Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Levelet nem írnék. Vagy személyesen adnád át? Szülinaora pláne nem.
Mert vagy lesz reakció vagy nem, de mindenképp várni kell rá. És az ha van jobb ha szemèlyesen történik. Nekem legalábbis így tisztább.

Én személyesen mondtam el...
sok múlik a körülményeken, a kapcsolaton, a távolságon és hogy van-e az ember mellett még valaki,aki támogatja...
szóval továbbra is jó ötletnek tartom, hogy beszélj a terapoddal, bár ő sem tudja az abúzust, ha jól emlékszem. Kell valaki Rotebeete, aki támogatóként melletted áll.

Nem a születésnapjára küldeném el, hanem utána.
Személyesen nem megy, mert nem vagyok otthon, és levélben könnyebb lenne. Karácsonykor sem tudtam elmondani... Képtelen voltam rá.
A terap tud az abúzusról és az erőszakról is, csak nem beszélünk róla.
Süni, még nem mondtam neki...

ha nem túl tolakodó a kérdésem, azt meg tudod válaszolni saját magadnak, hogy személyesen miért nem ment?
Szerintem, persze mindenki más, de egy levél egy könnyített út valamihez amire még nem állunk készen.

Féltem, hogy hibáztatni fog, hogy nagyon sírni fog, és fájna neki... Szégyelltem volna elmondani, az a helyzet. És szerintem belesírtam volna magam... És nem akartam elrontani azokat a szép pillanatokat. Meglepetésként mentem haza, és örült nekem. Szeretgetett, hozzám bújt, mellette is aludtam... Olyan igazi anya volt, nem úgy mint régen. De ha beszélgetünk, vagy ha előre szólok, hogy jövök, akkor civakodás van mindig..

Jajj Süni egyáltalán nem az volt a mondandóm lényege h a levélírás könnyű lenne és neked és annak aki ezt az utat választja körülményeit illetően az vmi alacsonyabb rendű dolgot tesz...
én készen álltam rá, mikor elérkeztem odáig, addig viszont rettentően sajnáltam anyukámat, hogy hogy reagálna ha újra és részletesen felhoznám. Gondoltam, h Rotebeete is hasonló okokból nem tudja elmondani. Mert fél fájdalmat okozni. És a levél ebből a szempontból számára könnyebb, de erre redukálódott a válaszom. Én is olvastam a könyvet. Csupán Rotebeetet féltem. Szóval könnyebb megírni, de nem biztos, hogy készen álltok erre Rotebeete.

Honnan tudom, hogy készen állok? Ha nem hajtana a vágy, hogy megosszam vele, akkor lennék nem készen, nem?

rotebeete írta: Honnan tudom, hogy készen állok? Ha nem hajtana a vágy, hogy megosszam vele, akkor lennék nem készen, nem?

A vágy. Az nekem is lenne, hogy legyen párbeszéd, de nincs.
Amikor már nem félsz, hogy te fájdalmat okozol esetleg ezzel. Na akkor készen állsz.
Én egy vita során hoztam fel végül. És mindegy volt h leírom vagy mondom. Mert az érzéseimet kiadtam magamból viszont a reakcióra nem kellett várnom, az érzelmek nagyon tiszták voltak, átláttam, tudtam uralkodni magamon, intenzív volt. És nagyon fájt, hogy anyunak ez most nagyon fáj, nagyon aggódtam érte, főleg mikor másnap a rendőrségre akart menni.
De azóta minden a régi...

karácsony írta:

rotebeete írta: Honnan tudom, hogy készen állok? Ha nem hajtana a vágy, hogy megosszam vele, akkor lennék nem készen, nem?

A vágy. Az nekem is lenne, hogy legyen párbeszéd, de nincs.
Amikor már nem félsz, hogy te fájdalmat okozol esetleg ezzel. Na akkor készen állsz.
Én egy vita során hoztam fel végül. És mindegy volt h leírom vagy mondom. Mert az érzéseimet kiadtam magamból viszont a reakcióra nem kellett várnom, az érzelmek nagyon tiszták voltak, átláttam, tudtam uralkodni magamon, intenzív volt. És nagyon fájt, hogy anyunak ez most nagyon fáj, nagyon aggódtam érte, főleg mikor másnap a rendőrségre akart menni.
De azóta minden a régi...

Valahol irigyellek Titeket, hogy kímélitek az anyátokat. Az én anyám élete vége felé aranyos volt hozzám, mégis mindig az jön be róla, hogy kíméletlen, nemtörődöm volt velem. És mikor leírtam neki a Mérgező szülők könyv tanácsára, hogyan tett tönkre, csak hárított először, aztán napokig tartó beszéltetés-sorozat lett belőle, amikor azért be is látott dolgokat. Mégis még mindig haragszom rá holtában is...

Május írta:

karácsony írta: Engem egy orvos erőszakolt meg, amire csoda folytán derült fény, mert én nem akartam volna beszélni róla, hiszen eszembe se jutott magamtól. elmondani, és ezeket éreztem, amiket te is. Szóval ismerem ezt a kettőséget.

Egész nap nem tudok ezen túllépni. És Rotebeete is orvost írt. Engem is orvos bántott. Nem is csak az nehéz, hogy orvos, hanem az, hogy a gyerekkori szörnyűség után van felnőttkori erőszak is. Ennyi bántás bele sem fér egy ember életébe - mindig erre gondolok....

