Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Anoni Mara írta: Fene egye meg, hogy pénzen múlik az ember gyógyulása. Normális országokban ez megy TB-re is. Vagy van biztosító, ami fizeti. Arról nem beszélve, hogy a terápia költségei és a fizetések aránya nem olyan abnormális, mint nálunk.

Egyetértek, Mara! Mikor az ember tényleg úgy lepadlózik, hogy emiatt minden tönkremegy körülötte, elveszíti a munkáját, akkor el is patkolhatna, ha nem lennének barátai, akik esetenként kihúzzák a sz....ból! Engem is néhány hónapja talált meg egy régi barátnőm, azóta kezdtem gyógyulni, mert amúgy már totális mélyponton voltam, minden kilátástalan volt:

Az embert a körülményei lepadlóztatják, és onnan csak a halál van, ha nincs valaki a környezetedben, akire számíthatsz. És nincs méltányosság, nincs könyörület, nincs normális szociális háló!

A barátnőm, ha kell, naponta többször felhív, anyagilag támogat, pedig ő sincs túl rózsás helyzetben! (Nincs bőviben a pénznek.) Közben másik barátnőm meg felajánlotta az ingyen kinezt. Előtte nem láttam az alagút végét, mert csak nőtt az adósságom, és nem volt, aki azt mondja, hogy segítek, együtt megoldjuk! Nem leszel hajléktalan, mert nem engedem! Azóta már barátkozom a munka, új szakma gondolatával, amit még fél éve el sem tudtam volna képzelni magamnak!
Ezek miatt én is úgy gondolom, hogy összefogás, mindenkit segítsünk úgy, ahogy csak tudjuk! Mert ha mi nem fogunk össze ... Én kis híján meghaltam, és most terveim vannak. Hála a jó barátnőimnek!

Igen, van mikor az ember nem lát más kiutat csak a halált. Mert hiába kapálózik, nem tud a partra vergődni és belefullad, megfolytja a sok teher. Én is a legutolsó pillanatban találtam segítséget, és most nem csak a fizetett pszichológusról beszélek, hanem a barátokról, akik ha kell minden nap támogatnak. Csak pár jó szó és az. hogy érzed, hogy törődik veled valaki, akkor is ha nincs pénzed. Én alapvetően vidám természet vagyok, legalábbis igyekszem annak mutatni magam. Sokáig még a barátnőmnek sem mertem panaszkodni, mert attól féltem, elveszítem a barátaimat, és többé nem leszek nekik fontos, ha a problémáimról beszélek. de nem így lett. Úgy vettem észre, hogy sokan vágynak a megértő hallgatóságra.
Kívánom mindenkinek, de főleg nektek itt ezen az oldalon, találjátok meg a megértő hallgatóságot, írjátok ki a bánatot magatokból és lassan eljön a lelki megtisztulás.
Most ilyen hangulatban ébredtem! :kávé:

Én is majdnem meghaltam és nem rajtam múlt, hogy élek,hanem egy vadidegen emberen,akit nem is ismerek.

Akkor szerencséd volt, hogy volt segítséged. Sokszor az húzott vissza az öngyilkosságtól, hogy mi van ha nem sikerül és utána magyarázkodnom kell, vagy ha nem halok meg csak maradandó károsodást szenvedek. A régi pszichológusom esetében sokszor gondoltam, hogy előtte írok neki egy búcsúlevelet, hogy vegye már észre, hogy nem vagyok jól, és mentsen meg. De attól tartottam,hogy nem fogja érdekelni. Addig jutottam, hogy párszor úgy mentem hozzá, hogy sérülést okoztam magamnak, meg elvittem egy doboz nyugtatót, hogy ott előtte veszem be.
Azért örülök, hogy itt vagy köztünk, és remélem ezek a dolgok már távoliak. Mindig van segítség, ezért nem érdemes eldobni az életet, mert ebből csak egy van. Remélem jobban vagy már?

Rini Leírod mi történt, hogy majdnem meghaltál? Persze megértem ha nem szeretnéd.

