A történetekről

Kedves 44-es Névtelen!

Igen, akik nem szenvedtek annyit, és úgy, mint mi, értetlenül állnak a mi problémáink előtt,, és sokszor személyes sértésnek veszik, hogy nem tudunk úgy viselkedni, mint az átlag. Nem tudunk, mert ők sem tudnak úgy, ahogy mi. Más a sorsunk. Sokszor mentem már agyára embereknek én is azzal, hogy nehezemre esik beszélni arról, hogy mi legyen az ebéd, amikor engem állandóan sorsfordító kérdések foglalkoztatnak. Tudom, hogy pl. ez őket idegesíti.
Én legszívesebben szeretettel megöleltelek volna, amikor olvastam a történetedet, és felvetődött bennem, hogy milyen jó lenne találkozni Veled is, hogy erőt adjunk egymásnak, meg a többiekkel is... Bár lehet, hogy a baráti ölelés is probléma Számodra, akkor bocs, hogy leírtam, van ilyen is, megértem...

Alicia, ezt írod: "Érzem, hogy ez az oldal felpörgetett. Itt kimondhatok olyan dolgokat, amikért máshol „megostoroznának”, és hasonló történetekkel találkozom, mint az enyém. Érzem, hogy gyógyulok, és talán azt, hogy az „igazi” testvéreim ezeken az oldalakon vannak."

Már ezért a mondatért megérte nekünk ezt az oldalt létrehozni.

Drága Süni, nagyon megrázó a történeted... Elképesztő, hogy ennyi apa szerepel a történetekben. Hát kit szerethet jobban az ember a saját gyerekénél? Hogy süllyedhet valaki ilyen mélyre?

Kedves Mara! Bizony, hogy megérte, nagyon köszönöm!!! Először össze-vissza írogattam itt mindent, most kezd bennem letisztulni az egész. Nem terveztek valami önsegítő csoportot, vagy mást ? Bár most itt függő lettem, egyelőre jó ez így..

A virágot Neked, és az oldal működtetőinek küldöm sok szeretettel! Gyógyulásom része, hogy ízlelgetem a fotózás örömeit. Tudatosan keresem azokat a dolgokat, amik örömet okoznak nekem. Ezt egy mentálhigiénés ismerősöm ajánlotta többek közt. Ajánlom Nektek is Kedves Sorstársak! Engem a plafonnézésből egyszer a hagymás krumpli sóskaszósszal, tükörtojással billentett ki. Nagy nehezen kimondtam, hogy erre vágynék leginkább most valamiért, de minek belém akármi? (Úgy bő két éve volt) Végül megvettem a hozzávalókat, és megettem, és egy kicsit elkezdtem örülni...

Jaj, kedves Süni! Olyan anyai érzéseket váltasz ki belőlem.. Nagyon sajnálom, hogy ilyen családban nőttél fel! Engem legalább otthon nem vertek, és "látszólag" példás volt a család...

Kedves 53. történet írója, Kinga! Azt kérded, hol tudnál erről beszélni. Itt. Üdv a csapatban!

Kedves 52. történet írója! Nagyon bátor vagy, és persze, hogy ezt le lehetett itt írni. Kevés fiút látni itt, azt hiszem, az még bonyolultabb eset lehet...

Kedves Péter, Blackmore, Angyalka és Pipacs!
Én nagyon hálás vagyok a történeteitekért. Amikor nagyon régen megkérdezték, hogy ha egyszer anyuka leszek kisfiút vagy kislányt szeretnék, akkor gondolkodás nélkül rávágtam, h kisfiút, mert őt nem lehet bántani. Később jöttem rá, hogy ez nem így van. Azok az ismerőseim, akik bizalmával szintén visszaéltek gyerekkorukban, mondták, hogy a fiaikat is ugyangúgy féltik, mint a lányaikat. Talán a fiúk ellen elkövetett abúzus még ritkábban derül ki.
Tudod Péter sokan azt hisszük, hogy csak szemét pasik vannak, de szerencsére nem így van. Szerintem a lányokkal is ez lehet a helyezet.
Gyógyulást, s sok-sok szeretetet kívánok mindenkinek.

Sziasztok!
Először is, ne haragudjatok meg rám, hogy bepofátlankodtam ide. Engem nem molesztáltak.
Van egy 2,5 éves kisfiam akit egyedül nevelek. Születése óta mindig ott motoszkált a fejemben, mi van ha majd mi is véletlenül bele futunk egy pedofil beteg emberbe. Ez sarkallt arra, hogy felnézzek az oldalra, mert megelőzés céljából infót "gyűjtök" más szomorú történetéből...

Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem kell ezért nektek szégyenkezni mások előtt. Nem ti tehettek róla, hogy áldozatok lettetek. Komolyan mondom, egy - két történetet olvasva a könnyem is kijött...

Kívánok mindenkinek sok erőt a gyógyuláshoz.

