Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Amúgy értelek, az emberben megvan ez a félelem.

Néha nem tudom, ez a félelem, nem egy titkos, tudat alatti vágy-e... Derüljön már ki, borujlon már ki a bili, ne kelljen többé bújkálni.
Ahányszor megjelent rólam egy cikk, annyiszor rettegtem, hogy anyám elolvassa, és rájön, én vagyok az. Aztán rájöttem, hogy tulképp reménykedem. És minden alkalommal nagy csalódásként ért, hogy nem történt semmi. Pedig tudom, hogy olyan újságokban is megjelentek cikkek, amelyeket tuti olvas.
Szóval az ismerősök nem ismernének rátok, mert nem akarnának rátok ismerni. Ha a képünk lenne kint, akkor sem ismernének ránk, mert csukott szemmel járnak.

Jó kérdés, Mara. Elképzelhető. Mondjuk bennem nincs meg a vágy, hogy a szüleim megtudják. Anyám elvileg tudja, de ugye akkor volt az, hogy csak legyintett rá, és valahogy én is azt gondoltam akkor még, hogy tényleg szörnyűbb, hogy őt 4 évesen megerőszakolták. Szóval én csak ne panaszkodjak. Csak nemrég gondoltam végig, hogy egy évekig tartó abúzus, még ha nem is végződött aktusban, mert eleinte nem is akart többet a nagybátyám (12 éves volt akkor), majd később elég kitartóan harcoltam, védekeztem minden este az ágyban, szóval hogy az is ugyanolyan romboló hatású, mint egy megerőszakolás. És ezzel nem az anyámmal akarok rivalizálni, de ma már látom a hatásait. Ha akkor komolyan veszem, ki tudja, hol tartanék ma? Legalább a lányomnak jobb mintát tudtam volna adni, ez biztos. Na mindegy.
Szóval nem érdekel, hogy a szüleim mit tudnak, mit nem. Nekem jobb így. A héten az öcsémet megkérdeztem, ő tudja-e. Kiderült, hogy igen, még én mondtam el neki régen. Erre se emlékeztem. Azt se tudom, miért mondtam el neki, meg hogy reagált rá. Most se beszéltünk arról, hogy ő ezt hogy élte meg. Csak kíváncsi voltam, tudja-e.
Az már jobban zavarna, ha a munkatársaim megtudnák, kell egy olyan hely, ahol "normálisnak" ismerik az embert. (Vagy legalább részben normálisnak.)

Jelen, én is azt gondolom, hogy letagadná. Vagy ha mégsem, akkor agresszíven reagálna. Bennem is felmerül sokszor, vajon emlékszik-e az abuzálóm arra, mit tett. Főleg amikor nézem a facebookon a képeket az unokájával, ahol mosolyog, mint büszke nagypapa, meg elérzékenyül. Az ilyen ember talán akkor értene meg valamit abból, amit tett, ha a saját gyerekével, unokájával történne ilyesmi, és neki látnia kéne, hogy megy tönkre a gyerek ettől. (Már ha az abuzáló más lenne, nem ő.) De ezt nem kívánom neki, mert nem kívánom a gyerekének, unokájának ezt a sorsot. Többek között ezért se szeretném, ha kiderülne a családban az én történetem. Az abuzáló családja miatt. Őket tenné tönkre. A lánya, az unokahúgom nagyon helyes nő, nem kívánom neki ezt.

Szerintem van itt alul egy jelentés a moderátornak ikon kattints arra, vagy az email címüket is megpróbálhatod. Nem hinném, hogy megjelenik, főleg ha ezt meg is írod, akkor a moderátor elrendezi, hogy nem kerüljön ki. Szerintem

Május írta:

Ági40 írta: Szerintem van itt alul egy jelentés a moderátornak ikon kattints arra, vagy az email címüket is megpróbálhatod. Nem hinném, hogy megjelenik, főleg ha ezt meg is írod, akkor a moderátor elrendezi, hogy nem kerüljön ki. Szerintem

Köszönöm, bepánikoltam. Szoktam sajnos.

Mi a baj, Május?

Írjál e-mailt, hogy tisztázzuk! A moderátori jelentésre nem tudunk válaszolni.

