Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Kezdek izgulni a holnap miatt. Egy rakat levelet küldtem a terapnak, és el is olvassa őket addigra, mire megyek hozzá. A fél lelkemet kiöntöttem a 4 hét alatt. Talán jól is jött ez a hosszú idő, különben nem is kett volna rá igényem, hogy ventilláljak neki. Jujujujuj! Nyugi vaaaaaan....

Hát ez durva...
index.hu/belfold/2015/03/31/furgonba_tus...ni_egy_not_ujpesten/

Erre sem lehet azt mondani, hogy felindulásból elkövetett bűncselekmény... jézusom...

Az egyik versem döntős lett, ami a gyerekkori abúzusról szól, és azt hitték, hogy szerelmi csalódásról szól. Még jó, hogy van humorom.

karácsony írta: Az egyik versem döntős lett, ami a gyerekkori abúzusról szól, és azt hitték, hogy szerelmi csalódásról szól. Még jó, hogy van humorom.

Ebből is látszik, hogy az egész külvilág mennyire homokba dugja a fejét, számukra elképzelhetetlen és tabu, ami velünk történt... abúzus márpedig nincs... csak szerelmi csalódás van... mint Hollywoodban. Ez engem nagyon elkeserít vagy inkább feldühít.

nyugodt írta:

karácsony írta: Az egyik versem döntős lett, ami a gyerekkori abúzusról szól, és azt hitték, hogy szerelmi csalódásról szól. Még jó, hogy van humorom.

Ebből is látszik, hogy az egész külvilág mennyire homokba dugja a fejét, számukra elképzelhetetlen és tabu, ami velünk történt... abúzus márpedig nincs... csak szerelmi csalódás van... mint Hollywoodban. Ez engem nagyon elkeserít vagy inkább feldühít.

Jó, de erről nem tehetnek. Én már nem dühöngök, persze rossz, ha nem értenek meg. De már megszoktam. Ti elolvastok egy ilyen verset, anélkül, h megmondanák nektek miről szól, egyszerűen tudnátok, mert felismernétek a kódolt szavakat. Az emberek úgysem nagyon fogják fel, h mi az abúzus, hogy tudják, h arról beszélsz. Egy vers..nem is szoktam remélni, h értik...ahhoz mélységek kellenek. Szóval kár dühöngeni ezen. Nekünk vannak mélységeink! Ennyi.

Igazad van, és nagyon értékelem a bölcsességet, ami jön a szavaidból!
De azért szerintem igenis tehetnek róla. Mármint a külvilág. És ez az, ami dühít - jó, nem nagyon, de piszkál. Szerintem a valóság mindenkinek rendelkezésére áll, csak rá kell nézni. A szülőknek pl. módjuk van látni, hogy történik valami a gyerekkel, ha nem menekülnek előle. El kell jönni pl a Centrál Színház felolvasóestjére, vagy beleolvasni ebbe a honlapba. Viszont a legtöbb ember (az én környezetemben legalábbis) inkább illúziókba hazudja magát, és nem hajlandó szembesülni a valósággal. Él mint a zombi, persze nem ezt látja, hanem azt, hogy jól fésült, frissen borotvált, szép az öltönye (vagy kosztümje, ha nő), mi kell még... és nem látja meg, hogy érzelmileg zombi, mert nem engedi meg magának az igazságot, s a mélységet. Ezzel sokat veszít és árt is, szerintem.
Egyfajta fordított Szépség és a Szörnyeteg-mesét élünk így - nem a szomorú szörnyetegek mögött lakozik a szőke herceg, hanem a vidám szőke hercegek/hercegnők mögött az észre nem vett, vagy gondosan titkolt, szomorú Szörnyeteg. NAgyon tanulságos mese, talán újraolvasom megint.

Én nagyon lírikus lélek vagyok...esetleg elolvasnatnám a verset?

Ezen a Szépség és Szörnyetegen lefagytam!!Pár órája erről beszéltem a pszichológusnál.
Kedves vagy Rotebeete, de nem lehet. Majd egy publikálhatót. Neked is van?

En meg emlekszem hogy anyu gyerekkoromban lehulyezett, mert en mindig azt hittem azt mondtam engem meg a korhazba amikor megszulettem elcsereltek. Ha az en kisfiam mondana ilyet meg tobbet foglalkoznek beszelgetnek vele torodnek meg jobban ezzel a problemajaval. Ehhez kepest az em amyukam csak lehulyezett. Csoda hogy mindig szetezethianyom van

Már közel egy éve, hogy rátaláltam erre az oldalra és megírtam a történetemet, majdnem eltelt egy év azóta, hogy regisztráltam a fórumra, rendszeresen olvasom azóta is, valamihez mégsem volt erőm eddig... Leírni és beküldeni azt a bizonyos mondatot.
Most megtettem és különös szorongással tölt el, ahogy látom a főoldalon. Eddig nem tudtam, hogy ilyen mély nyomot hagyott bennem, meg kell még emésztenem.

