Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Hát... Most az jutott eszembe, hogy ha tényleg úgy érzed, hogy kitolt Veled, lehet, hogy levezetné az indulataidat, ha leírnád. Aztán, hogy ő mit kezd vele, érezne-e felelősséget, lelkifurdalást, azt ugye nem tudjuk. ha reményt érzel rá, hogy megmozdul a lelkiismerete, talán lenne értelme, de ha nem... Érdemes mérlegre tenni, hogy mi szól ellene, hogy írj, mi szól mellette. Csináltál már ilyet papíron?

Igen csináltam. Szóval az van, hogy nem akarok rosszat mondani róla, mert igazán sokat tett értem. Csak néhány apróságot azért átbeszélnék vele. Például az ölelés részemről mindennapos volt. Ő hol viszonozta, hol meg nem. De a végén azt mondta, hogy ezt amúgy tilos, és ő ezt nem is engedte. Pedig ott állt és hagyta, és a végén úgy tűnt nekem, hogy ezt megbánta kicsit és az én vállamra tette ennek a súlyát, mintha én lennék érte a felelős és ő meg csak védi magát. Ez volt fura és szörnyen bánt, hogy ez is így maradta meg bennem. Meg mikor elmondtam neki mit érzek iránta gondolván, hogy ezzel lehet jól dolgozni, úgy viselkedett, mintha nem tudná már ezt kezelni, persze nem ezt mondta. Csak ez is bennem maradt, hogy talán mégsem kellett volna elmondanom, mert attól kezdve másképp kezelt. Mintha le akarna rázni egy ilyen gyagyás kezelhetetlen nőszemélyt. Túlnőtt rajta a dolog, és ahelyett, hogy átbeszéltül volna lelépett, és megszüntette a praxisát-. Lehet rosszul látom ezeket, de hát már nem volt alkalmam ezt vele megbeszélni. És bár az új hölggyel sok mindent megbeszéltünk, mégis néha azt érzem mindennek csak úgy van értelme, ha az érintett is tud erről . Fúúú na ennyi

Nekem elég idegen az, hogy a pszichológus ölelkezik a pácienssel, ha ellenkező nemű, akkor mindenképp. Az. hogy ennek egész felelősségét Rád hárítja, az disznóság. Ő a szakember, neki kellett volna észnél lenni. Amikor meg beleszerettél, és elmondtad neki, csak bezsebelte a hódítást, lelépett, és kész. Szerintem ez egy lelki abúzus. Én nagyon kevésnek találom ezt a pasit szakmailag, erkölcsileg egyaránt..

Lehet igazad van, de kérlek ne írj ilyeneket, róla ne. Ő azért nem tett volna ilyet velem. Biztos nem! Ez csak félreértés .
Nem tudok ezzel mit kezdeni, pedig kicsit az áldozatának érzem magam, és ez nagyon kiborít. Mert ő jó ember és segíteni akart és segített is, csak egy ponton megakadtunk. Most teljesen kiborultam azon amit írtál.

Ne haragudj Ági, lehet, hogy csak kisarkítva látom, és igazából, hogy mennyit segített, azt nem tudhatom. És ő is csak ember, még ha szakemberként időnként kudarcot vall akkor is. Nincs jogom ítélkezni. Csak azt hittem, hogy könnyebb lehet Neked, ha jól előtérbe teszed a rossz oldalát. Én is csak ember vagyok, tehát ne vegyél túl komolyan, ha ez most Neked nehéz!!! ???

Biztos Nagyon nehéz lehet, hogy sok jót, és rosszat is kaptál tőle. Nehéz tisztába rakni a helyzetet. Imádkozom Érted, hogy kapjál hozzá bölcsességet, hogy helyre kerüljenek a dolgok. Még egyszer ne haragudj!

Tudom én. hogy nem akartál rosszat. Meg hát én sem vagyok tisztában sok mindennel, érzem én. Nagyon szeretném utálni, de nem megy. Már annak is örülnék ha csak egyszerűen kezelném ezt az egészet. De most kicsit össze vagyok zavarodva és magam sem tudom mi van. Egyszer így egyszer úgy vagyok.

Hagyj Magadnak időt, ne legyél türelmetlen Magaddal! Tudom, nem könnyű, szeretne az ember mindent tisztába rakni gyorsan. De mindenhez idő kell, hogy kiforrják magukat az érzések, a dolgok átlátásához is idő kell, aztán jön majd az érzések helyre kerülése. Sokszor az is használ, ha az ember valami egész mást csinál, hogy elterelje a figyelmét. Pl. valami hobbi, kedvenc időtöltés. (Nekem pl. nyelvtanulás.) Drukkolok Neked továbbra is!

Ági, egy pszichológus, aki rendszeresen megöleli a pácienst, vagy engedi, hogy a páciens megölelje, nem jó pszichológus. Ez egy alapvető szabály. El tudom képzelni, hogy úgy hozza a sors, hogy egyszer megenged mégis magának egy ilyen gesztust, hogy úgy ítéli meg, ennek több haszna van, mint kára. De rendszeresen?! Így már érthető, miért ejtett rajtad ekkora sebeket. Tudom, hogy rossz ezt olvasni, tudom, hogy fáj, de ezzel szembe kell nézz. És azt írod, az érintettnek is tudnia kéne arról, miket mondasz róla. Itt egy érintett van, és az te vagy. Senki más nem érdekes.

