendesen. Az öngyilkosságot fontolgatja, mert nem bírja elviselni önmagát, hogy mit tett.

Drága Cindy!

Nagyon megrendített a történeted, talán a tiéd a legjobban. Sajnálom nagyon!! Annyira fiatal vagy még most is 19 évesen és milyen teher van rajtad... El sem akartam hinni, hogy ilyen létezhet?? Amit nem értek a történetben, hogy a bátyád miért gyűlöl Téged??? Hiszen úgy nőtt fel, hogy látta milyen rossz az életed, de azt hogy gyűlöl, nem értem...A másik kérdésem, hogy anyukád kicsi korodban nem vette észre, hogy apád ver és molesztál?? Vagy már akkor is szemet hunyt a dolgok felett?

Szia Bucimaci!

Talán előző hozzászólásban írtam le, hogy a bátyám utálata mögött mi is áll. Apám nagyon kegyetlen volt vele, 2 éves volt, mikor először megverte, de olyan szinten, hogy a szemöldökét össze kellett varrni, illetve számtalan zúzódása volt. Rendszeresen a bátyámat verte, minden kis apróságért. Ehhez ugye eddig semmi közöm. Viszont mikor apánk rájött, hogy a bátyám tud a mi kis ügyünkről, borzasztóan elverte, egyrészt, amiért leselkedett utánunk, másrészt fenyegetésként, hogy ne merje elmondani senkinek. Rengetegszer kapott azért, mert apa azt hitte, hogy bátyámnak eljárt a szája. Mindig unszolt, hogy mondjuk el anyának, majd ő fogja a kezem, és ott lesz mellettem, és nem lesz semmi baj. De az az igazság, hogy rettegtem. Féltem, hogy tényleg megölne. De elsősorban nem magamat féltettem, hanem a bátyám. Mert ha elmondtuk volna, mindketten nagy bajban lettünk volna. Mivel nem mentem bele sosem, hogy elmondjuk anyunak, egy idő után kezdett eltávolodni tőlem, ő is bántott, hol szavakkal, hol fizikailag. Gyűlölt akkor is és most is. Mert amúgy is mindig ő volt porondon, de miattam még plusz figyelmet is kapott. Ha elmondtuk volna, akkor lehet, hogy mindkettőnk szenvedése véget érhetett volna. De féltem. És most ezért utál..
Anyám nem igazán törődött azzal, hogy a kedves férje egy agresszív, alkoholista állat. Őt nem bántotta soha, max kiabált vele. Nem mert szembeszegülni vele véleményem szerint. A család előtt apa talán egyszer ütött meg, mert valamit rosszalkodtam. Egyébként fenntartotta a látszatot, hogy én vagyok az ő egy szem, icipici kislánya, és soha nem tudna bántani.(Talán ez is okot adott az utálatra..) A rémálmaimmal nem törődött, mivel mikor próbálkozott, nem ment velem semmire. Aztán inkább hagyta a csudába. Soha nem beszélgettünk, semmit nem mondtam el neki, ő meg nem is kérdezősködött. Lényegében csak éltünk egymás mellett. Fáj, hogy nem vette észre. Pedig szerintem egyértelmű volt, hogy valami nagyon nincs rendben. Ha más nem, talán az, hogy mindig sírtam neki, hogy nem akarok egyedül maradni apával, az feltűnhetett volna, vagy gyanakvásra adott volna okot.
Néha elgondolkozom rajta, hogy talán végig sejtette a dolgot. Mikor furcsán nézett rám, amiért apa körbezsong, és én kapok ajándékokat, és őt elhanyagolja. Mikor idősebb voltam egyszer talán féltékenységet is láttam a szemében. De akkor meg felmerül az a kérdés, ha sejtette, miért nem tett semmit?? Miért hagyta, hogy újra és újra megtegye??
Nem tudom melyik lenne a rosszabb. Ha tényleg nem tudott volna soha semmiről, vagy az ha végig tudott mindent.

Cindy! Igen így már picit jobban értem a dolgokat, bár remélem egyszer bátyád rájön, hogy akit utálnia kell az nem Te vagy. Más a családból nem vett észre jeleket? Távolabbi rokonok? Vagy van/volt olyan a családból aki próbált segíteni és nem hunyt szemet? Mert én nem akarom elhinni, hogy anyukád nem tudott az egészről. Egy háztartásban éltetek, nehéz ezeket nem észrevenni. Hiszen írtad, hogy apukádat nem zavarta ha anyukád otthon van, és úgy bánt Téged... nem értem