Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Anoni Mara írta:

kv írta: Én ha valamit nem mondok el hamar, akkor utána egyre nehezebb, aztán lehetetlen lesz.

Azért ez a mondat elég erősen emlékeztet minket a gyerekkorunkra, nem?

Mara, ez most is ugyanígy van, de a kapcsolatomban is. Majdnem rámentünk arra, h nem mondtam el a rossz érzéseimet. Hát most elmondom, ha kell, ha nem. Mert nem akarom, h a hallgatásra és főleg az elhallgatásra rámenjen a kapcsolatunk.
A szerelmem fel is hozta, h persze most nem mondok semmit, amikor vele vagyok, csak majd ha már elég távol vagyunk egymástól és nem tud mit tenni, mert nincs velem fizikailag. Meg kell adni a másiknak a lehetőséget, h változtathasson azon, amin mindketten akarunk. Azóta intenzívebb is a kapcsolatunk, úgy is mondhatnám, h többet vitatkozunk, de a végén mindig mindent meg lehet beszélni, ha két ember szereti egymást.

A pszichológussal is, ha valóban segíteni akar, a betegért dolgozik és nem csak a fizetésért.

Nekem anno azt mondta a kedvenc terapom, ha nem mondok el neki mindent, akkor vannak részek, amire nem lát rá. Ezeket 'vakfoltnak' nevezte, és elmagyarázta, miért nem jó a terápia szempontjából... és hogy nekem nincs más dolgom, mint őszintének lenni vele.
Igazából kicsit azt éreztem, hogy kényszerít az őszinteségre. De bármit osztottam meg vele, nem cseszett le soha, és ezért én rettentően boldog voltam... Ennek ellenére maradtak vakfoltok.

Rotebeete tetszik a képed.
Szóval a téma a pszichológushoz fűződő viszony. Magaménak érzem teljesen.
Most az új szakemberrel is kezdődött némi + kötődés. Pedig ő is nő, de teljesen oda voltam érte napokig minden óra után.
A múltkor ajándékot is vittem neki, amit udvariasan vissza adott. Először ki akartam borulni ettől, hogy na én ennek a nőnek többet nem viszek semmit.
De végül kicsit megkönnyebbültem, hogy lejött rólam ez az adakozási kényszer!
Szépen rávilágított, hogy a kényes témák elől ebbe menekülök .

rotebeete írta: Hajnalka, megértelek. De belegondoltál már abba, hogy mi a legrosszabb, ami történhet? Végülis ő egy vadidegen ember, nem ismeri a rokonaid. Ha valami balul sül el, otthagyhatod. Persze ezt mondani könnyű...

A legrosszabb, ami történhet, hogy túlságosan kiszolgáltatottá válok, és fájdalmat fog okozni. Úgy érzem, nincs még egyszer 50 évem arra, hogy összerakjam magam.

Szerintem nem a pszichológus fog fájdalmat okozni. Ő csak kihozza azt ami benned van. Lehet ez nem nagy vigasz, de egy ilyen jellegű fájdalom megélése nagyon felszabadító tud lenni, és nem kell egyedül össze kaparni magad, a szakember melletted van, ebben is segít, és így nem tart olyan sokáig. Ami az embert belülről feszíti annak felszínre kell kerülnie, mielőtt belülről károkat okoz. Persze ez ijesztő, és rémisztő, de ha már rajta vagy az úton, össze kell szedni a bátorságot, és végig menni rajta. Ez a te érdeked.
Szerintem
Kívánom neked ezt a bátorságot, és meglátod a végén megoldódnak a dolgok, és jobban leszel, és nem kell hozzá még 50 év.

De nem az a természetes, ha fáj?
Én néha szerettem volna, ha jobban fáj, ha tudnék sírni, elsiratni aki voltam, h elfogadjam azt, aki lettem. De sose tudtam sírni. Emiatt aztán gyakran érzelemmentesnek gondoltam magam, még most is. Hogy hideg vagyok és szívtelen. Mert nem fáj úgy mint nektek. Ez bánt. De lehet, h jobb ez így.

Biztos vagyok benne,hogy neked is ugyan úgy fáj. Én tudom. A sírás nekem is nehezen megy, ha sírok is inkább mikor nem lát senki.
Az előző pszichológusomnál egyszer sem sírtam, legalábbis könnyek nem jöttek. Az újnál, már a második alkalommal elsírtam magam. De nem jellemző.
De ugyan úgy fáj, neked is biztos vagyok benne. Ez a sírás rész nekem sem világos, de biztos vagyok benne, hogy nem vagy érzéketlen ahogy én sem, bár én is sokáig ezt gondoltam magamról.

Ági40 írta: Biztos vagyok benne,hogy neked is ugyan úgy fáj. Én tudom. A sírás nekem is nehezen megy, ha sírok is inkább mikor nem lát senki.
Az előző pszichológusomnál egyszer sem sírtam, legalábbis könnyek nem jöttek. Az újnál, már a második alkalommal elsírtam magam. De nem jellemző.
De ugyan úgy fáj, neked is biztos vagyok benne. Ez a sírás rész nekem sem világos, de biztos vagyok benne, hogy nem vagy érzéketlen ahogy én sem, bár én is sokáig ezt gondoltam magamról.

