Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Ma muszáj volt megkeresnem "őt" a Fb-on. Már korábban is gondoltam rá, de valahogy sosem mertem megtenni. (Még ezer évvel ezelőtt külföldre költözött az egész pereputty, és tizenpár éve – nem sokkal „az” után - minden kapcsolat megszakadt a két család között, nem láttam, nem hallottam róla semmit.)
Felesége van, és újszülött gyereke.
Látni őt a babával…, felfordult a gyomrom. Csak ülök és bőgök, mint egy hülye. Nem tudom mire volt ez jó, vagy hogy mit vártam, mit fogok találni.
Valószínűleg ő már arra sem emlékszik, hogy a világon vagyok, én viszont még mindig álmodok vele. Ő babázik, én meg…, talán sosem fogok. Ez annyira igazságtalan és dühítő.

Olyan régen történt, már nem is igen tudtam felidézni, hogy hogy nézett ki. Olyan volt, mint egy sötét, alaktalan paca, és nem olyan, mint egy ember. Most pedig újra van arca a mumusnak. Kicsit félek lefeküdni, nem akarok álmodni vele.

Néha igazságtalan az egész élet.
Ti meddőséggel küzdötök, én meg fogamzásgátlót szedek, nehogy teherbe essek...
Pont a hétvégén pincérkedés közben nagyon rossszul lettem, hányingerem lett, és a főnököm rákérdezett, esetleg nem lehetek-e terhes... Hát mondtam, az kizárt.

rotebeete írta: Néha igazságtalan az egész élet.
Ti meddőséggel küzdötök, én meg fogamzásgátlót szedek, nehogy teherbe essek...
Pont a hétvégén pincérkedés közben nagyon rossszul lettem, hányingerem lett, és a főnököm rákérdezett, esetleg nem lehetek-e terhes... Hát mondtam, az kizárt.

Az élet mindig igazságtalan.
Amúgy csak akkor kizárt, ha nem voltál együtt senkivel. Minden más esetben megeshet a dolog, még gyógyszer mellett is. Nehogy félreérts, nem megijeszteni akarlak ezzel, a terhességen kívül még vagy ezer oka lehet egy rosszullétnek.

Eperke, nagyon édes vagy. Igen, tudom, hogy így is van némi esély a terhességre, bár sztem gyógyszer+gumi kombó mellett már igencsak csekély az esély... Na de a holtbiztosságom nem emiatt volt, hanem mert már szeptember óta nem voltam senkivel.
Bár van egy újabb barátom, de próbálok rögtön nem az ágyába menni. Legalábbis azt a célt tűztem ki, hogy megismerni akarom, lógni vele, beszélgetni, és nem csak szobára menni... De ott van bennem a félsz érzet is, ha apám megtudja, hogy fekete barátom van, elevenen megnyúzna engem.

Megnyúzni biztosan nem fog, max. leüvölti a fejed. De ne törődj vele! Te is biztosan tudod, hogy mekkora marhaság bőrszín alapján megítélni valakit. Felnőtt ember vagy, azzal vagy együtt, akivel szeretnél. Ha szimpatikus, és úgy érzed, megér egy próbát a dolog, nehogy eldobd az egészet csak azért, mert nem akarsz vitát a szüleiddel!

Sajnos néha még a mai napig nehéz elhinnem, hogy a párom akkor sem fog elhagyni, ha épp olyan időszakom van, hogy inkább hanyagolom a szexet. Pedig ezerszer bebizonyította már, hogy egész jól bírja a hanyagolást. Szóval, pontosan tudom, milyen nehéz nem bemászni az ágyba. De jó úton jársz, tényleg nem kell elkapkodni. Aki nem bír várni, az tulajdonképpen nem téged akar.

Sajnos én se tudtam várni. Úgy éreztem mindig, ez az egyetlen, amivel meg tudom tartani magamnak őt. Mert jó vagyok az ágyban, ugyan nem szívesen, de megteszek mindent, amire kérnek. Én meg vagy halálra unom magam szex közben, vagy fájdalmat érzek... de szex nélkül meg egy kapcsolat sem működik. Legalábbis olyan pasival még nem találkoztam, akinek ez másodlagos szempont lenne.
Bár egy impotenssel hozna össze az élet.

Május írta: Nem tudja senki, titok. És reggel fel kell kelni, úgy kell tenni, mintha nem történt volna semmi, mintha minden rendben lenne. És semmi sincs rendben, és nagyon rossz ez a rettenetes szorongás meg félelem és rejtőzködés folyton. És szerintem tudta az anyám, és hagyta. Gyűlölöm magam és undorodom magamtól, és nem tudok kimászni a gödörből.