Szia, Kruse. Valahol írtam, hogy szerintem bárkiből lehet áldozat, ugyanakkor nekem feltűnt, hogy akik ide leírták a maguk történetét (engem is beleértve), rossz családi háttérrel is rendelkeztek (és akkor finoman fejeztem ki magam). Talán van összefüggés, mert akit nem szeretnek, abban mindig ott van a szeretetéhség, de a kisebbségi érzés is.
Ebből az következik, hogy az ember akkor teszi a legjobbat a gyerekeinek, ha szeretetben neveli őket, lehetőleg családban, azaz apa + anya, akik szeretik egymást. Emellett persze meg kell tanítani megvédenie magát, ha már nagyobb lesz, és egyedül jár pl. iskolába.
Én javasoltam itt a családi jelszó megtanítását is, ez lehet egy szó, egy mondat, amit idegen nem tud kitalálni, mert sok kisgyereket csalnak el azzal a szöveggel, hogy a szülő nevében mennek, aki segítséget kér, és ő küldte a bácsit/nénit. Ez arra az esetre is jó (mármint a jelszó), ha a gyerek már egyedül van otthon, és kopog vagy csönget valaki. Ajtót is csak akkor nyitunk, ha az illető tudja a jelszót.

Ja, és amúgy köszöntelek az oldalon.

Hajnalkám írta: Szia, Kruse. Valahol írtam, hogy szerintem bárkiből lehet áldozat, ugyanakkor nekem feltűnt, hogy akik ide leírták a maguk történetét (engem is beleértve), rossz családi háttérrel is rendelkeztek (és akkor finoman fejeztem ki magam). Talán van összefüggés, mert akit nem szeretnek, abban mindig ott van a szeretetéhség, de a kisebbségi érzés is.

Szerintem valóban bárkiből lehet áldozat, és fontos, hogy ez átmenjen a köztudatba. Engem szerettek, féltettek, aztán mégis mi lett. Persze követtek el hibákat, de egy teljesen átlagos család voltunk, egy túlféltő anyukával, aki nem mert szembenézni azzal, amit látott. Inkább becsukta a szemét. (És teszi ezt a mai napig. Azt sem mondtam meg neki, hogy írtam egy könyvet...)
Az emberek szeretik magukat azzal áltatni, hogy abúzus csak "bizonyos" családokban fordulhat elő, így abban a tévhitben élnek, hogy az ő gyerekük egész biztos nem lesz áldozat. Ez nem így van.

"Az emberek szeretik magukat azzal áltatni, hogy abúzus csak "bizonyos" családokban fordulhat elő, így abban a tévhitben élnek, hogy az ő gyerekük egész biztos nem lesz áldozat. Ez nem így van."

Igen, emiatt van szerintem ez a nagymértékű elutasítás is az emberekben. Mert ha megértenének minket, akkor szembe kéne nekik is nézni azzal, hogy nekik is félteniük kell a gyerekeiket. Könnyebb a hárítás és a fejek homokba dugása.

Persze, tisztában vagyok vele, hogy bárkiből lehet áldozat. Azért is jöttem fel mert a ti történetetekből tudok elindulni, hogy egy kisgyereknek milyen gondolatai vannak, mivel próbálják elhitetni őket. Szerintem az a baj, hogy erre nem készítik fel sokan a gyereket. Megtanítjuk, hogy ne fogadjon el cukorkát idegenektől, ne szálljon idegen autóba de valamiért ez elmarad. Én szeretném erre is felkészíteni, hogy ha csúnya bácsi/néni próbálkozik akkor azonnal szóljon. Ezért (is) jó hogy a tapasztalatokat leírjátok. Nekem legalábbis sokat segítettek. Már van elképzelésem, hogyan fogok elindulni.

Elképesztő az ahogy a szülők hozzáállásáról írtatok. Nem is tudom elképzelni, hogy lehet ilyen. Én a gyerekemért fél családdal összevesztem (mert szerintük felelőtlenség volt 24 évesen bevállalni úgy, hogy az apja nem is volt rá kíváncsi) és természetesnek éreztem, hogy kiállok érte.

Kruse, ha elfogadsz egy tanácsot, akkor tanítsd azt is meg vele, hogy senkinek ne engedje, hogy hozzáérjen, ha ő nem akarja, még rokonnak se. Hogy nem köteles eltűrni, hogy bárki akarata ellenére akarja őt "szeretgetni", simogatni, puszilgatni. Csak figyelj arra, hogy az életkorának és érdeklődésének megfelelően beszélj erről vele. Attól is lehetnek gondok, ha túlságosan beleneveled a bizalmatlanságot, félelmeket.

Tegnap találtam rá erre az oldalra és nagyon megörültem neki. Végigolvastam az összes történetet és szinte végig zokogtam. Délután óta azon rágódom, hogy leírjam-e a sajátom, vagy se. Nekiálltam. Ami gondolom nagy lépés. De a felénél jártam a történéseknek és egyszerűen képtelen voltam folytatni. Egyébként mindegy hogy milyen hosszúra sikeredik? Mert nálam ez a dolog sajnos nagyon sokáig elhúzódott, kb 12-13 évig, és elég sok az esemény, amit muszáj lenne kiírnom magamból. Köszi a válaszokat..

Szia Cindy! Én is most találtam rá a fórumra, pontosabban éjjel. Én is gondolkodtam egy darabig, neki álljak-e egyáltalán leírni, hisz nekem is kb 10 éven keresztül zajlott. Végül leírtam, bár a felét se sikerült leírnom annak, amit akartam, de azért nekem így is jól esett kiírni magamból, nem bántam meg...