Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Nem tartom Istennek anyukámat, Alicia Ez annál bonyolultabb... Mindegy mostmár. Próbálkoztam írni, de sose lett többé olyan szép, olyan tökéletes, mint azelőtt. Szerintem már nincs meg a tehetségem hozzá...

Anoni Mara írta: Hope, nehéz azt az egy mondatot megfogalmazni. Nekem könnyebb volt egy könyvet írni, mint azt az egy mondatot kiírni. De az a jó, hogy mióta ott van feketén-fehéren, jobban tudom kívülállóként olvasni, és jobban tudom sajnálni azt a kislányt, aki voltam. Nagyon realisták ezek a mondatok, tényleg csak a száraz valóság, nincs semmi "de", alig-alig van mód bármi kommentre, ettől olyan nehéz.
És azért is olyan fájóak, mert ha nem gondolunk bele, milyen kontextusban születtek, akkor egész idilli pillanatban is elhangozhattak volna. Persze nem mindegyik ilyen, de pl. a tied igen. Nekem a legborzasztóbb az a tábla, amin csak annyi van: "szeretlek".

"Csak rosszat álomdtál" - bárcsak így lett volna.

Mara, igen... "bárcsak így lett volna..."
Bevallom őszintén, sosem gondoltam, hogy egy mondatnak ekkora súlya van, hogy ilyen nehéz leírni, és ennyi ideig tart "kimondani".
Teljesen más megírni a történetet, hiszen abban másképp vagyunk benne, de ez kőkemény emlékeket hoz a felszínre, hiszen itt azt írjuk le, amit nekünk mondtak, amivel sakkban tartottak. Szó szerint, kíméletlenül... Ez már valóban csak a lecsupaszított kőkemény valóság...
Még nehéz látnom a mondatot, fáj olvasni... talán egyszer könnyebb lesz majd.

Ha volt, akkor van is.. Csak lehet, hogy gyakorolni kellene. Tényleg, mint mindenben, gyakorlat teszi a mestert. De nem akarom Rád erőszakolni. Magamra sem tudom ezzel kapcsolatosan, hol jönnek a versek, hol nem. Bár az okosabbak azt mondják, hogy minden nap írjak legalább két sort, amit egyelőre ritkán teszek meg a saját kedvemért, csak leírtam, hátha neked bejöhetne..
Egyébként valóban, amikor megtettem, rövidesen össze is jött egy kötet. Csak akkor jobban voltam, mint most. De mostanság is volt olyan, hogy mocorgott valami bennem, leültem, megírtam, és olyan volt utána, mintha átfésülték volna a lelkemet.

Alicia voltál végül terapeutánál? Sikerült döntened, hogy belekezdel-e?

Köszönöm kérdésed Karácsony, igen, voltam pszichológusnál. A bemutatkozás után mindketten úgy döntöttünk, h. elkezdjük együtt a munkát. Az első alkalom a szülinapomon lesz a jövő héten.. Én nem hiszek a véletlenekben. Már másodszor kínálta fel ezt a napot, először visszautasítottam, mert nem tudtam, mi lesz aznap a program a barátommal. Szóval reménykedem..

www.blikk.hu/blikk_aktualis/ket-heten-at...-unokaoccset-2344113
Ezt most találtam. Döbbenetes.

Mindannyian remenykedunk. Orulok h elkezded a terapiat. En bar egy eve jarok az eletem meg mindig romokba szerelmi csalodaddal fuszetezve ami ugye meg jobban visszavetett. De en is remenykefem
terapian 2 hete voltam es ugy nez ki jovohezen sem fogok tudni elmenni. Most igy mint minden elott nagyon aggodok mert menni kell haza anyuekhoz. Amit nem akarok de kisfiam miatt muszaj mert csak a nagyszulei. Mindig felve megyek haza anyuekhoz. Ez sosem fog elmulni?

Alicia09 írta: Köszönöm kérdésed Karácsony, igen, voltam pszichológusnál. A bemutatkozás után mindketten úgy döntöttünk, h. elkezdjük együtt a munkát. Az első alkalom a szülinapomon lesz a jövő héten.. Én nem hiszek a véletlenekben. Már másodszor kínálta fel ezt a napot, először visszautasítottam, mert nem tudtam, mi lesz aznap a program a barátommal. Szóval reménykedem..