Engem ez mindig felzaklat, ha erről beszélek, mert van egy másik is húsz éves voltam kb. és külföldön dolgoztam. Annyira undorodom magamtól. Annak az lett a vége, hogy elfutottam a szobából, ahol a munkaadóm kezdett ki velem egy öreg gusztustalan állat.
De igen döbbenet h mind orvosok!!!

Május, szerintem én nem vagyok képes haragudni anyukámra, tudod? Nem azért kímélem és féltem őt, mert mindig szerető, gondoskodó anya volt... hanem mert minden felelősséget áthárított ránk, a gyerekeire, még a házassága problémáit is velem beszélte meg... mindig nagyon rosszul éreztem magam, ha anya szomorú volt. Márpedig elofordult, és mind apa miatt...vagy miattunk, mert szemét gyerekek vagyunk...hát én ezért féltem anyut, mert mindig is féltettem.
Úgy látszik, sok beteg orvos van...

Holnapután megyek a teraphoz!!! 4 hét után szerintem a nyakába fogok ugrani....

rotebeete írta: Május, szerintem én nem vagyok képes haragudni anyukámra, tudod? Nem azért kímélem és féltem őt, mert mindig szerető, gondoskodó anya volt... hanem mert minden felelősséget áthárított ránk, a gyerekeire, még a házassága problémáit is velem beszélte meg... mindig nagyon rosszul éreztem magam, ha anya szomorú volt. Márpedig elofordult, és mind apa miatt...vagy miattunk, mert szemét gyerekek vagyunk...hát én ezért féltem anyut, mert mindig is féltettem.
Úgy látszik, sok beteg orvos van...

Rotebeete, akkor te voltál az anyukád anyja... Elképesztő, hogy hányféle módon tud egy szülő ártani a gyerekének. Talán, hogy nagyobb szimpátiát tud okozni egy anya a gyerek felé, ha védelmeznie kellett az anyát, mintha állandóan agyon szidja, fegyelmezi, mint engem. De hát így meg nem lehettél elég gondtalan gyerek, ha Rád terhelt dolgokat.. Én is ezt a hibát követtem el a gyerekeim felé, már látom.. Nagyon sajnálom őket!

Nem voltam gondtalan gyerek, ezt nem is mondtam. Az egy évvel fiatalabb húgomról is nekem kellett gondoskodnom. Első osztályban én keltettem reggelente, öltöztettem fel, reggeliztettem, megetettem a kutyát, és vittem oviba én meg suliba. Szüleink nővéremmel hajnali 5kor mentek el pestre dolgozni, és csak du. 5körül jöttek meg, anyukám pedig csak este 10-11 körül, amikor mi már ágyban voltunk... Csak hétvégente láttam, amikor mosott, főzött, takarított, varrt... Ha a mostani gyerkőckéimre nézek, akikre vigyázok, el nem tudom képzelni, hogy kulcsot adjak a hatévesnek, hogy tessék, a te dolgod minden...
Gőzöm nincs, hogy tudtam megcsinálni. Ritkán szakított ránk időt, és az se játék volt... de én még annak is örültem, ha segíthettem a kertben gyomlálni, ásni vagy metszeni, mert legalább akkor együtt voltunk.Vagy főzésnél, takarításnál. Ezért vagyok olyan jó szakács, no meg háziasszony, mert akkor anyu legalább észrevett. És ezekre a pillanatokra boldogan tekintek vissza. Sajnálom, hogy nekem sose olvasott fel, nem játszott velem, de értünk dolgozott. Sok áldozatot hozott értünk, amit volt szíves mindig kihangsúlyozni... de ettől még igaz. Egy igazi anya mindig áldozatot hoz, legfeljebb nem emlegeti fel a gyerekeinek, nem bántja vele őket, hogy ne érezzék rosszul magukat... de anyukám ezt nem tanulta meg. Nem volt kitől.
Ettől még ő is bántott minket néha. Néha gurult dühbe, de az durva volt. Egyszer egy cipő sarkával verte a fejünket, mert nem pakoltuk el a szerkényre, hanem elhánytuk a bejárati ajtó előtt. Ő ugyanúgy brutális tudott lenni, mint apu. Sőt, talán anyától olykor még jobban is féltem, mert apu általában a kezével vert, anya meg mindig vmit a kezébe vett és azzal... és az jobban fájt.

Nagyon büszkék lesztek rám!
Beszéltünk végre szeptember óta először a pszichológussal a gyerekkori abúzusról. Még az is szóba került, hogy én is zaklattam 9 évesen az unokatesómat... fú... azért elég stresszes volt. kínomba a cipőmet babráltam, ki is kötődött.
én nem mertem kimondani az abúzussal felmerülő szavakat, de a kérdéseire válaszoltam vagy reflektáltam a megjegyzéseire. volt egy pont, amikor kicsit lefagyottnak éreztem magam, és valahogy nem jutottak el a mondatai az agyamig...mintha hirtelen minden csöndes lett volna. fel is riadtam arra, amikor erősen a nevemen szólított, hogy hallom e még, itt vagyok e. ezt még kétszer kellett megismételnie az ülés alatt. nagyon zavarban voltam, égett az arcom a pirosságtól...
de ma sokat haladtunk.
azt is meg mertem neki mondani, h néha letegez engem, és erre azt mondta, ne haragudjak, de olyan gyermeki vagyok, hogy néha ösztönből tegez, de semmiképp nem szándékosan, és kérte, hogy nézzem el neki, és ha ilyet tesz újra, szóljak.
annyira jó! megkönnyebbülten érzem magam!