A történetekről

A 11-es történetnél nem teljesen értem,milyen dokumentumfilmről van szó. Hol láttad ezt a filmet? Vagy hogy tudtál volna a film készítőinek szólni, vagy hogy volt?

Köszönöm a választ!

Kikri, elképesztő ez a sok hasonlóság... Nem térek magamhoz.

Sziasztok itt is!

Tegnap találtam rá az oldalatokra. Most kicsit ismételten magam alatt vagyok... Keresem az utam, a megoldást, és valójában hatalmas öröm volt Rátok találni.
Mara nagyon köszönöm a munkád, de tényleg. Igaz sokat sírok amióta megtaláltam a könyved, és még csak egyszer olvastam el, de még el fogom, csak egy kis erőt kell gyűjtenem.. Viszont így elindulhatok a gyógyulás útján.
Már csak meg kell találnom az irányt merre tovább

Hope, elképesztően bátor vagy, szerintem sokan lesznek hálásak neked, hogy közzé tetted a történetedet. Bizony nagyon igaz, amit a testi reakciókról írsz, köszönet az őszinteségedért. Többek között emiatt olyan komplexek az abúzusos történetek, és nyilván ezért is őrjíti meg az áldozatokat még évtizedek múltán is a lelkiismeret furdalás. Ezért is nagyon fontos, hogy beszéljünk róla, hogy lássuk, nem csak nálunk volt így, a testünk anélkül, hogy akarnánk, reagálhat az izgatásokra.
Fiatal vagy még, szakembernél sem jártál, ennek ellenére már most nagyon jó rálátásod van a történtekre, ez egész biztosan jó jel, tehát a felhasználóneved nem alaptalan. Nagyon sok kitartást kívánok neked, és biztos lehetsz benne, hogy itt mindannyian büszkék vagyunk rád a bátorságodért.

Köszönöm Mara a gondolataidat, igazán jól esnek!
Sokáig gondolkodtam, hogy vajon bele merjem-e írni a testi reakciókat, hiszen ez számomra nagyobb tabu magánál az erőszaknál is. De erről is szól ez az oldal, a társadalmi tabukról.
Ugyan nem olvastam még el az összes történetet, de amiket igen, azokban nem találtam meg ezt a vonalat és úgy gondolom, erről beszélnünk kell. Mert létezik akkor is, ha fájdalom, ha szégyen, ha félelem, ha zavarodottság van bennünk emiatt.
Igyekszem valami pozitív dolgot építeni az emlékeimből, ha csak egyetlen egy embernek is, de segíteni tudok azzal, hogy leírom, már megérte.
Nekem is voltak őrült éveim, amikor azt éreztem, felemészt a múlt, a csend, ami fojtogatóan körülvesz. Volt, hogy véget akartam vetni az egész életnek, mert nem láttam reményt semmire. Nem hittem, hogy megérdemlem az életet, aztán minden megfordult bennem.
Igenis élni akartam, „boldog” akartam lenni és bebizonyítani magamnak, hogy lehet „normális” életet élni mindezek után. És nem akartam megadni azt az örömöt senkinek, hogy sikerült tönkretenni az életemet.
Sokat dolgoztam rajta, hogy a kurva és a szexuális segédeszköz váltakozó érzését ne azonosítsam önmagammal. Évekig dolgoztam azon, hogy megértessem magammal, az agyammal és a lelkemmel, hogy erőszak áldozata vagyok, akkor is, ha a testi reakciók megingatnak ebben. Majd szintén éveimbe került, hogy az áldozatból túlélő váljon.
Még nem megy mindig, van, hogy visszacsúszom az áldozat szerepbe és ha nagyon mélyen vagyok, időnként még az ezt megelőző kettő érzet is elér néha. De igyekszem túlélőként nézni magamra, szerencsére egész sokszor sikerül már.
Mindenkinek nagyon sok erőt és kitartást kívánok ezen a hosszú úton!
Sose feledjétek, erősek, értékesek és igazán bátrak vagytok ti is egytől-egyig!

Hope, mikor történt utoljára abúzus Veled? Azért kérdezem,mert frissnek tűnnek az emlékeid. Velem legutoljára 9 éves koromban,de semmi orgazmus-féle nem maradt meg.És nagyjából egy idősek vagyunk.

Nagyon jó,hogy felhoztad a témát. Ez valóban a tabun belüli tabu.

Amikor bizalmas barátaim kérdezik,hogy de mégis milyen volt maga az érzés ott,akkor? És nehezen,de azt mondom,hogy jó. Ezt senki sem érti, én sem.

