Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Ne félj, Emma, a pszichológushoz való kötődés elősegíti a jó terápiát.. Ha te is úgy érzed, ki kellett volna pakolni mindent, akkor hajrá! Én csak biztatni tudlak..

Azt hittem egyedul vagyok ezzel,h mennyire nagyon kotodok a pszichologushoz.Nohoz jarok,ha csak meglatom az utcan is erot ad vagy ha sokszor eszembe jut h o mit tenne mit mondana bizonyos helyzetben. Szerdan megyek ismet, ez nagyon tavolinak tunik sajnos.

emma írta: Ne haragudjatok, hogy újra felhozom a témát, de a legutóbbi alkalomkor a pszichológusom megemlítette, hogy nem igazán vagyok aktív tagja az egész terápiának és, hogy ő többet dolgozik az egészért, mint én. Amióta eljöttem tőle nagyon rosszul érzem magamat, szeretem, nagyon rendes és én nem akartam megbántani vagy megsérteni ( és nagyon szégyellem magam, ha a bizonytalanságommal ezt okoztam, mert sose akarnék szándékosan ártani senkinek sem) csak egyszerűen van előttem egy fal, amit nem tudok megugrani. Az a baj, hogy mindent nagyon a szívemre veszek, nagyon érzékeny vagyok, nagyon tudok kötődni másokhoz. Azóta állandóan visszapörgetem az eseményeket és már nagyon szeretnék visszamenni hogy megbeszéljem vele ezt az egészet. Nem tudom, hogy köze van-e hozzá de azóta folyton szorító nyomást érzek a mellkasomon és gombócot a torkomban, aludni se nagyon tudok és néha-néha émelygek és étvágyam sincs vagy talán ahhoz van köze, hogy elakarom neki mondani mi történt velem és rettegek az egésztől.... Szerintetek túlzottan kötődöm hozzá és, ha továbbra is így fogok kötődni elronthatom az egész terápiát?

Kedvenc témám!
Egyszer, kb fél év után én is megkaptam ezt a pszichológusomtól, ő azt mondta, nem adok bele eleget a terápiámba. Gondolhatjátok, hogyan hatott ez rám, hetente kétszer jártam, csak a terápiámnak éltem, mégis ezt mondta. Aztán rájöttem, hogy csak provokáció volt, tudta ő, hogy így érzek, tudta azt is, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, de provokálni akart, azt akarta, hogy végre szavakba öntsem, amit jól tudtunk mind a ketten. Onnantól egész más dimenzióba helyeződött a terápiám. Persze én is csak a következő órán bírtam reagálni, de akkor nagyon reagáltam.

Szerintem nem lehet túlzottan kötődni, a lényeg az, hogy a terapeuta tudja kezelni a helyzetet, bármennyire is kötődsz hozzá. Bajok csak akkor vannak, ha ő nem tartja kordában a dolgokat. Nagyon nehéz érzés ez a kötődés, egyszerre rossz és jó, fájdalmas és szívet melengető, jól ismerem ezt az érzést... Azt is értem, amit Rotebeete ír egy másik topikban, hogy ezért jár most csak 2-3 hetente, mert nem akarja, hogy feleméssze őt ez a kötődés. Viszont ahhoz, hogy jól működjön ez a terápia, azt hiszem, szükséges ez a szoros kapcsolat. Kicsit olyan anya-lánya viszony ez, nem? Ahogy a kisgyerek rajong az anyukájáért, nekem mindig is így volt ez. És azóta sem nagyon múlt el, még mindig így rajongok a pszichológusomért.

Köszönöm a válaszokat Szerintem is egy anya-lánya viszonyhoz hasonló ez a kapcsolat. Remélem engem is provokálni akart ezzel a mondatával, mert akkor sikeres volt és pont jókor időzìtette. Jelen én csak a hét végén megyek és én is úgy érzem, hogy túl távol van és remélem, hogy nem jön közbe neki semmi és nem mondja le, mert 2 hétig tuti nem tudok várni. Én még sose futottam vele össze az utcán, de ha meglátnám biztosan azt se tudnám mit csináljak az izgalomtól

Érdekes ez a kötődés téma. Belőlem ez hiányzott úgy érzem. Mire kialakulhatott volna,kilépem a helyzetből. Talán egyszer jeleztem mát, hogy olyan sajnálat/barátság jellegűvé vált a légkör, ami engem rettenetesen frusztrált. Volt, amikor konkrétan szóvá is tettem ezt, és azt a választ kaptam,hogy szeretetre méltó személyiségem van, vagy annyit szenvedtem már, hogy babusgatni,védeni akarnak... Hányni tudtam volna! És utolsó szemétnek éreztem magam,hogy ennek nem tudtam örülni. Ma már tudom, hogy az lehetett az oka,hogy az abúzusról,akkor még én sem tudtam, így ezzel a hozzáállással, látensen az idéződött fel bennem és az segített, hogy voltbátorságom kilépni a helyzetekből Az utolsó pszichológusommal egy éve vagyunk kapcsolatban és többször is jelezte, hogy ő azt látja rajtam, hogy jól kezelem az abúzust is, a nálunk zajló folyamatokat is, nekem arra van szükségem,hogy legyen valaki,akivel beszélgethetek erről is,és a többiről is. És igen,nem sikerült még feldolgoznom teljesen annak a néhány "szakembernek" a beavatkozását, ami miatt még mindig, időnként nagyon bizalmatlan vagyok...