Kedves Május, nem vagy egyedül ezzel az érzéssel.
Nekem leginkább akkor jön elő, ha több ember között állok, akiket nem ismerek – pl. várok a buszra. Olyan, mintha valami hülye billog lenne a homlokom közepére nyomva, ami megkülönböztet mindenki mástól.
Vagy pl. mikor azt látom/hallom, hogy valaki beszáll egy „alig ismeri” emberke autójába. Nem értem, miért nem gondol bele abba, hogy lehet, csak akkor látják majd újra, ha a rókák véletlenül előkaparják… Nem értem, hogy, hogy tudnak az emberek ennyire megbízni a másikban. Mintha valami naiv kis álomvilágban élnének, ahol nem történhet velük semmi rossz.

Május írta: Nem tudom, volt-e már szó arról, amit írni fogok, hát felteszek egy kérdést.
Szoktátok azt érezni, hogy abból, ami körülöttetek van, abból semmi nem igazi??? Hogy teljesen egyedül vagytok a világon? Hogy hiába vannak körülöttetek emberek, hiába csináltok mindent úgy, mint mások, akkor is végtelenül magányosak vagytok? Hogy az egész élet csak látszat, és nektek nagyon nehéz fenntartani a látszatot? Mert igaziból minden csak sötét undorítóság és valójában az életben nem számít semmi?
Örülnék, ha írnátok, mert most megint kint vagyok a fórumos főoldalon, bárki megláthat...

Május, már kérdeztem, persze ne válaszolj, ha nem akarsz, honnan a fenéből tudnák az emberek, hogy ki az a május?

Szóval a kérdésedre válaszolva... Rengetegszer volt régen ilyen érzésem. Szerencsére egyre ritkábban van. A vicces (vagy inkább sírnivaló) az, hogy pontosan emlékszem, mikor először éreztem ezt. Ez megkönnyíti a dolgomat, mert sok mindent megmagyaráz: az abúzus kezdete után történt. Egy játszótéren voltam, 6 évesen, szüleim nélkül. Ez akkoriban azt hiszem, nem volt olyan rendkívüli. Egy hatalmas mászóka volt a játszótér közepén, a mai napig látom magam előtt. Egy csomó gyerek volt ott, együtt lógtunk a "szeren". És akkor éreztem először: én más vagyok, mint a többiek. Olyan dolgokat tudok, amiket ők nem. Olyan titkok vannak a birtokomban, amelyekről ők még nem is hallottak. És a legfontosabb: nekem lesz kisbabám, nekik nem. Akkor még nem is volt nyomasztó ez az érzés, csak tudatosult benne a másság érzése, nem kívülrekesztésnek éltem meg, inkább - ne nevessetek - kiválaszottnak éreztem magam. Mennyire hülye kis naív tud lenni egy hatéves gyerek.

Persze aztán ez az érzés sokat változott, és már nem kiválasztottnak éreztem magam később, hanem mocskosnak, rossznak, elátkozottnak. De talán még mindig könnyebb volt az a periódus, amikor azt gondoltam, hogy terhes vagyok, mocskos vagyok, kurva vagyok, mint amikor már maga az abúzus emléke elhalványult, csak az érzés maradt meg, hogy én más vagyok, kívülálló vagyok, körülbelül az, amit most te leírsz. Ezért fontos visszacsatolni ezt az érzést az abúzushoz. Ezért nincs igazuk azoknak, akik felejteni akarnak. Emékezni kell, mert az emlékezés megértést jelent. Ha megérted az érzést, akkor könnyebb lesz.

Nem állítom, hogy nem tör rám néhanapján. Nekem a mélypont - ki tudja miért - a Mammut bevásárlóközpont. Ott majdnem mindig jön ez a borzasztó érzés. Más plázában nem tör rám, csak ott. Isten tudja, miért pont ott.