Aztán,amikor később 1 normális szexuális aktus közben eszedbe jut az abúzus,az elkövető... Gondolom,ismerős???

Az elkövetők nagy része is azzal szokott takarózni,hogy dehát neki is jó, ő is akarta, ő mászott rám. Itt a különbség abban van,ki az aki nem bír a benne élő állattal, és egy ilyen magától értetődő "törvényt" megsért.

12 éves voltam az utolsó abúzuskor, tehát már mondhatni rég történt. Maga az emlék mégis azért tűnhet közelinek, mert körülbelül 4 éve jöttek bennem felszínre a keményebb részletek.

Az utolsó erőszak óta nem volt nemi kapcsolatom, mégis biztos vagyok benne, hogy eszembe jutna az abúzus, az elkövető, hiszen így is a mindennapjaim része…

Drága Hope! Azt hiszem elértél nálam olyat, amit eddig nem nagyon tudok senki...sírok a történtek miatt...először úgy akartam reagálni az itteni válaszokra, hogy el sem olvastam a Te történetedet, de aztán mégis megtettem...fájnak ezeket olvassam, de a Tied fájt a legjobban..szeretnélek nagyon megölelni, nagyon-nagy szeretettel...és most elmondom én is..amikor a bátyám kezdett ki velem, azt élveztem...idegen és félelmetes volt, de ugyanakkor jó is..és ezért sokkal jobban utáltam magamat, hogy a testem nem engedelmeskedik az agyamnak...de nem lehet mit tenni...a klitorisz az egyetlen olyan testrésze a nőnek, amely másra nem jó, mint a szexuális élvezetre...ez ellen nem lehet tenni...mikor apám kezdte a kis játékát azt már nem élveztem...Ő másképpen "foglalatoskodott" velem..de addigra már gyűlöltem magamat annyira, hogy véglegessé váljon ez a gyűlölet..olyan sokszor vérzett a testem a körömkefével való sikálások miatt...le akartam szedni a bőrömet...s mikor az anyám is megbélyegzett, hogy a család kurvája, s apám szeretője vagyok, teljesen elhittem, s végleg megsemmisültem nem csak a családom, hanem a saját szememben is...hogy ma meggyógyultam-e? ha azt vesszük, hogy 34 évesen sírva fakadtam egy aktus közben, hogy színésszé váltam az ágyban...nem gondolom...akár mennyire is szeretném, nem megy nekem ez a szex dolog...a bűntudat mindig ott van...
tudjátok, már 20 éve vége van, de még mindig érzem, amikor apám tuszkolja a számba a szerszámát..azt az undorító bűzt, azt az ocsmány ízt, a fuldoklást...érzem a nyakamon a keze szorítását...érzem a fájdalmat, amikor belém hatol, a hajának, a bőrének a mocskos szagát, látom magam előtt ahogyan a fogait összeszorítva préseli ki a szavakat, hogy megöl, ha nem engedelmeskedem..és mint egy robot tettem amit kért, mert féltettem a szaros kis életemet...látom magam előtt, amikor elélvezett, s én remegve végre kimehettem a szobából...ahogyan az ezerszer használt rongyzsepijével törli le rólam a végtermékét...amikor rajta fekve kellett orálisan kielégítsem, s az a hatalmas test alattam, majd utána rajtam..sokszor alig kaptam már levegőt...olyan sokszor kívántam, hogy bárcsak kipréselné belőlem az utolsó szuszt, hogy bárcsak megfojtana...köszönöm, hogy leírhattam...