Figyeljetek, hatalmas felfedezést tettem. egyszerűen sehogy sem értettem, miért vált ki a volt pszichológusom belőlem ilyen heves érzéseket. Azt hiszem most rájöttem. Mert teljes egészében, úgy ahogy van az unokatesómra emlékeztet. Ahogy kinéz, ahogy beszél, minden minden. Ezért van, hogy az agyam beindul a tudat alatti kötődés felé. Mert csak az unokatesómtól kaptam figyelmet és törődés és szeretet. Mivel ez azért mégsem a megfelelő módon történt imádat és utálat keveredik bennem miatta.
Ugyan ez van a volt pszichológusommal, vágyom utána és imádom, utálom, hogy ilyen szeretni való, mert nem akarom szeretni. Érzem, hogy ez nem jó nekem, de mégis képtelen vagyok szabadulni tőle, hisz ő az egyetlen szeretet forrásom. Teljesen összezavarodik minden és folyton a torkomba ugrik a gyomrom ha csak rá gondolok. Minden unokatesómmal kapcsolatos érzelmemnek és indulatomnak a volt pszichológusom volt az elszenvedője. Rá vetítettem ki. Azért viselkedtem vele úgy mint senki mással, hogy én sem ismertem magamra.
Értitek ezt teljesen világos. Mint ahogy az is, hogy amíg nem lesz feldolgozva részemről a gyerekkori traumám ez nem fog változni. És bár nagyon fáj őt elveszítenem, mégis fel fog zaklatni mindaddig míg túl nem lépek az abúzuson. Ettől volt az első látásra történő kötödés, és minden egyéb. Ezért mégis könnyebb lesz nekem ha nem lesz a közelembe, még ha fáj is nagyon. És hát erről egyikünk sem tehet. A volt pszichológusom még túl fiatal, és tapasztalatlan ahhoz, hogy ezt átlássa, főleg ha ragaszkodom a téves érzéseimhez.
Na szerintetek?

Kedves Ági! Ez a felismerés(elismerésem érte) már annak a jele, hogy nem fog sokáig tartani az erőteljes kötődés, a régi pszichológusodhoz, és az abúzus tényének elfogadásában is jól haladsz. Ezt idővel a történtek helyén kezelése és a későbbiekben nagy részének elengedése követi. Csak arra emlékezz, hogy az az egész FOLYAMAT, sürgetni semmit nem lehet. Kitartás!!!

Ági40 írta: míg túl nem lépek az abúzuson.

Ági, mit értesz azalatt: túllépni az abúzuson? Szerintem nincs olyan. Elfogadni lehet, túllépni rajta nem.

Nagyon bölcs okfejtés amúgy. Örülök, hogy rájöttél.

Angyalka írta: Kedves Ági! Ez a felismerés(elismerésem érte) már annak a jele, hogy nem fog sokáig tartani az erőteljes kötődés, a régi pszichológusodhoz, és az abúzus tényének elfogadásában is jól haladsz. Ezt idővel a történtek helyén kezelése és a későbbiekben nagy részének elengedése követi. Csak arra emlékezz, hogy az az egész FOLYAMAT, sürgetni semmit nem lehet. Kitartás!!!

Elengedés. Milyen kifejező ez a szó.

Ági, jó látni, ahogy haladsz. Komolyan.

Köszönöm szépen, aranyosak vagytok

Klassz ez a felismerés Ági, az unokatesód és a pszichológus párhuzam. Hát, így lépked az ember előre.. Illetve az Ági.

Ági,nehéz erről írni,de egyszer lefogom.Amúgy tényleg nagyon ügyes vagy szépen haladsz.Ebbe a kivetítésbe sok igazság van.Én tavaly voltam egy nyári táborszerűeségbe,és ott volt egy férfi akit az első perctől fogva iszonyú ellenszenvesnek találtam és a szememmel meg tudtam volna ölni, elöször én se értettem hogy miért aztán rájöttem,hogy azért mert iszonyúan hasonlított arra a patkányra aki megerőszakolt.Ezt a felismerésemet a szemébe vágtam.Szerintem meglepődött egy kicsit,de legalább megértette a kezdeti reakciómat

Ne haragudjatok, hogy újra felhozom a témát, de a legutóbbi alkalomkor a pszichológusom megemlítette, hogy nem igazán vagyok aktív tagja az egész terápiának és, hogy ő többet dolgozik az egészért, mint én. Amióta eljöttem tőle nagyon rosszul érzem magamat, szeretem, nagyon rendes és én nem akartam megbántani vagy megsérteni ( és nagyon szégyellem magam, ha a bizonytalanságommal ezt okoztam, mert sose akarnék szándékosan ártani senkinek sem) csak egyszerűen van előttem egy fal, amit nem tudok megugrani. Az a baj, hogy mindent nagyon a szívemre veszek, nagyon érzékeny vagyok, nagyon tudok kötődni másokhoz. Azóta állandóan visszapörgetem az eseményeket és már nagyon szeretnék visszamenni hogy megbeszéljem vele ezt az egészet. Nem tudom, hogy köze van-e hozzá de azóta folyton szorító nyomást érzek a mellkasomon és gombócot a torkomban, aludni se nagyon tudok és néha-néha émelygek és étvágyam sincs vagy talán ahhoz van köze, hogy elakarom neki mondani mi történt velem és rettegek az egésztől.... Szerintetek túlzottan kötődöm hozzá és, ha továbbra is így fogok kötődni elronthatom az egész terápiát?