Szia Május! Igen, pont ezek a kérdések vannak bennem is és ugyanígy fogalmaztam volna meg én is. Ez azért engem picit nyugtat - nyugodj meg te is - , hogy nem egyedül vagyunk ezzel a problémával. Mint látod ÉN IS. Tök magányos vagyok sokszor, a rossz kedvem szinte állandósul, persze mosolygok, de belül meg nem, ez csak a látszat. Ezt érzem én is. Sokszor azt sem tudom MI EZ ami körülöttem van. Végtelenül szomorú vagyok belül. A múltunkat nem elfelejtenünk kell, hanem elfogadni. Jó ezt így leírni, de bárcsak ilyen egyszerű lenne. Nagyon nehéz ez. Nekem ugye a gyerek miatt is tartanom kell magam. Bár mostanában azt érzem - sajnos - ő tart engem. Pedig ennek nem így kellene lennie, hisz ő a gyerekem. Az , hogy mi az igazi ? Most azt érzem semmi, az egész világ csak egy hazugság.Bízok benne, hogy a terápia eléri célját, és nem ezt fogom gondolni a világról. Teljesen magányosan érzem magam. Kérlek titeket, hogy aki már túl van ezen az érzésen, az mesélje el, írja le, ez hogyan következett be. Mit éreztek? Lehet ez buta kérdés, de igen, jól akarok lenni!!!!

És mi van. ha akarok emlékezni ,de nem megy? Ha pont a fontos részletek estek ki? Hipnózis ?
Néha egy baráti beszélgetés közepén tör rám, hogy ők nem is tudják, hogy mi történt velem. Néha szeretnék felállni, és belekiabálni a tömegbe. Máskor meg teljes a szorongás, hogy jaj mi lesz ha valahogy megtudják, és csak úgy fognak emlegetni, hogy tudod az a a nő akivel ez történt.
(nem szeretem az abúzus szót használni)

Ági, ebből a szempontból nem a részletek fontosak. (Sok más szempontból lehetnek azok, tudod, nekem is hiányosak az emlékeim.) De amiről itt beszéltünk, ahhoz elég ha tudod, hogy abúzus történt veled. Ez elég ahhoz, hogy megértsd az értelmetlen és látszólag ok nélküli szorongásokat, félelmeket, fóbiákat. Tudni fogod, honnan jönnek.

Igen Mara a pszichológusom is ezt mondta. Jelenleg ezt még nem tudom elfogadni, tudni akarom, és rossz ez a bizonytalanság, hogy nem emlékszem mi történt pontosan abban a szobában. Főleg ha nagyon rossz érzéseim vannak, és sírhatnékom van az ilyen téma hallatán, és elkezdek kombinálni, hogy mi van ha velem is ez történt.

Ági, tudom, milyen borzasztó nem emlékezni. Én már feladtam, ami eddig nem jött vissza, már nem is fog szerintem. Fene tudja, talán jobb így. De te még az elején vagy a feltárásnak, még jöhetnek emlékek.

Kedves Május, csak írj nyugodtan, ha jól esik. Ez is jót tesz. Mi meg szívesen olvasgatunk hidd el.

Köszönöm Mara, néha sikerül is elfogadnom, hogy ennyi emlék van azzal kell dolgozni, nem érdemes ezen is rágódni. Néha meg kiborít ez az egész. Van ilyen is meg olyan is.

"Mind a paciensnek, mind a terapeutának ki kell fejlesztenie magában bizonyos bizonytalanságtűrési képességet, akár még a történet legalapvetőbb tényeit illetően is. Ahogyan a rekonstrukció során lassan felbukkannak a hiányzó részletek, a történet folyamatosan alakulhat és változhat. Ez különösen igaz azokra az esetekre, amikor a paciensnek jelentős emlékkiesései vannak. Így a paciensnek is és a terapeutának is el kell fogadnia azt a tény, hogy tudásuk nem teljes, és miközben az exploráció az elviselhetőség határain belül folyamatosan előrehalad, meg kell tanulniuk együttélni a bizonytalanság érzésével. (...)

Mivel az igazsággal nehéz szembenézni, a túlélők gyakran meginognak a traumatörténet rekonstrukciója közben. A valóság tagadása miatt őrültnek érzik magukat, ám a teljes valóság elfogadása többnek tűnik annál, mint amit bármely ember el tud viselni. A túlélő igazmondással kapcsolatos ambivalenciája a traumatörténet egymásnak ellentmondó terápiás megközelítéseiben is jól tükröződik." Judith Herman: Trauma és gyógyulás