Drága Marylyan!
Köszönjük, hogy leírtad mindezt! Sose feledd, többé nem vagy egyedül!
Jól esnek, s közben átérezve azt, amiről írsz, nagyon fájnak is a soraid. Furcsa érzés ez.
Nagyon köszönöm, az ölelésed így, a virtuális téren át is elért hozzám és én is tiszta szívből szeretnélek átölelni és elmondani Neked, hogy nagyon bátor és erős vagy, igazán büszke vagyok Rád!
A testi reakciókat tudom milyen nehéz önmagunknak is beismerni, szégyen, félelem és zavarodottság keveréke tombol ilyenkor. Talán mégis véd minket a teljes széthullástól, bár őrült lelkiismeretfurdalást eredményez.
Tudod, én nem hiszem azt, amit sokan vallanak, hogy a könny a gyengeség jele. Talán most sokan nem értenek majd egyet velem, talán meg is kérdőjelezik, amit írok, még az is lehet, hogy megvetnek a szavaim miatt, de szerintem a sírás nekünk egy igencsak fontos része a gyógyulásnak. Mégpedig azért, mert magamon azt vettem észre, hogy olyan mélyre nyomtam a lelkemben a traumát, hogy már csak nagyon ritkán ér el addig a lelki rétegig bármiféle érzelem. Úgy érzem, ahhoz, hogy gyógyulni tudjunk, először meg kell élnünk azt a mélységet, azt a gyászt, amit az abúzus okozott számukra. (ha szabad így nevezni, mert valóban gyászolunk. Gyászoljuk magunkat, azt a gyereket, akik voltunk és talán azt a felnőttet is, akik elképzeléseink szerint lehettünk volna…)
Nem tudom, hogy létezik-e teljes gyógyulás, mai fejjel azt mondom, hogy nem, hiszen kitörölni nem tudjuk a múltat, képtelenek vagyunk parancsolni az emlékeinknek. Bármilyen mélyre is temetjük, hiába rejtjük el a kíváncsi szemek elől a fájdalmat, örökre ott kísért minket. Fel lehet-e dolgozni, meg lehet-e gyógyulni, ez mind-mind örök kérdés marad számomra. Inkább abban hiszek, hogy az elfogadásra és az emlékekkel való együttélésre van esélyünk.
Talán nem is kell felednünk, nem kell meg nem történtté tenni a múltunkat, mivel ezek az emlékeink tettek minket olyanná, akik valahol mélyen, legbelül… talán még szeretünk is lenni… Ez tanított meg minket az emberismeretre, a türelemre, a küzdésre, a kitartásra, a bátorságra, a figyelemre, a fegyelemre, ez tett minket erőssé. Így éltünk mi, ebben nőttünk fel, s bár a múltunkat nem változtathatjuk meg, de nyitott szemmel járva, talán lesz majd, amikor az emlékeink szolgálhatnak támaszul gyermekek-felnőttek számára a bajban.
Kívánom, építsünk közösen az emlékeinkből valamit, ami hasznos, ami támogató (nem csak nekünk), ami kapaszkodó lehet, amikor inog a talaj a lábunk alatt.

Hihetetlenül erősek vagytok! Nem roppantatok össze,nem vagytok függők, az élet egyre jobb és jobb lesz. Minden nap 1 apró darab el fog porladni a traumából,úgy hogy már a felszínre jött. A pszichiáter ezt a poszttraumás állapotot mentális hányásnak nevezte, amit kiokádsz magadból, büdös, undorító, de minden nap 1 kicsi elpárolog belőle.

Azon gondolkodtam most, hogy pár évvel ezelőtt nagy hírt kapott az amstetteni rém (az osztrák,aki pincébe zárta a lányát, és 6 gyereket csinált neki ) , meg nemrég a százhalombattai eset, ahol az összes gyermeket molesztálta az apa. Aztán mégis mi van, ezek ellenére? Semmi megtorlás! A közvélemény jót csámcsog rajta, megállapítja, hogy ez extrém, szerencsére nem sok ilyen van, vele nem történt ilyen. Aztán ennyi.

Amióta ezeket a történeteket olvasom minden egyes esetben megfogalmazódik a fejemben, hogy kár volt eltörölni a halálbüntetést. Gyerek/fiatalkorú elkövetők esetében nehéz kérdés. De a felnőtt elkövetők számára igenis hogy járna!

Ahogy olvasom a történeteket, a gondolatokat, s arra gondolok, hogy 1 hét múlva el kell mondanom először mindent, egyre több emlékem tör elő. Hope írása újra emlékeket szított fel bennem. Itt vannak a párhuzamok, ugye Mara? Ami megdöbbentő, kétségbeejtő, de valahol megnyugtató is, hiszen a közös nevezővel mindig könnyebben megoldható az egyenlet, mint sok ismeretlennel...

Elkezdtem azon is gondolkodni, hogy bizonyos férfiak miért taszítanak... Rá kellett jöjjek, hogy amiatt, mert az én erőszakolómra hasonlítanak - kor, arcforma, szemüvegkeret (!), beszédstílus.... Ahogy megbámulnak.... Alapjáraton nem vagyok előítéletes... De amióta foglalkozom saját történetemmel, egyre jobban taszítanak azok, akik egy picit is hasonlítanak....
Várom a pszichológussal való első találkozást. Várom az ESZTER Alapítványt. Izgulok, de várom! Még 7 nap!

