Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Május írta:

Hajnalkám írta: Én értem, Ági. Nem olyan nehéz azt megérteni, hogy ha volt valaki, aki adott neked valami jót, az hiányzik. És vágysz utána.

Viszont ilyenkor nekem mindig eszembe jut, hogy a pszichológus igazából nem érez semmit az ember iránt, neki ez csak egy munka. Egy vagyok a páciensei közül. Még csak kedvelnie sem kell igazából. Olyan érzelmeket mutat, amit nem érez. A sok egyéb mellett ez is egy ok, amiért nem akarok pszichológushoz menni. De ez az én személyes gyíkom. Nem biztos, hogy jól teszem, és hogy igazam is van.

De, akihez én járok, érez. Munka vagyok neki, de együtt munkálkodunk. Mutatott kétségbeesést, megrendülést, dühöt, felháborodást, volt, hogy együtt nevettünk, volt, hogy elsírta magát. És kifejezetten kedvel engem, bár néha kiborítom, de akkor azt mutatja, hogy épp kiborítottam. Különben hamis lenne az egész, és nem mennék hozzá, nem hinnék benne.

Lehet, Május. De ha érez, annál kiszolgáltatottabb lesz az ember. De tényleg nem lebeszélni akarok senkit, csak azt írom le, nekem miért nem megy.

Hajnalka, írtad, hogy neked nem megy a pszichológushoz járás. Nem is próbáltad soha?
Ez nekem nagyon nehéz, mert ha nem látok rajta semmi érzelmi reakciót, elmegy a kedvem az egésztől, hogy nem ért meg, és hiába beszélek, és nem akarok csak egy munka lenni, érzések nélkül. Amikor meg látok, akkor túl sokat képzelek bele a helyzetbe, hogy több vagyok egy kliensél!
A mostani hölgynél is pl. együtt érzően tud beszélni, de nem mindig hiszem el amit mond, csak azért mondja, mert ez a dolga. De mikor néha megengedi, hogy megöleljem, és vissza is ölel (úgy látszik ez nekem lételemem ) na akkor érzem igazán, hogy együtt érez, és érti a fájdalmam. Bár néha így is azt remélem, hogy kicsit több vagyok egy kliensél, és szeret velem társalogni, úgyhogy még szerencse, hogy ő nő. Bár nem akartam nőhöz menni, és néha irigykedem azokra kik férfihoz járnak, de talán mégis jobb így,.

Megkérdezhetem, hogy miért akartok sokan férfihoz járni? Én sose tudnék férfi terapeutához menni.
Egyszer gyógyszerfelírás miatt férfihoz kellett menjek, a terapeutám küldött oda, nagyon nem akartam, féltem is tőle, de meglepően kedves volt, és ott helyben, ingyen adott nekem gyógyszert. Kinyitotta a szekrényt, és adott frontint. És mindezt ingyen, pedig ki akartam fizetni. Nem hagyta. Szerintem a mentora lehetett a terapomnak.
Tudta, hogy a terapom küldött hozzá, és magamról csak annyit kellett elmesélni, hogy milyenek a napjaim, hogyan alszom, stb. Kb. 15 percet voltam nála, de úgy éreztem, a karjaiba borulnék... Na ezt én soha nem akarnám pasival.

rotebeete írta: Megkérdezhetem, hogy miért akartok sokan férfihoz járni? Én sose tudnék férfi terapeutához menni.
Egyszer gyógyszerfelírás miatt férfihoz kellett menjek, a terapeutám küldött oda, nagyon nem akartam, féltem is tőle, de meglepően kedves volt, és ott helyben, ingyen adott nekem gyógyszert. Kinyitotta a szekrényt, és adott frontint. És mindezt ingyen, pedig ki akartam fizetni. Nem hagyta. Szerintem a mentora lehetett a terapomnak.
Tudta, hogy a terapom küldött hozzá, és magamról csak annyit kellett elmesélni, hogy milyenek a napjaim, hogyan alszom, stb. Kb. 15 percet voltam nála, de úgy éreztem, a karjaiba borulnék... Na ezt én soha nem akarnám pasival.

