Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

-Mostanában, hogy a fiam középiskolába jár, és kollégista, vasárnaponként viszem ki a vasútállomásra. Ott szokott lenni egy apuka, aki szintén hozza a lányát. Már az első alkalommal láttam, hogy megöleli, megpuszilja a lányát. Sóvárogva néztem, hogy bár nekem is lett volna egy ilyen apukám. Mindig megnézem őket
-Gyerekkoromban a húgomat vitték pszichológushoz, és nagyon vágytam rá, hogy velem is törődjön valaki, ahogy a tesómmal az a hölgy, de velem nem törődött senki, de senki.
-Most meg úgy érzem, hogy szeretem a régi pszichológusomat (aki férfi volt), még mindig, és melegség önt el ha rá gondolok. Az újat is szeretem, csak ő nő. Szerintetek teljesen hülye vagyok, hogy lassan 1.5 éve nem járok a régihez (de sok ez belegondolva) de mégis napi szinten gondolok rá, és álmodom róla, keresem a kapcsolódási pontont, miközben remekül haladok az új szakemberemmel is?

Haladás alatt azt értem, hogy pl korábban mindig elbőgtem magam, hogy itt hagyott a régi, és hogy tehetett ilyet, és sokáig el sem tudtam képzelni, hogy fogok élni nélküle. Az új szakembert szörnyen utáltam, eleve mert ő nő, és nem őt akartam, hanem a régit, és kiborított a kényszer váltás.
Ezeken kívül sok összefüggést ismertem fel, ami az abúzus váltott ki belőlem, és bár nagyon nehezen, de szoktam róla beszélni a pszichológusommal, már annyi szégyenérzet nincs bennem, hogy ez gátoljon, és érzem, hogy az új is megért, és együtt érez, és szeretettel fordul felém. Csökkentek pl. a migrénes fejfájások is. Hát ilyesmik

A felnőtt agy egészen másként viselkedik és építkezik, mint a gyermeki képlékeny agy. Amit nem tudsz visszavezetni Május egész biztos, hogy gyerekkori ok.
A jelenkori félelemokokat egy kis visszafejtegetéssel fel tudod tárni. Pl.ha vmi felzaklat napközben és este eszedbe jut az érzés könnyebben kigombolyítod a szálakat. Ha félelemben nőttél fel, akkor annak tünetei vannak, mint pl.: mikor nem tudod, mi bajod van. A félelmet kezelni csak türelemmel lehet. Mind a kettő elem. Az egyiknél dönthetsz, a fél-elemnél, hogy melyik tudatállapotot tartod fenn. Én is ezt gyakorlom, főleg most, h két hét terápiás szünetből egy hetet átvészeltem...na meg a sok kivizsgálásra komoly mentális erőfeszítéssel készülök. Muszáj tudatállapotokat kidolgozni. Mert ha nem, akkor a félelmek kísértenek.

Május írta: Aztán van, amikor odaadom ezeket a jegyzetek a pszichológusnak, aztán vagy beszélünk róla, vagy nem, de mindig nála hagyom, mert akkor nem nálam vannak a félelmek meg a rossz gondolatok, hanem ő vigyáz rá.

Ez kedves, hogy ő vigyáz rá.

Május, ezzel mind így vagyunk, hogy néha két alkalom között nem bírunk magunkkal, hogy így fogalmazzak. Az, hogy ezt leírod, nagyon jó, nekem is ezt tanácsolat az enyém. Csak én nem szoktam nála hagyni. Ami pedig az összefüggéseket illeti, az első pszichológusomhoz 20 hónapig jártam. A másodikhoz eddig 9 hónapot. Szóval ehhez idő kellett nekem is, sok zavar volt a fejemben előtte, meg néha most is. Szerintem neked is meglesznek majd a felismeréseid, csak adj időt magadnak. Az, hogy mennyi idő, az egyén függő. Csak légy türelmes önmagadhoz

Május írta: Két napja úgy érzem, nem is történt velem semmi, nem bántott senki sem gyerekkoromban, se felnőttként. Csak én túlzom el a dolgokat, valójában nem számít. És pszichológushoz is fölöslegesen járok, tök ciki, mert nincs is semmi bajom. Röhejes vagyok.

Mesélj nyugodtan Május. mi nem fogjuk kinevetni azt a semmit.

