Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom,hogy megkérdőjelezze ezt a dolgot. Különben is, biztos lenne időd,pénzed meg energiád ilyen " tréfához ". Komolyan mondom nem értem az ilyen embereket ..

A szakmában sok olyan nárcisztikus pszichológus van, aki jobban tenné, ha pályát választana. Őket ott kell hagyni, és keresni kell másikat. Sosem szabad leragadni! Ne vedd a szívedre, velem is megtörtént, és nem mentem többet. Olyan terapeutát kell keresni, akiben megbízunk!
Nekem az első terapeutám minden egyes szavamat elhitte, akkoris, amikor az egész családom tagadott. És jó érzés volt, hogy hisz valaki nekem...

Nem tudom,hogy miért nem hitt nekem,nem kérdeztem meg tőle,utána pedig ahogy írtam,átadott egy másik orvosnak,nem is beszéltünk.Vagdostam magam öngyűlöletből abban az időben és ő volt az egyetlen,aki látni akarta,ahogy megvágom magam.Előtte elvághattam a karom,mert kíváncsi volt a reakcióra,hatásra,amit közvetlen utánaérzek.
Biztos valakinek tud segíteni,úgy látszik én nem voltam szimpi neki
Rotabeete veled is volt tényleg ilyen?Annak nem örülök,hogy ezt neked is át kellett élned,de legalább tudom,hogy ebben sem vagyok egyedül,hanem hogy terapok között is van pályára alkalmatlan.

Ági40 írta: Köszi Május, kedves tőled!
Egész nyáron szünet? Azt hogy lehet kibírni? Ez nagyon durva!
Én sem hallottam még olyat, hogy megkérdőjelezi az igazságtartalmát egy pszichológus annak amit mondasz. Nekem csak olyan érzésem volt, hogy nem nem veszi komolyan amit mondok, de mikor erre rákérdeztem, akkor elmagyarázta, hogy elsőre neki úgy tűnt, hogy ez már nem olyan nagy gond nekem (mert hát rám jellemző módon kicsit elbagatellizálva adtam elő a dolgot, és a terápia elején voltam a 2. szakemberrel) de aztán kiderült, hogy mégis csak az, és ezzel az elvicceléssel kendőztem a dolgot az elején. Így, bár elsőre ezért szörnyen dühös voltam rá, és ezt meg is mondtam neki, de később már nem nehezteltem rá ezért.
Vagy volt olyan, hogy én magam kérdőjeleztem meg saját magam, de arra meg azt azt mondta, hogy az érzés, amit ez kelt bennem ,az sokkal fontosabb, és azzal kell dolgozni.
És még egy dolog, sokszor van, hogy írok leveleket én is, csak nem adom fel ha nem akarom, csak beszélünk róla, és ez nekem most elég. Na meg persze vezetek egy füzetet, és abba írogatok gondolatokat. Az is használ.

Végül is kb. tíz hét volt tavaly a szünet. Mit tud kezdeni magával ennyi idő alatt az ember. Keresnem kell valami gondolatmentesìtő, nagyon aktív tevékenységet amiért élni halni fogok. Mi lehet ilyen:)?
A megkérdőjelezés nálunk is ment, az ő részéről provokáció volt, de tudtam, h az. Részemről meg mindig az volt a szöveg, hogy ez az egész olyan, mint egy illúzió. Én is próbáltam megkérdőjelezni saját magam.

pipacs írta:

emma írta: Bár èn haragot még nem éreztem iránta, de félek mikor mondja nekem azt, hogy inkább keressek valaki mást. És az is zavar, hogy egyre jobban kötődöm hozzá pedig nem szeretnék, mert tudom hogy ez nem egy "igazi" kapcsolat és nem szeretném őt szeretni. Ti szoktatok kérdezgetni a pszichologusotoktól személyesebb kérdéseket? Bennem van egy alapvető kiváncsiság és olyan furcsa, hogy ő rejtély marad, hogy személytelen marad. Persze nem a magánéletére vagyok kíváncsi csak jó lenne őt ismerni. Bennetek van kíváncsiság?