Addig meg írjatok, írjunk! Hogy sírhassunk... A könnyek jók! A könnyek hasznosak! Tilos magunkba zárni a fájdalmat.... Így is elegendő van odabent...

Igen, Néma-világ, a párhuzamok nagyon jók. Ők a mi mankóink. Nagyon hasonló utakat jártunk be, hasonló félelmekkel és szorongásokkal. Mikor az ember tagadni próbálja, hogy az abúzus juttatta idáig, akkor ezekbe lehet kapaszkodni. Főleg neked lesz ez nagyon fontos most, hogy terápiába mész, mert nyilván komoly harcokat fogsz folytatni magaddal.
Hope, meglep érettséged, az, hogy mennyire tisztán látod a dolgokat. Le a kalappal.

Hope, sokat gondolkodtam rajta, hogy írjak-e Neked, nagyon megérintett a történeted, mert én is volt, hogy éreztem hasonlót...s ezt még igazán magamnak sem merem bevallani, s mikor elolvastam a történetedet, úgy is voltam vele, hogy nem, nem, nem, én nem éreztem soha ilyet, velem ilyen nem történt. De azóta sokszor feljön ez az emlék is, sajnos...tegnap is folyamatosan bennem volt, és legszívesebben szétvagdostam volna a testemet. Rettenetesen szenvedek ettől, a felismeréstől, hogy érzem, hogy itt van valahol a kutya elásva, a mélyen gyökerező bűntudat...hogy emiatt utálom, büntetem, kínzom, vágom, égetem cigivel, hánytatom, és éheztetem a testemet...emiatt akarom elpusztítani, és a földdel egyenlővé tenni...hogy pusztuljon el vele ez a sok mocsok is, meg a szégyen, mert már nem bírom el...érzem, hogy innen (is) ered ez a sok sz..., de sokszor magamnak sem merem ezt beismerni. Hát még bevallani valaha is egy pszichológusnak? Hogy én, a testem, ez a testnek nevezett hányadék is a cinkosa volt benne? Kizárt...

Drága Sunny!
Sajnálom, ha felkavartalak a történetemmel, a célom nem ez volt azzal, hogy mindezt leírtam. Abban bíztam, hogy más is le meri majd írni, ha már valaki kimondja az első szót, ha már veszt egy kicsit a tabu mivoltából ez a téma. Abba azonban nem gondoltam bele, hogy lesz, akinek kínzó felismerést jelent majd.
Teljes mértékben megértem az érzéseidet, én is emlékszem arra az időszakra, amikor elkezdtem elfogadtatni magammal, hogy ez történt, hogy ilyen reakcióim voltak. Kőkemény időszak volt.
Sokáig éreztem azt, hogy nincs jogom beszélni a velem történtekről, „panaszkodni”, mert a testi reakciók miatt nem vagyok erre úgymond felhatalmazva. Aztán hónapokon át csak magyaráztam magamnak, megállás nélkül az ész és a lélek vitáját hallgattam.
Nekem is voltak őrült ötleteim arra, hogyan is kéne véget vetni mindennek, volt, hogy úgy éreztem, felemészt a múlt, hogy már nem bírom el a súlyát, magával ránt a mélybe, ahonnan nincs többé visszaút. Sokszor fordultam magam ellen késsel és nyers erővel. A testi fájdalom valahogy mindig képes volt arra, hogy enyhítse azokat a lelki kínokat, amik széttépni készültek.
Végül, sok-sok átsírt éjszaka és önmagammal vívott harcok után arra az elhatározásra jutottam, hogy nem engedem meg senkinek, hogy azt lássa, hogy összeomlok.
Mindezeket nem azért írtam le, hogy jobban összeroppantsalak. Épp ellenkezőleg. Szeretném, ha tudnád, más is küzd azokkal a félelmekkel, melyek a lelkedet szorongatják.
Kívánom továbbá elmondani, hogy se Te, se senki más, aki (húúú, de utálom ezt a szót, de…) áldozatává vált ennek az egésznek, nem hibás! Épp ezért ne büntesd, ne bántsd magad!
Szeresd önmagad, mert igenis szerethető és igazán értékes ember vagy! Bátor vagy, igazi küzdő típus, hiszen itt vagy köztünk, le mered írni a legnagyobb tabukat, szembe mersz nézni az emlékeiddel, a félelmeiddel.
Hidd el, csodákra vagy képes!