Május nyugodtan, van mese topic is.
A megkérdőjelezés az egy menekülési kényszer, az elbagatellizálás is. Futottam én is sokféle kört már. Erős az önvédelmi rendszerünk csak még nem használjuk helyesen.
Engem egy orvos erőszakolt meg, amire csoda folytán derült fény, mert én nem akartam volna beszélni róla, hiszen eszembe se jutott magamtól. Nem tudtam a megerőszakolásnak nevezni, hanem a pszichológus valahogy kimondatta velem, hogy mi történt, elmeséltem. Aztán elmagyarázta, hog ez erőszak, persze a terápia legelején jártunk és nem tudtam az abúzus és e között még párhuzamot vonni, és szerintem szembesülni sem akartam vele. De miután beszéltetett a terap végül is jó volt valakivel végre megbeszélnem ezt. Nagyon zavarban voltam és mondta, hogy nincs semmi baj. Próbáltam amúgy nem elmondani, és ezeket éreztem, amiket te is. Szóval ismerem ezt a kettőséget.

Egy orvos társasággal mentem el két napos kiruccanásra. Mikor ez a doki meghívott, leszögeztük, hogy kizárólag barátilag csatlakozom. Kis hülye voltam. Másnap az egyik nő viccesrn megkérdezte, hogy volt-e valami. És mondtam, hogy mi volt, de nem mondott semmit, jóval idősebb volt nálam, legalább ő segített volna abban az adott helyzetben. Szépen eltemettem magamban.

Ja gyerekként ketültem a gerincem miatt hozzá, mikor a diplomamunkám írtam újra felkerestem, mert kínzott a derékfájdalom. Így indult.

Hát igen. A nőre is haragszom, de mivel régi ismeretség kötötte a dokihoz, akinek mára külön medical centere van, és újságcikkek is megjelentek róla, nyilván egy arclefagyással annyiba hagyta. Attól függetlenül úgy maradtmeg bennem, hogy óriásit hibáztam....ez van. Senkiben nem bízom, főleg a hírnévre vágyókban.

Karácsony, engem is orvos erőszakolt meg.
Azóta nem megyek férfi nemű orvoshoz. Bár a háziorvosom most férfi, de nagyon tapintatos. Őt kedvelem. De se nőgyógyászhoz, se proktológushoz, se urológushoz nem mennék, aki férfi. Nem munka közben ért az erőszak, de akkoris belém égett, hogy az orvosok megbízhatatlanok... És ilyenkor még nehezebb szakemberektől segítséget kérni...
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy nem orvosként tette, hanem magánemberként. De ez se segít, mert nem tudok elvonatkoztatni... Pont ezért bírtam meg benne, ezért mertem felmenni hozzá, mert ha orvos, csak nem tenne ilyet!
Hát de.
Túl fogok lépni rajta.

Tudjátok, mire készülök? Anyukámnak most lesz a 49. születésnapja, adok fel neki képeslapot, és pár napra rá fel szeretnék adni egy levelet, amiben leírom, hogy megerőszakoltak. El szeretném mondani neki, milyen nehéz volt minden nap mosolyogni, tartani magam előttük, de a fősuli nem ment... és hogy nem lustaságból kellett otthagynom, hanem mert nem bírtam megbirkózni ekkora teherrel, és muszáj volt elköltöznöm, hogy megszabaduljak attól a fojtó környezettől... De annyira félek, hogy anyukám kiborulni. Elég drámaiasan tudok írni, sok érzelemmel, fájdalommal... Nem akarom, hogy fájjon neki, csak szeretném, ha megértene, és ne haragudna rám, amiért nem fejeztem be a tanulmányaimat...

szét fogod magad izgulni Rotebeete ha levelet fogsz küldeni édesanyádnak..

Azt mondod, ne küljdem el neki?
Pedig már terveztem beszélgetni erről a pszichológussal is, hogy erre készülök. Már karácsonykor el szerettem volna neki mondani személyesen, de úgy nem ment egyszerűen...
Azt reméltem, ezzel elindulhatunk azon az úton, hogy az abúzusról is beszélgessünk...

Én tutti h nem írnék levelez. Viszont az tök jó ötlet h ezt megbeszéld a terapoddal.

Miért nem mondanád el?