Azért egy nővel is eléggé zavarba hozó érzések ezek... De azt hiszem, én is jobban jártam, hogy egy nőhöz kerültem. (Meg a férjem. )

Ági, ez nekem nagyon különös, hogy engedi, hogy megöleld. Ez elvileg tabu a terápiában, ugye tudod?

Persze tudom, hallottam eleget az előző pszichológusomtól. Nem is gyakori ez már, csak párszor fordult elő. De van olyan alkalom, mikor másként nem tudom megnyugtatóan befejezni az aznapi órát, csak ha kapok ilyen jellegű megértést is. Szükségem van rá néha, másként nem tudok megnyugodni, és elköszönni az óra végén, hogy viszlát és kész. Volt, hogy megpróbáltam, de szörnyű hiányérzetem volt, és hazáig végig sírtam az utat. Néha nem megy másként az elválás.

Ági40 írta: Persze tudom, hallottam eleget az előző pszichológusomtól. Nem is gyakori ez már, csak párszor fordult elő. De van olyan alkalom, mikor másként nem tudom megnyugtatóan befejezni az aznapi órát, csak ha kapok ilyen jellegű megértést is. Szükségem van rá néha, másként nem tudok megnyugodni, és elköszönni az óra végén, hogy viszlát és kész. Volt, hogy megpróbáltam, de szörnyű hiányérzetem volt, és hazáig végig sírtam az utat. Néha nem megy másként az elválás.

Csak óvatosan... A vágy, az teljesen normális. Az, hogy a pszichológus engedi, az nem az. Engem akkor ölelt meg a pszichológusom, amikor aláírtam a könyvem szerződését. De azzal ki is léptünk a terápiás kapcsolatból. Szép lezárása volt.

Engem az első terapom is megölelt. De nekünk tényleg nagyon fura kapcsolatunk volt, és amikor őt megismertem csak 16 éves voltam, és fel se fogtam igazán, milyen keretek betartásával jár egy terápia.
Nem is tudom hanyadik alkalom volt, már több mint fél éve jártam hozzá, amikor adtam neki ajándékot. Annak a napnak az emlékére, amikor megismerkedtünk a kórházban. Egy angyalkás kulcstartót kapott tőlem - láttam h a kulcscsomóján csak kulcsok vannak, így jött az ötlet. Teljesen meghatódott. Mondta, hogy ad puszit. Adott puszit, aztán megölelt. Ami engem nagyon váratlanul ért, nagyon zavarban voltam, nagyon szaporán vert a szívem.
Utána rendszeresen megölelt, akkoris, ha én nem akartam. Azt mondta, hogy szükségem van rá, érzi. De a kezemet is állandóan simogatta... Fiatal voltam, és buta, szólni nem mertem senkinek róla, de nagyon furának tartottam, hogy így megérint. Totál bele is zúgtam, ami így az identitáskeresés korszakában szerintem nem éppen jó, mert elhittem magamról, hogy leszbikus vagyok.
De szar volt! De imádtam! És a mai napig imádom! Ha levendula illatot érzek, mindig ő jut eszembe!

Most vagy nagyon sok terapeuta nem jól dolgozik, vagy mégis segítenek ezek a testi kontaktusok. Én nem voltam sose ölelkezős típus, de megtanított arra, hogy a testi érintés lehet jó is, nemcsak rossz. Bár ha nincs bizalmam valakihez, én akkoris idegenkedem bármilyen testi kontaktustól. Nem undorodom, csak stresszhelyzetben érzem magam, teli feszültséggel, izgatottsággal, zavaradottsággal.

Én azzal nem tudok mit kezdeni, ha a terapeuta felváltva tegez és magáz. Ez nálam visszatérő szituáció, akárkihez is megyek. Gondolom azért, mert fiatal vagyok, a terap meg idősebb, és annyi idős vagyok, mint a gyerekeik, és nem tudnak megmaradni néha a magázásnál.

És ha ez egy nő, és teljesen megbízom benne?
Vagy mit csináljak, fojtsam ezt is vissza, vagy beszéljem meg vele?