Szerintem meg ez egy nagyon is igazi kapcsolat! Igaziból kapcsolódunk egymáshoz, és a velem kapcsolatos érzései láthatóak számomra. Reagál rám, és ezt, amennyire lehet, meg is osztja velem. Olyan, mint egy hiánypótlás. Vagy, mint egy jelmezes főpróba, az éles szituációk előtt, mindaz, ami a terápiás térben lejátszódik, arra készít fel, hogy a "megélt" életemben jobban, hatékonyabban szerepeljek.
És sosem marad személytelen a fentebb leírtak miatt. Ez a lehető legfurcsább kapcsolat, mert a pszichológus egyszerre marad "névtelen", de egyszerre kezdem nagyon mélyen ismerni is - ahogy megjelenik, ahogy reagál (már a nonverbális, apró reakcióit is jól ismerem, és ha néha merek a tekintetébe kapcsolódni, akkor néha szavak nélkül is érzem, hogy támogat), ahogy beszél... Furcsa és sehova sem beilleszthető kapcsolat ez, de attól még igazi, és mélyen személyes. Ezért én igaziból nem érzem szükségét annak, hogy tényeket tudjak róla. Alig fontos.

Én ezzel kapcsolatban nagyon nagy dilemmában voltam, h vajon bántó vagyok e, ha nem érdeklődöm felőle, h nála mi újság van. Ő hogy van stb.
Fogalmam sem volt, h mit kell csinálni egy terápián. Elég nehezen rázódtam bele.
A személye számonra nem tabu. A reakciója, tanácsa, részvéte, az együtt munkálkodás egy cselekvő kapcsolat. Nekem nem egy projektált bábu. A hülyeségeimmel sem ért egyet, ha felvetek valami olyat. Én nagyon bírom és számomra egyáltalán nem tabu. Ahogy Pipacs is írta a metakommunikáció is nagyon fontos. Ha egy szót sem szólna, akkor is lenne információ róla, input.

Ági jól olvastam/értettem, h most comingoutoltál a testvérednek? Jól sikerült?

Igen, valami olyasmi. Nehezen kezdődött, nem is akartam, de aztán úgy jött a helyzet, hogy gyorsan kimondtam, és első pillanatban nagyon fájt, de utána sokkal jobb lett. Könnyítette a helyzete az idegen környezet. A tesóm nagyon megdöbbent. Beszéltünk még arról is, hogy gyerekkorunkban az elhanyagolás érzése mindkettőnkben nagy volt, csak másként reagáltuk le. Szóval jól sikerült. Jól esett, hogy a tesóm be akarta jelölni facebookon az uncsitesónkat, de ezek után nem teszi meg.

Ági40 írta: Igen, valami olyasmi. Nehezen kezdődött, nem is akartam, de aztán úgy jött a helyzet, hogy gyorsan kimondtam, és első pillanatban nagyon fájt, de utána sokkal jobb lett. Könnyítette a helyzete az idegen környezet. A tesóm nagyon megdöbbent. Beszéltünk még arról is, hogy gyerekkorunkban az elhanyagolás érzése mindkettőnkben nagy volt, csak másként reagáltuk le. Szóval jól sikerült. Jól esett, hogy a tesóm be akarta jelölni facebookon az uncsitesónkat, de ezek után nem teszi meg.

örülök, hogy sikerült!

Május, ezen én is túl vagyok már... néha emiatt nem tudom, mi az ami megtörtén, mi nem, mert a legelső terápiám előtt nem volt ennyi problémám... pontosabban volt, de csak szomatikus, és nem pörgött az agyam annyira, mint most.
Olykro én is elgondolkozom, hogy egy terapeuta rombolni is képes, nemcsak segíteni...

Vagdosni szoktad magad? Ne bánts magad! Nem teszel jót vele... én minden nap dühös vagyok magamra, amiért elcsúfítottam az alkarom...

Teljesen értelmetlen ez a szabdalás dolog. Mi a szent szarnak kell magatokat vagdosni?!?! Attól nem lesz jobb az emlékezés. Büntetheted magad vele, ventillálhatod a dühöd, de pont ma gondolkoztam ezen egy film közben. Erről az egész önbántalmazásról. Hogy kedvet kapnék hozzá, h elmenjek vmi thaiföldi női boxmeccsre, ahol szétveretem az arcom. Elfelejtettem, h mire jutottam, de majd, ha eszembejut...
Május türelem. Nem tudom mi az, h vki nem terápiaképes amúgy, de ez jutott rólad eszembe. Lehet idő kellene neked.