Tényleg van ilyen topic is, ide is panaszkodhattam volna...
Nekem van kötődési problémám.
Amúgy igen, ezt írtam a filmeshez is, a pszichológusok nagyon zsiványok, vagy huncutok tudnak lenni...

Ma felhivtam a pszichologust es fel orat tudtam menni hozza. Felhivott amikor tudott fogadni. Jol esett. De nem erzem magam jol. Olyan mintha teljesen kivulrol latnam magam. Nem tudom mitevo legyek. Hianyzik hianyzik hianyzik.

Mara, köszönöm, hogy ezt megfogalmaztad! Az ember sok mindent sejt, de kimondva teljesen más értelmet nyer! Azt hiszem, igazad van. Engem az első terapeutám nagyon megbántott, és piszkosul fájt... Senkiben nem bíztam meg azelőtt olyan mélyen, mint benne, és azt gondolom, nem kezelte jól. Hagyta, hogy ragaszkodjak hozzá. Én azt is ki mertem mondani neki, hogy "szeretlek", vagy hogy "hiányzol". Mindig azt mondta, hogy jaj, olyan aranyos vagyok... Nem reagált vissza, hogy ő is szeret, de éreztem, hogy így van. Csak nem mondhatta ki.
Viszont hogy rendszeresen ölelgetett, meg simogatott... jaj, mindig olyan izgatott voltam, valahányszor hozzám ért. Emiatt én teljesen beborultam, amikor kijelentette, hogy elköltözik - miközben előtte egy éven keresztül hitegetett, hogy végigcsináljuk a terápiát, ott marad mellettem, stb... Hát mintha kést szúrtak volna a szívembe. És amikor ezt megtudtam, nem fakadtam ki előtte, hanem kontroll alatt tartottam a csalódottságomat, dühömet, fájdalmamat. Azóta én nagyon ügyelek a szabályokra, és ha letegez a terap, én akkor sem vagyok hajlandó letegezni. A mostani pszichológust is megleptem, amikor megkértem, hogy legyen szíves pontos lenni, mert nem akarok rá 10-15 perceket várni. Zavarban volt, és múltkor mikor kiment pár percre, megnéztem a jegyzeteit. Gigamega betűkkel volt felírva a lapra, hogy PONTOSNAK LENNI! Na meg egy csomó kérdés a kötődéssel kapcsolatban. Juj, de kis galád voltam, amiért belenéztem. De nem bírtam ki. Mint részben "szakember" nem tudtam megállni, hogy ne lessek bele.
Lehet, hogy sose leszek képs újra egy megfelelő terápiás kapcsolatra.

Ne haragudjatok...
Amikor pszichológushoz jártam.... szóba került az, h mennyi értelme van annak, ha nem mondjuk el pont a pszichológusnak az igazat, azt ami történt velünk, ami miatt végülis járunk hozzá. Ő van miértünk és nem mi érte. Ha nem tudunk megnyílni, mi a csudának járunk oda? Melegedni?
Bocs, tudom, érzéketlen vagyok. Én mindent kipakoltam neki. Utána tudott érdemben segíteni. Másképp az egész annyit ér, mint halottnak a csók.

Ja, és a kapcsolatunk... rajongtam érte. A nőért is és a férfiért is. De ez nem befolyásolt.

Ez helyes meglátás kv, de van amihez kell idő, főleg, az érzések börtönzik be a dolgokat és az idő.
Ebben viszont tud segíteni az arra alkalmas személy, hogy kilakatolja a dolgokat. Az is idő.

Én ha valamit nem mondok el hamar, akkor utána egyre nehezebb, aztán lehetetlen lesz.
Nekem személy szerint sokkal jobb fejest ugrani, és nem előre legyártani A-Z-ig terveket az esetleges reakciókat latolgatva.
Persze, nem vagyunk egyformák.

Nem tudom. Ez is tünet. Mikor én beszélni akartam megkérdezte a pszichológusom, mire gondolok és azt mondtam, hogy űrt érzek a fejemben. Majdnem egy évig imaginációztunk...úgy jobban ment.

kv írta: Én ha valamit nem mondok el hamar, akkor utána egyre nehezebb, aztán lehetetlen lesz.

Azért ez a mondat elég erősen emlékeztet minket a gyerekkorunkra, nem?

kv írta: Ne haragudjatok...
Amikor pszichológushoz jártam.... szóba került az, h mennyi értelme van annak, ha nem mondjuk el pont a pszichológusnak az igazat, azt ami történt velünk, ami miatt végülis járunk hozzá. Ő van miértünk és nem mi érte. Ha nem tudunk megnyílni, mi a csudának járunk oda? Melegedni?
Bocs, tudom, érzéketlen vagyok. Én mindent kipakoltam neki. Utána tudott érdemben segíteni. Másképp az egész annyit ér, mint halottnak a csók.

Ja, és a kapcsolatunk... rajongtam érte. A nőért is és a férfiért is. De ez nem befolyásolt.

Na ja. Én többek között ezért nem megyek el pszichológushoz. Mondjuk nem az elmondással van bajom, ma már simán beszélnék mindenről. Nekem a kötődéssel van bajom. És a kiszolgáltatottsággal. Azt nem akarom. Anélkül meg minek?

Hajnalka, megértelek. De belegondoltál már abba, hogy mi a legrosszabb, ami történhet? Végülis ő egy vadidegen ember, nem ismeri a rokonaid. Ha valami balul sül el, otthagyhatod. Persze ezt mondani könnyű...