Ági, jó téged újra itt látni!
Nem biztos, hogy ugyanúgy fáj. Azt engedni kell, hogy fájjon. És tökéletesen értem, mikor KV azt mondja, hogy azt szeretné, ha jobban fájna. Bele kell engedni magunkat olyan dolgokba, amelyek ellen egy életen át küzdöttünk... Le kell bontani hozzá egy csomó falat, önvédelmi mechanizmust.

Szia Május, az élet más területein nem, másokkal általában nem. Na, jó, vannak kivételek, mert pl szeretek segíteni az embereknek, de van akin egyszerűen nem lehet. De ezt így jó, h kérdezed. Inkább csak magammal szemben vagyok érzéketlen.

Indulj dalom,/bátor dalom,/sápadva nézze röptöd,/aki nyomodba köpköd:/a fájdalom. Kosztolányi
/bocs csak mindig ez ugrik be a fáj-dalomról/

Én sem sírtam még soha pszichológusnál, pszichiáternél...sőt, otthon, magamban sem szoktam. Állítólag a sok gyógyszer teszi. Nem tudom. Amire más emberek sírással reagálnak/reagálnának szerintem, én tombolással és dührohammal szoktam. (pld. haláleset nemrégiben...) Ekkor néha folynak a könnyeim az idegtől, de nem kimondottan sírok, inkább csak olyan felrobbanok érzés.

Ági40 írta: Szerintem nem a pszichológus fog fájdalmat okozni. Ő csak kihozza azt ami benned van. Lehet ez nem nagy vigasz, de egy ilyen jellegű fájdalom megélése nagyon felszabadító tud lenni, és nem kell egyedül össze kaparni magad, a szakember melletted van, ebben is segít, és így nem tart olyan sokáig. Ami az embert belülről feszíti annak felszínre kell kerülnie, mielőtt belülről károkat okoz. Persze ez ijesztő, és rémisztő, de ha már rajta vagy az úton, össze kell szedni a bátorságot, és végig menni rajta. Ez a te érdeked.
Szerintem
Kívánom neked ezt a bátorságot, és meglátod a végén megoldódnak a dolgok, és jobban leszel, és nem kell hozzá még 50 év.

Én nem erre gondoltam. A pszichológushoz nem akarok kötődni, mert az a fájdalom nem hiányozna nekem. Pluszba. Nem akarok hozzá kötődni, neki kiszolgáltatni magam, tőle függni. Mert ráadásul elrettent, hogy lehet rossz szakember is, és többet árt, mint használ. Az orvosokban se nagyon tudok bízni. Nyilván elmegyek, mert muszáj, de örülök, ha ad egy gyógyszert, aztán jónapot.

A fájdalmat én meg tudom élni. Azért az elmúlt sok-sok évben foglalkoztam már ezzel. Nyilván egy jó terápiával könnyebb és gyorsabb lett volna ide eljutnom, ahol most tartok, de én azt gondolom, hogy eljuthat az ember oda, hogy élhető életet képes élni. Vannak segítő könyvek is, meg én tanultam némi pszichológiát is, szóval valahogy megy ez, csak szerintem lassabban. Amúgy tudok sírni is. Volt idő, amikor rengeteget sírtam. Tudom, nem szereti Mara, ha erről írok, de enélkül nem lesz teljes a kép, szóval amikor megtértem, akkor utána nagyon sokat imádkoztam meg sírtam. (Nemcsak emiatt, az abúzus nekem csak az egyik, de nem egyetlen nagy problémám volt.) És azt éreztem, hogy Jézus tényleg segít. Hogy Isten megszabadít, leveszi a terheimet. Számomra megelevenedett az, amit Jézus mond (most itt nem akarom idézni, mert térítésnek tűnhet, de ha akarod, kikeresheted: Máté Evangélium 11. rész 28-30). Az persze más kérdés, hogy maga a vallás többet ártott, mint segített, de attól még ez nekem működik. Én is meglepődöm újra és újra ezen, de hát ez van. Ha elesek is, van reményem, hogy sikerülni fog felállni. És ez jó.

Köszi Mara! Én is örülök, jó benneteket olvasni. jó sok téma lett az utóbbi időben, szinte elveszek bennük.
A sok új történetnek annyira már nem örülök. Tudom pedig, hogy sosem lesz vége.
Egyébkét olyan fura volt, mert a terápiámon az utóbbi időben folyamatosan az abúzus a téma,
ezért sem jöttem ide, mert nem akartam, hogy ez legyen felszínen folyton. De hiába kerültem a dolgot,
a tv-ben a különböző műsorokban is újabb és újabb hasonló esetekről beszéltek.
Láttam hát, hogy sehogy sem tudom a témát kikerülni, így visszatértem

Akkor ha nem sírok, nem tudom megélni a fájdalmat?

sokszor nagyon vágyom rá, csak nem megy.
a múltkor voltam nőgyógyásznál, és utána annyira sírtam, úgy potyogtak a könnyeim, hogy meg kellett álljak az autóval, mert alig láttam.
mikor meg erről beszéltem a pszichológusomnak semmi, csak kicsi szorítás a torkomban.

Ági40 írta: sokszor nagyon vágyom rá, csak nem megy.

El fog annak is jönni az ideje, hogy sírni tudsz. Nagy pillanat lesz, ígérem.