Mara, igen rossz ilyeneket olvasni. Az ölelgetés is onnantól lett fájó pont, mikor szóvá tette, hogy ezt nem szabad és ki is hátrált belőle, aztán mégis engedte. Aztán folyton ő hozta fel, és rám terhelte ennek a felelősségét, hogy én szinte kierőszakoltam ezt! Na persze . Ha ez nem így történik szépen lecsengett volna. Most viszont nem tudom mi fáj jobban, hogy bedőltem neki és így hagyott itt, hogy ebben benne ragadtam, vagy az, hogy mindezek ellenére nem tudom utálni őt és nem akarom hogy eltávolodjunk egymástól, és elfelejtsen engem. Mert hát jó ember ő és szeretem is, mert sokat tett értem, csak nem volt időnk ezt megoldani. Pedig annyira jó volt vele beszélgetni és a hangja és a jelenléte olyan megnyugtató volt.

Most megint ezt csinálom, először hibáztatom utána meg védem őt. Ez tök fura

Igen Ági, furának tűnik Ám a szerelem már csak ilyen. Ösztönösen érezzük, hogy árt nekünk valamivel a másik, aztán észérvekkel felmentjük őt, mert "olyan jó vele". Én a magam nevében azért vagyok hálás, hogy jelen van az abúzus(fel merem vállalni) életemben, mert a különböző élethelyzetekre adott reakcióimat már értem. Korábban, nem tudtam megérteni, hogy miért van az, hogy szeretnék valamit, aztán mégis mást teszek, vagy eldöntök valamit, aztán azt teszem, ami jó annak, (engedelmeskedek) annak, akivel jó nekem". Ez az abúzusra adott spontán reakciónk, amit minden olyan helyzetben spontán megteszünk, ahol akár látens módon is érzékeljük a "hatalmat" vagy saját tehetetlenségünket...

Angyalka írta: Igen Ági, furának tűnik Ám a szerelem már csak ilyen. Ösztönösen érezzük, hogy árt nekünk valamivel a másik, aztán észérvekkel felmentjük őt, mert "olyan jó vele". Én a magam nevében azért vagyok hálás, hogy jelen van az abúzus(fel merem vállalni) életemben, mert a különböző élethelyzetekre adott reakcióimat már értem. Korábban, nem tudtam megérteni, hogy miért van az, hogy szeretnék valamit, aztán mégis mást teszek, vagy eldöntök valamit, aztán azt teszem, ami jó annak, (engedelmeskedek) annak, akivel jó nekem". Ez az abúzusra adott spontán reakciónk, amit minden olyan helyzetben spontán megteszünk, ahol akár látens módon is érzékeljük a "hatalmat" vagy saját tehetetlenségünket...

Kedves Angyalka! Szerinted ezért nem tudunk nemet mondani egy ártó kapcsolatra? Ez elegendő ok erre?

Angyalka, talán nem mondanám, hogy hatalmat vagy tehetetlenséget érzek. Inkább akit közel engedek magamhoz azzal túlmisztifikálom a kapcsolatomat. Bár ehhez annak is köze lehet, hogy eléggé elhanyagoltak érzelmileg a szüleim. Az apámnak mintha nem is léteztem volna, az anyám részéről meg csak egy elvárás voltam. Mindig azt hittem gyerekkoromban, hogy nem is ők az igazi szüleim, biztos örökbe fogadtak azért bánnak így velem. És most jött ez a pszichológus aki apám helyett apámnak éreztem ( bár fiatalabb tőle pár évvel) Neki sok dolgot elmondtam, érdekelte mit érzek, engem hogy érintenek dolgok, és bár nagyon nehéz volt magamról beszélni vele mégis sikerült.Szóval elég közelinek éreztem a kapcsolatunkat. Talán ha egyszer elérem azt, hogy rájövök ez nem személyfüggő, hanem általában ilyenek a pszichológusok, könnyebb lesz.
Azért köszönöm a kedves szavaitokat és, hogy hozzá szóltok a témámhoz, és nem érzem itt is , hogy felesleges vagyok, mert senkit nem érdekel, hogy élek vagy nem.

Kedves Ági! Én is képzeltem hasonlót a szüleimről, hogy örökbe fogadtak. Nálunk is kb. az volt, ami Nálatok: anyától elvárás, apától majdnem semmi. Én is úgy kapaszkodtam a férfi pszichológusomba, mint egy fuldokló. (18 éve kb.) Hasonlót éltem meg, mint Te, hogy egy "apaféle" figura érdeklődik az én életem iránt, és ilyen nem volt még. Én is beleestem, nehezen gyógyultam ki. De ezt már írtam, most a neveltetésünk hasonlóságai miatt írtam ezt le. Először úgy éreztem, hogy ha el kell szakadnom a volt pszichológusomtól, valami feneketlen mély gödörbe kerülök. Sejtem mit élsz meg emiatt... Viszont én is kijöttem ebből. Azóta sok terapeutám volt.
Viszont gondolkodj el azon, amit Anoni Mara is írt, tudom, először fáj. De ez a fájdalom kell ahhoz, hogy a helyére kerüljön aztán a lelkedben az egész..

Sokáig úgy éreztem a volt pszichológusom nélkül semminek semmi értele. Képes lettem volna az irodája ajtajában öngyilkos lenni, csak hogy ne hagyjon itt és továbbra is törődjön velem. ezeket viszont nagyon szégyellem, mert a családom nem is érteni, hogy mi van, és ezt nem tehetem meg velük. Volt, hogy magamnak okoztam sérülést annyira elviselhetetlennek éreztem, hogy nem fog már törődni vele. Most azért az új pszichológus által azért ezek már enyhültek. Tényleg elég rossz, főleg, hogy erről nem lehet senkivel beszélni. Még jó, hogy ti itt vagytok