Még nem sikerült utol érnem magamat a visszaolvasásban, de ez annyira megfogott, Május, pont így érzem én is! Mintha kettős életet élnék, a közvetlen környezetemben (család) nem tud rólam senki semmit, és minden nap úgy kell hazajönnöm, hogy hazudok, hogy hol voltam (terápia, kórház, stb.), hazudok, hogy hogy vagyok (jól), és felveszem az álarcomat, és próbálom minden erőmmel magamon tartani, hogy fenntartsam a minden rendben van álarcot, miközben semmi sincsen rendben! De én szerencsés vagyok, tegnap kilőttem a sorból az utolsó két barátomat is, akik eddig nem tudták rólam az igazságot, így már elmondhatom, hogy tegnap óta az összes barátom tudja (ez szám szerint 4 fő, ennyi embert tekintek BARÁTomnak). Kellett hozzá 3 nap, amíg náluk húztam meg magamat, meg több liter pálinka, de kijött az igazság! 2 nap után tegnap délutánra... És annyira jó érzés, hogy nem kell többet hazudnom, magyarázkodnom, meg megjátszanom magamat, hogy végre őszinte lehettem, és a legjobb érzés az volt, hogy azt mondták, hogy így mostmár összeállt a kép, és már értik, hogy miért vagyok olyan, amilyen, és ezáltal nekik is segítettem (merthogy mindig is furának tartottak, de nem értették, hogy MIÉRT, és most megértették). Aztán reggel hazajöttem a hazugságba...elment a pszichológushoz, ahol beszélhettem az igazi érzéseimről, aztán hazajöttem a hazugságba...hazudnom kellett, hogy hol voltam (terápián), és hogy hogy vagyok...mondom, hogy kettős életet élek. Most érzem, hogy ebbe bele fogok őrülni. De MUSZÁJ fenntartani a látszatot.
Annyira vágyom vissza a barátaimhoz...

karácsony írta: Na én is eljutottam oda, hogy feladom. Ma mertem felfogni a hírt, h meddő vagyok.
Persze a pszichológusom bíztat, h fog tudni segíteni. De talán azért nem adom fel, mert nincs is kivel feleslegesen sexelnem, m úgyis csak fájdalommal jár, a családalapítás vágya miatt volt a nagy cél. Kettős hatást váltott volna ki a helyzet fordítottja. Így ma csak szimplán feküdtem hatig, mint egy hulla, és azt kívántam, h ne nyíljon ki a szemem. Aztán elmentem futni. Ettem. És úgy döntöttem, h velem senki sem fog kibaszni.

Sajnálom, Karácsony, nem is tudom, hogy mit írhatnék biztatásul, de nagyon erős vagy, és felnézek rád, hogy így tudod tartani magad, és kezelni a helyzetet Ezen kívül csak biztatni tudlak, az ismeretségi körömben is van számos példa rá, hogy mégis összejött a baba...pld. a régi terapeutám is, mint megtudtam, hosszú évekig küzdött a babáért...ne add fel

Május írta:

Hajnalkám írta: Május, Karácsonyhoz hasonlóan nekem se jutna eszembe, hogy elmondjam a zaklatómnak, hogy emlékszem a zaklatásra.
Ami azt illeti, nem kell magad szégyellni, ha bepánikolsz. Ez benne van. Jobb lesz ez is idővel.

Hajnalka, miért nem? Téged mi tart vissza? Csak kíváncsi vagyok.
És sajnos szégyellem a pánikot, bár lehet, hogy nem kéne. Csak minden érzést szégyellek, így nőttem fel, hogy mindent rezzenéstelenül bírni kellett, még jókedvűnek is csak halkan volt szabad lenni. Amikor elkezdtem pszichológushoz járni, folyton az érzésekkel nyaggatott, én meg kettőt tudtam megkülönböztetni, hogy rossz meg jó. Aztán most meg sokszor itt állok egy csomó érzéssel, nem tudom őket kezelni.

Mert már eljutottam oda, hogy egyszerűen nem érdekel a személye. Nem érdekel, ő mit gondol, mire emlékszik. Azt tudom, hogy voltak vele zűrök, tán intézetben is volt, az apja korán meghalt (nagyanyám második férje), de ez se érdekel. Az én sorsom már független tőle. Ha a helyzet úgy hozná, a szemébe tudnám mondani, de minek? Nekem már megvan a magam élete, ami egyébként az időnkénti depizéseket és örvényeket kivéve azt gondolom, elég jó. És abban nincs helye neki. Bármennyire is rokonom.