Ági, egyszer jártam pszichológusnál, de nem tudtam neki semmit mondani. Nem hogy az abúzusról, semmiről. Azt mondta, látja, hogy nem tudok beszélni, akkor írjam le, és legközelebb vigyem el hozzá. Otthon elkezdtem leírni, de úgy még annyira se ment. Így hát nem is mentem vissza hozzá. Ha bármit is leírtam volna, az megmarad, mint dokumentum. Ez még rosszabb alternatíva volt nekem, mintha beszéltem volna róla.
Amúgy se volt szimpatikus a pszichológus. Márpedig ha valaki nem szimpatikus, nem tudok benne megbízni, és akkor nincs semmi értelme. Aztán már nem is gondoltam arra, hogy eljárjak, azt gondoltam, megoldom én a problémáimat. Később meg jött a hit. Szóval nem egyszerű eset vagyok. De most már nem bánom, így alakult. Ezzel együtt nem mondom, hogy nem segít a pszichológus, sőt, javaslom is a terápiát - másnak. Fura ez, de ez van.

Emlékszem,hogy volt egy osztályvezető főorvos pszichiáter,aki állandóan azt mondogatta,hogy milyen szép,milyen csinos vagyok.De folyamatosan mondta és engem már szörnyen fusztrált.Úgy volt,hogy ő vállalja a terápiámat,de én nem tudtam benne megbízni...lehet,csak az én érzékenységem volt,de ott haltam volna meg,ha hozzám is ért volna...
Na mind1,csütörtökön fogok beszélni a pszichológussal a félelmeimről,úgyhogy szurkoljatok nekem.:,(

Én már tartom a kereteket, jobban mint a szakember. A magam védelme érdekében, mert tudom, hogy velem nagyon el tud ám szaladni a ló.
Kiélem én máshol az anyakomplexusos vágyaimat. Nemrég amikor a gyerek és ifjúsági telefonon beszéltem, megismertem egy nőt, aki feladta az anonimitását, és azóta beszélgetünk minden nap, mélyre nyúlva, sok sok érzelemről. Nem kerteltünk, mindketten tudjuk, hogy ő mindig is szeretett volna egy lányt, de nem adatott meg, én meg egy mamát, aki meghallgat, vigasztal, sír velem...
Szerintem én sose fogok tudni kimászni abból a kényszerből, hogy kislány lehessek és szeretgessenek. Engem gyerekként nem is ölelgettek vagy puszilgattak szüleim... ha meg igen, akkor apám nem apai szeretetből csinálta...
Gyakran nem mutattam ki, de mindig sóvárogtam egy kis simogatásért, vagy ölelésért. Nem hisztiztem érte, nem bántottam meg senkit, ha nem kaptam meg, hanem szépen lenyeltem. Elfogadtam, hogy nekem nem jut. Ez van.
Úgyhogy szerintem azok, akiknek hasonlóan nem voltak a szülei a tükrei, vágynak erre.

Érdekesek a hozzászólások, ki , hogyan látja a dolgot. Belátom, az előző pszichológusomnál kicsit eltúloztam, de ő meg hagyta. Nekem meg jó volt érezni, hogy annak ellenére, hogy többször kifejtette, hogy ezt nem lehet, nekem mégis lehetett. Kicsit kiváltságos helyzetben éreztem magam. Engem ő tanított meg beszélni, a sok példával, némi magánéleti történettel. Ezért sikerült végül kinyögnöm az abúzust. A második pszichológusnál, már rögtön ezzel kezdem, meg a régi pszichológusomhoz fűződő kapcsolatomról. Mert nem szerettem volna ugyan abba a hibákba esni. Így ő ritkán beszél magáról, az öleléssel meg én fogom vissza magam, csak néha érzem, hogy szükségem van rá. De másnak az érintésére sokszor összerezzenek. Engem sem ölelgettek, és puszilgattak gyerekkoromban soha, nem is vigasztaltak, mindig magamra voltam hagyva.
De semmi esetre sem akarok olyan függőséget, hogy képtelen legyek a lezárásra. Bár ettől is szörnyen rettegek, hogy egyszer vége lesz és kész nincs tovább magamra hagy ő is.
Na ez jó hosszú lett, bocsi....