Én most olvastam,amit megfogalmaztatok a vagdosással kapcsolatban.Alig tudom visszatartani a könnyeimet,de itt vagyok a munkahelyen,muszáj.
Igen,tudom,hogy az bántalmazó nyer,de olyan szintű a belső fájdalom,vagy ez már nem is fájdalom,ez már gyötrő kín,hogy ha tehetném,ha képes lennék megtenni,addig vágnám magam,míg el nem vérzek.Nővér vagyok,van otthon kálium-klorid koncentrációm,nem is kevés,s annyira,de annyira csábít a gondolat,hogy beadjam magamnak.Azonnali szívmegállás és végre,végre végett érne ez a borzasztó gyötrelem,ami nem enged el.Vagy jó sok alvadásgátló injekció és utána komoly vagdosás,
Bocsássatok meg,nem akarok a nyakatokba varrni semmilyen terhet,egyszerűen kitör belőlem,erről nem lehet beszélni se pszichológusnak,se pszichiáternek.Nem bírom,nem bírom már!!!!Elég volt,nem tudok vinni ezt a terhet,ezt a bélyeget,ezt a láncot!!?

Én is beszéltem a falcolásról a pszichológusnak, hogy néha újra megtenném... Néha valóban nagy késztetést érzek, de utána a gyerekekre gondolok, hogy nekik hogy magyaráznám meg, hogy mi történt velem, és csak aggódnának... ők már akkor hozzák a jeget a lábamra, ha csak beütöttem a bútor sarkába. Nem tehetem meg velük. És magammal se. Lassan itt a nyár is. A hegek minden nap emlékeztetnek arra, milyen buta voltam tizenéves koromban, és örülök neki, hogy két éve abbahagytam. Nehéz volt, mert akkor egyedül voltam, szakember segítsége nélkül, de magam miatt tettem.
A pszichológus gyakorlatilag minden alkalommal megkérdezi, volt e újra gondolatom a falcolással, de őszintén szólva néha nem is jut eszembe egyáltalán. Én nem tartom olyan nagy dolognak, de ő is látta a hegeimet - kérte, hogy mutassam meg, vannak e hegeim. Furcsának és kellemetlennek éreztem, mert nekem bizony nagyon csúnya a kezem, de megmutattam... Nektek is kérte a pszichológus, hogy mutassátok meg? Nem hiszem, hogy azt ellenőrizte, valóban falcoltam e...
Tőlem megkérdezte, mi volt a motivációm, hogy abbahagytam. Nos, én legutóbb annyira megvágtam magam, hogy alig bírtam elállítani a vérzést. Akkor nagyon megijedtem, össze is kellett volna varrni, de szégyelltem elmenni orvoshoz, így nagyon nehezen gyógyult, és széles heg maradt utána...
Egyszer amikor volt egy barátom, azt mondta, olyan finom puha a bőröm, miért tettem ezt magammal? Most már magam is elhiszem, hogy szép a bőröm, szeretem a bőröm, és nem akarok jobban kárt tenni benne, becsülni akarom, és nem haragudni rá!
Tudjátok, mit mondott nekem az álomterapeutám anno? Hogy ő csípőficammal született, de a világért se cserélné el a lábát egy egészséges lábra, mert ez az övé, szereti... Valahogy így kellene lenni mindannyiunknak a saját traumáinkkal. Megtörtént, ez adatott, de meg kell tanulni önmagunkat ezekkel a hibákkal is szeretni!

A pszichológus azt mondta, ha bántom magam, azzal az abúzálóm nyert, mert folytatom, amit ő elkezdett. Soha többet nem vágtam meg magam szándékosan.

Ez nagyon jó, megfogadom én is. Mert én is jó ember vagyok igen.... :vihar:

süni írta:

karácsony írta: Teljesen értelmetlen ez a szabdalás dolog. Mi a szent szarnak kell magatokat vagdosni?!?! Attól nem lesz jobb az emlékezés. Büntetheted magad vele, ventillálhatod a dühöd, de pont ma gondolkoztam ezen egy film közben. Erről az egész önbántalmazásról. Hogy kedvet kapnék hozzá, h elmenjek vmi thaiföldi női boxmeccsre, ahol szétveretem az arcom. Elfelejtettem, h mire jutottam, de majd, ha eszembejut...
Május türelem. Nem tudom mi az, h vki nem terápiaképes amúgy, de ez jutott rólad eszembe. Lehet idő kellene neked.

………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….
……………………………………………..
………………………
………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….
……………………………………………..
………………………