Drukkolok neked, Alicia! Szimpatikus volt?

Senkisem, megdöbbentő ez az eset. Gondolom, azért kapott csak ennyit, mert még kiskorú volt. Vajon mikor volt ez, hány éve?
Valahol a múltkor egy olyan számra bukkantam, amit még sosem láttam leírva. Sokszor volt már szó a gyerekek közötti természetes kíváncsiság / abúzus közötti különbségről, szóval azt olvastam, hogy 5 év korkülönbségnél húzták meg a határt. Ha öt évvel nagyobb az elkövető, az már akkor különbség gyerekeknél, hogy onnantól mindenképpen abúzusról beszél a szakirodalom.

Jaj de kár, hogy nincs sírós fej!!! :'(
Mara, meg tudnád nekem mondani a forrást a kutatásról? Kérlek. Elviszem akkor a pszichológushoz, mert szerinte én nem abúzáltam... de akkor igencsak abúzáltam, hisz én már 9 éves voltam, unokatesóm meg 4 és 5 között.
Mindig attól féltem, hogy majd később én is abúzáló leszek! Most meg kiderül, mindig is az voltam.... Ebbe bele fogok halni...

Alicia09 írta: Köszönöm kérdésed Karácsony, igen, voltam pszichológusnál. A bemutatkozás után mindketten úgy döntöttünk, h. elkezdjük együtt a munkát. Az első alkalom a szülinapomon lesz a jövő héten.. Én nem hiszek a véletlenekben. Már másodszor kínálta fel ezt a napot, először visszautasítottam, mert nem tudtam, mi lesz aznap a program a barátommal. Szóval reménykedem..

Hú, hát van benned kakaó! Kitartást kívánok a munkátokhoz!

rotebeete írta: Jaj de kár, hogy nincs sírós fej!!! :'(
Mara, meg tudnád nekem mondani a forrást a kutatásról? Kérlek. Elviszem akkor a pszichológushoz, mert szerinte én nem abúzáltam... de akkor igencsak abúzáltam, hisz én már 9 éves voltam, unokatesóm meg 4 és 5 között.
Mindig attól féltem, hogy majd később én is abúzáló leszek! Most meg kiderül, mindig is az voltam.... Ebbe bele fogok halni...

Rotebeete, ne félj, én amint tudatába kerültem, hogy mit csináltam még kiskorúként kiskorúval, utána csak az önvád marcangolt, és soha többet eszembe sem jutott, hogy ilyet tegyek! Ha az ember felismerte, hogy ez rossz, többet nem akar ilyet tenni! Amikor a gyerekeim voltak picik, sose éreztem ilyen késztetést. Akivel tettem, később bocsánatot kértem tőle is, felvállaltam az egészet..

Köszönöm a drukkolást mindannyiotoknak a terápiámat illetőleg.

Mara, köszönöm kérdésed, igen, szimpatikus volt a pszichológus. Remélem, tud segíteni. Nagyon jó lenne. Azt mondta, hogy az már elég ahhoz, hogy rosszabbul legyek, hogy 4 hónapja szedek új gyógyszert, addig szokott hatni kb. Nem gyógyszer kellene, hanem terápia.

Süni miatt is reménykedem, merthogy ő 9 év után egy csomó gyógyszerrel le tudott állni. Én 13 éve szedek többet. Nagyon jó lenne már valami megoldás..

Anoni Mara írta: Senkisem, megdöbbentő ez az eset. Gondolom, azért kapott csak ennyit, mert még kiskorú volt. Vajon mikor volt ez, hány éve?
Valahol a múltkor egy olyan számra bukkantam, amit még sosem láttam leírva. Sokszor volt már szó a gyerekek közötti természetes kíváncsiság / abúzus közötti különbségről, szóval azt olvastam, hogy 5 év korkülönbségnél húzták meg a határt. Ha öt évvel nagyobb az elkövető, az már akkor különbség gyerekeknél, hogy onnantól mindenképpen abúzusról beszél a szakirodalom.