Szerintem ha a gyerekpszichiáterem nem lett volna olyan gondoskodó, anyáskodó felettem, nem lett volna bizalmam az újabb szamemberekhez. Mert akkor én még nem fogtam fel, hogy ő egy pszichiáter - nem is tudtam, csak sokkal később, én azt hittem, hogy csak valami kedves beszélgetős nő - és én ott mondogattam neki mindig, hogy én utálom a pszichiátereket... És nem is árulta el sokáig, hogy hát de ő is az. Az kicsit fura volt nekem, de ha ő nem lett volna, szerintem én észre se vettem volna, hogy engem otthon bántalmaznak.
Én azzal nőttem fel, hogy apa helyére nem szabad ülni, apa kajájából nem szabad enni, amit ő mond, az minden úgy van, ha elvertek, annak oka volt, és azt is elhittem 6 évesen, hogy nekem segítenem kell a családi vállakozásban, mert mégis mit képzelek, hogy ingyen merek élősködni szüleim nyakán, és semmit sem teszek érte. Volt benne, önfegyelem, az biztos. Fogalmam sincs, hogy voltam képes 10-12 órákat dolgozni egy asztalnál monoton munkát. Nem tudnám megmondani a mai napig. De bűntudatom volt, mert belém verték, hogy én itt ingyenélő vagyok, és amíg otthon lakom, mindenért meg kell dolgoznom. Mi nem mehettünk el csak úgy biciklizni... Nekünk azt ki kellett érdemelni. 6 óra munka után kaptunk egy fél óra pihenőt, cangázhattunk, de időre vissza kellett érni, különben jól kikaptunk.
És látjátok, mellette jártam iskolába, kitűnő tanuló voltam, mert négyest nem vihettem haza, és mégse tűnt fel, hogy máshol más példák vannak. Igaz, soha nem is mehettem át egy gyerekhez sem. Én 16 éves koromig abban a hitben élte, hogy nekem tökéletes családom van, mert mindenki irigyelt minket, hisz gyönyörű kertes házunk van, gondozott kerttel, pesti lakás gyönyörűen berendezve, virágok, happy... Még büszke is voltam arra, hogy az én szüleim különbek, mert gazdagok.
De emellett meg lelki mélyszegények voltunk.
Semmi nem jutott el az agyamig, hogy valami nem stimmel nálunk. Az első ébredésem 14 éves korom körül lehetett, amikor az osztálytársam az apukájától kutyust kapott, ott volt az iskola előtt, és apukája megölelte, kedves volt vele, és megkérdezte a lányát, hogy elmennek e fagyizni. Tudjátok mit éreztem? Hogy én hogy szeretem ezt az apukát, bár én is az ő kicsi lánya lehetnék, és elvinne fagyizni, értem jönne az iskolába... valahányszor jött osztálytársamért, mindig csodálattal tekintettem rá.
Én biztos nem lennék most ott, ahol, ha nem lett volna az a terapom, aki átlépte velem a kereteket. Nekem 0 bizalmam volt az emberekhez, semmi, nuku. Elhittem, hogy minden ember gonosz, kihasznál, lop, csal, hazudik. Mert ezt hallottam apámtól minden nap.
Úgyhogy néha szerintem szükséges a keretátlépés. Nem mindenkinél, de ha nem húz úgy oda magához a terap, én sose mertem volna önmagamtól segítséget kérni. Később jobban megértem egy terápiára, amikor elég érett voltam ahhoz, hogy megértsem, nekem nem a kapcsolódási kényszerem miatt kell oda járjak, hanem hogy rajtam segítsen.

rotebeete én 36 éves vagyok, és nagyon nagyon ugyanannak a kislánynak érzem magam, aki voltam, aki vágyik arra, hogy szeressék, öleljék. Folyamatos szeretet hiányom van. Nem emlékszem arra, hogy szüleim gondoskodtak, szeretgettek, puszilgattak volna, amire egy kislány vágyik. vagy kisfiú. Egyszer remélem találok vagy engem megtalál egy olyan férfi, aki önzetlenül szeretni fog és nem kihasználni és őszinte lesz.