Én régen nagyon sok verset írtam, fel is karoltak az iskolában, jártam tehetséggondozó szakkörre! Szép verseket írtam, nagyon szerettem írni... Volt egy füzetem, ahova beleírtam az összes versemet. Egyszer anyák napjára írtam anyának egy verset - szép lett, és arról szólt, hogy ő az én őrangyalom - de csak hozzám vágta, és azt mondta, miért ilyen hülyeséggel töltöm az időt ahelyett, hogy tanulnék vagy neki segítenék.
Engem ez akkor annyira megbántott, hogy minden művemet széttéptem, és kidobtam a szemétbe. Azóta nem írok.

Rajzolgatni szerettem még, de inkább csak magamnak. Amikor ellenőrizte a cuccaimat - igen, ez nálunk bevett szokás volt - meglátta a rajzaimat és elvitte egy elismert, kortárs festőhöz, hogy van e tehetségem. A festő megüzente nekem, hogy ne hagyjam elveszni a tehetségem. Azt mondta, bárki meg tud tanulni rajzolni, de akinek benne van a vérében, az sokkal értékesebb.
Sajnos én azóta semmit nem találok értékesnek. Legfeljebb magamnak tartom szépnek, örülök neki, de nem mutogatom. Ott egy életre eltörte bennem a törekvési vágyamat, hogy költő és művész lehessek...

Az is nagy szó, hogy önmagadnak tetszik. A művész benned él, nem a közönségben.
Én van, hogy annyira utálom egy egy versemet, hogy eltakart szemmel próbálom visszaolvasni és közben azt mondom, hogy írhattam ekkora szrt. Csak egy napig szokott tetszeni vagy amíg megírom, lerajzolom. Amíg kijön. Utána állandó elégedetlenség tölt el, szégyenlem, ezzel küzdök. Pl. párat már felvállaltam nyilvánosan és pozitìvnak élem meg ha másnak tetszik, mert akkor adtam neki valamit. A műdìcséreteket nem szeretem. Ugyanakkor én nehezen viselem, ha valamit felkap a köz közben meg egy kalap szr.

Hope írta: Már közel egy éve, hogy rátaláltam erre az oldalra és megírtam a történetemet, majdnem eltelt egy év azóta, hogy regisztráltam a fórumra, rendszeresen olvasom azóta is, valamihez mégsem volt erőm eddig... Leírni és beküldeni azt a bizonyos mondatot.
Most megtettem és különös szorongással tölt el, ahogy látom a főoldalon. Eddig nem tudtam, hogy ilyen mély nyomot hagyott bennem, meg kell még emésztenem.

Hope, nehéz azt az egy mondatot megfogalmazni. Nekem könnyebb volt egy könyvet írni, mint azt az egy mondatot kiírni. De az a jó, hogy mióta ott van feketén-fehéren, jobban tudom kívülállóként olvasni, és jobban tudom sajnálni azt a kislányt, aki voltam. Nagyon realisták ezek a mondatok, tényleg csak a száraz valóság, nincs semmi "de", alig-alig van mód bármi kommentre, ettől olyan nehéz.
És azért is olyan fájóak, mert ha nem gondolunk bele, milyen kontextusban születtek, akkor egész idilli pillanatban is elhangozhattak volna. Persze nem mindegyik ilyen, de pl. a tied igen. Nekem a legborzasztóbb az a tábla, amin csak annyi van: "szeretlek".

"Csak rosszat álomdtál" - bárcsak így lett volna.

rotebeete írta: Én régen nagyon sok verset írtam, fel is karoltak az iskolában, jártam tehetséggondozó szakkörre! Szép verseket írtam, nagyon szerettem írni... Volt egy füzetem, ahova beleírtam az összes versemet. Egyszer anyák napjára írtam anyának egy verset - szép lett, és arról szólt, hogy ő az én őrangyalom - de csak hozzám vágta, és azt mondta, miért ilyen hülyeséggel töltöm az időt ahelyett, hogy tanulnék vagy neki segítenék.
Engem ez akkor annyira megbántott, hogy minden művemet széttéptem, és kidobtam a szemétbe. Azóta nem írok.

Rajzolgatni szerettem még, de inkább csak magamnak. Amikor ellenőrizte a cuccaimat - igen, ez nálunk bevett szokás volt - meglátta a rajzaimat és elvitte egy elismert, kortárs festőhöz, hogy van e tehetségem. A festő megüzente nekem, hogy ne hagyjam elveszni a tehetségem. Azt mondta, bárki meg tud tanulni rajzolni, de akinek benne van a vérében, az sokkal értékesebb.
Sajnos én azóta semmit nem találok értékesnek. Legfeljebb magamnak tartom szépnek, örülök neki, de nem mutogatom. Ott egy életre eltörte bennem a törekvési vágyamat, hogy költő és művész lehessek...

Kedves Rotebeete!
Ez a történet rettentően felbosszantott. Főleg az, hogy számodra elég volt az, hogy az anya, ha úgy nézed, "csak" egy ember a sok közül, a véleménye elég volt ahhoz, hogy egy életre elvegye a kedved mindenfajta művészi tevékenységtől.. Mert ráadásul az abúzált a szexualitással van összekavarodva, és a művészi tevékenységgel is gyógyítható a dolog..
Persze értem én, hogy az anya, az egy kiemelt, fontos személy, de az Isten megáldjon, most már szedd le őt az istenségeket megillető szobortalapzatról, és vonjál köbgyököt abból, amit mondott... A saját érdekedben... !