Mara, hol van ilyen szakirodalom? Most gondoltam bele, hogy a pszichológus azt mondta, hogy az, hogy engem csecsemőkortól 3-5éves korig izgatott a néni, az arra volt "jó", hogy a szexuális érdeklődésemet idejekorán felkeltse. Aztán ezek után ezzel kellett volna valamit kezdeni, pl. művészet felé terelni az energiáimat. Viszont azt, hogy egy életre megborulást okoz ez a nyomorult abúzus, azt nem tudom, hogy tudja-e ezek után. Az, hogy önmagában ez az egész egy tünetegyüttest okoz. Merthogy volt még a gyerekkoromban komoly tárgyvesztés, testvérféltékenység, stb. Nem tudom, hogy nem mellékesnek fogja-e kezelni ezt az egész abúzus témát. Én úgy érzem már, hogy a lelki segítőimnek az agyára megyek ezzel, hogy minden áron be akarom nekik bizonyítani, hogy majdnem mindenért az abúzus a "mumus" . Hogy enélkül talán nem lett volna más sem borzalmas, jóllehet, nem fájt, de összezavart egy életre, azt hiszem. De most nem tudom, hogy mennyire vagyok laikus, mert azt hiszem, hogy a szakemberek nem tudnak eleget erről!

Nekem ilyet nem mondott a pszichológusom, hogy felkeltette a szexuális érdeklődésem az apám. Nem szokott ilyen elméletekkel terhelni, ezt nem is értem.

Nekem amúgy nem is igényem, h azt bizonygassam, h na most nèzzen rám, ennyi idős vagyok, itt tartok az életemmel, látja, mit tett velem az abúzus. Szerencsére tisztában vagyok a szaktudásával, és a negatìv dolgokat mindig kifejezi, együttérez, ezzel mutatja, hogy érti és átérzi a fájdalmam. Az építés a cél, ami bennem az abúzus miatt nem jól működik azokon dolgozunk. De nem úgy szokott kinézni, h arról beszélünk, h ez az abúzus, csak akkor, ha én esetleg le akarom választani. Egy ideig azon munkálkodott, h értsem meg, h ezt elfelejteni és eltemetni nem lehet.
Engem mindezek meggyőztek, hogy tudja, mit miért érezhetek.
Szóval nálam mindig világos volt, hogy eleget tud. De az ember maga egy külön alkotás, amit be kell mutatni a pszichológusnak, ki mire hogy reagál stb. az teljesen egyéni. Ebben kell jól együttműködni. De gondolom Alicia ezt mind te is tudod. A szaktudás igazán terápia közben válik világossá. Az enyém sohasem akarja a nagytudású szakembert előadni:).

És azt is nehéz mérlegelni, hogy ha ért hozzá, akkor valóban ért-e is hozzá. Egy önéletrajz azért jó kiindulópont a bizalomhoz.

Mara is haragszik az unokatestvérére... Pedig én imádom az unokatesómat, és ő is szeret engem, mert sokat segítettem őt. Lelkileg, anyagilag is.
Engem hívott fel, amikor konfliktusa volt a német tanárával, nekem mondta el, amikor először lefeküdt egy fiúval, és vittem neki óvszert... kértem tőle, ha kell, szóljon, adok pénzt, csak ne csináljon hülyeséget - az eltiltásnak nem láttam sok értelmét, hiába volt még csak 14. amikor koleszos lett, rendszeresen feltöltöttem a kártyáját pénzzel, mert tudtam, hogy kérni nem fog a szüleitől - mert nincsenek jó anyagi helyzetben - és segíteni akartam neki. Sokat jött fel hozzám Pestre, elmentünk plázázni, hülyéskedni... Még mindig rendszeresen tartom vele a kapcsolatot, támogattam az iskolaválasztásnál is. Most 16 éves, és nincs konfliktus közöttünk.
Nekünk fura családunk van, és ezt ő is tudja. Amikor húgom a pasijával rá akarta kényszeríteni a szexre, engem hívott fel, hogy menjek haza gyorsan, mert nem bírja ki. Bízik bennem, és soha többé nem éltem vissza a bizalmával. Amikor kicsi voltam, és hozzánk költözött, nem tudtam kezelni, hogy nekem kell róla gondoskodnom, elvinni és hozni az oviból, és állandóan fájlalta a pociját, nem akart enni... Nekem az nagyon rossz időszak volt, sokat voltam dühös és mérges... De jó viszonyunk lett. Ettől még jobban bánt a bűntudat, hisz én kishúgomként tekintek rá... És csak remélni tudom, hogy nem hibáztat engem semmiért. Különben nem szeretne, és keresné velem a kapcsolatot. Érett lány, sokkal érettebb mint a kortársai.