Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Én valahogy sokkal nehezebben viseltem a veréseket, ütlegeléseket, mint az abúzust. Nekem az sokkal félelmetesebb volt... Már attól is remegek, mint a kocsonya, ha erősebb hangnemben szólnak oda hozzám.
A hétvégén pincérkedtem egy új helyen, a konyhán rámfördmedt a konyhás lány, hogy miért nem teszem már a tányért a saláta alá, mióta dolgozok itt, két hete?? Én meg épp hogy kinyögtem: csak egy napja vagyok itt... De olyan halkan, szerintem meg se hallotta. És ha megkérdeztem, melyik asztalhoz kell vinnem, nem mondta meg. 70 asztalos étterem, nem mehetek oda mindenkihez megkérdezni, hogy ezt rendelték-e... értem, hogy pörögni kell, és gyors is vagyok, de ha még új vagyok, nem tudom, minek hol a helye, és mit hogyan tálalunk... mert aki ismerős éttermekben tudja, hogy ahány hely, annyi szokás... Csak egy konyhás lány volt, mégis szégyenkezve álltam ott, holott nem voltam hibás.
Az abúzus következményeivel el tudok éldegélni, ugyanis párkapcsolat nélkül én egész jól elvagyok, nem hiányzik az intimitás az életemből, örülök, hogy kirepültem otthonról és végre szabad vagyok. De ha megaláznak, rámförmednek, ritkán tudok rögtönözni és megvédeni magam. Ezt a berögzött 'behúzom fülem-farkam' megoldást persze meg nem szeretem. Sokat változtam már, és néha ki tudok állni magamért, de ahhoz elképzelhetetlen sok felkészültség, rágyakorlás és erőgyűjtés kell. Én még a McDonald's-ban sem merek új menüt kérni, mert a berögzött McChicken menümet már begyakoroltam, és félek, nehogy valami újat kérdezzen... Tiszta röhej...

Ma kb. huszadjára fogtam ki megint egy perverz pasast a buszon, aki végig hozzám nyomkodta a farkát és a fülembe nyögdécselt. Én a végállomáson szálltam fel, ő egy megáálóval később, és át is futott egy másodpercig az agyamon, hogy miért mellém ül le, mikor üres a busz, de elhesegettem a gondolatot, hogy biztos megint csak túlparázom...nem telt el 2 perc é elkezdte...keresztbe rakta a lábát a lábaimon...Múltkor sikerült felállnom, és átülnöm másik helyre, azt hittem, már tudom kezelni ezeket a helyzeteket, de ma teljesen lefagytam és nem tudtam kilépni a szituációból...hát nem, mégsem tudom kezelni. El is tévedtem utána, teljesen megzavarodtam. Komolyan már nem hiszem el, hogy ennyire rám van írva, hogy velem bármit lehet tenni, úgysem tudok mit csinálni? Kész vagyok...

Sunny, velem is előfordult a 4-6oson Pesten csúcsforgalomban az alábbi eset. Sajnos, ha mindenki nyomorog, és tömve van a villamos, mint a heringek, azt sem tudod, kit kezdj el gyanúsítani... Kétszer elviseltem, harmadszori alkalommal szinte üres volt a villamos, de valamiért a privát terembe tolakodott egy férfi, és először szépen kértem, hogy álljon arrébb, utána meg már nagyon erősen, határozottan, és esküszöm, nem mozdult. Úgy tett, mintha nem is hozzá beszélnék... Na akkor megfogtam, és arrébb löktem, hogy takarodjon az aurámból. Ez kibillentette, és gyorsan le is szállt a villamosról. Ami a legjobban ledöbbentett, hogy egy igen jól szituált üzletember lehetett, álmomban sem gondoltam volna, hogy közöttük is vannak ilyenek... Pedig nyilvánvaló, hogy vannak, de a köztudatban a perverzek, magamutatók és pedofilok mind szakadtak és szegények... Ha tudnák, mennyire falsch ez a képzet!

jelen írta: Május biztos vagyok benne, hogy igaz mindkettő. Szeretet---szexuális bántalmazás. De ezt megbocsátani nem lehet, nem lehet semmissé tenni, nem lehat úgy csinálni, hogy ez van és kész. Azonban az igaz, és ebben hiszek, hogy ezzel együtt kell tudnunk élni. Ebbe beletartozik az, hogy l. tudunk majd párkapcsolatot kialakítani, nem csak ideig óráig. És nekem igen is "jólesett" a szemébe mondani minden mocskot, elkezdett sírni is egy idő után, ez meg szánalmas, és mondtam neki nem most kell sírni, hanem akkor kellett volna átgondolni mit tesz...

Mostanában olvastam egy könyvet a megbocsátásról. Ott szembesültem egy mondattal, ami nagyon belém ivódott: Ha az elkövetett bűnt nem ismerik be/bagatelizzálják/ nem próbálnak érte bocsánatot kérni, akkor nem is tudsz mit megbocsájtani! Egyszerűen lehetetlen valakinek megbocsájtani, aki nem ismeri el, hogy bűnös. Továbblépni lehet, nem foglalkozni vele lehet, együttélni ezzel a dologgal lehet, de megbocsájtani a szó valódi értelmében csak annak lehet, aki elismeri, vagy legalábbis tudja, hogy bűnös... nekem ez igaznak hangzott. Úgyhogy már nem akarok a szüleimnek megbocsájtani, mivel nem lehet mit... így nagyon megkönnyebbültem.

Hű, lányok, nagyon izgulok.

Hajnalkám, minden rendben lesz! Én is nagyon izgulok! Pedig ott sem leszek. Remélem, készül felvétel.

Én is izgulok. Egész nap szinte csak ez van a fejembe, hogy milyen lesz, pedig itthon vagyok. Igen készül felvétel, én is egyszer kérdeztem már ezt és Mara azt írta készül

Jelen, mi is ott vagyunk lélekben!

Én is veletek vagyok lélekbe,miért most kellett rosszul lennem:(

rotebeete írta: Hajnalkám, minden rendben lesz! Én is nagyon izgulok! Pedig ott sem leszek. Remélem, készül felvétel.

Sajnos el kellett jönnöm előbb, mert holnap munka. Nagyon megrázó volt, de egyben felemelő is. Én is várom, hogy majd meghallgathassam végig.

és mondd, sokan voltak? (nem tudtam menni, tudtam, h így lesz, reménykedtem ugyan vmi csodában, de az persze nem jött....)
vagy legalább elegen? megesz a penész... még egy óra....

Vegyetek Népszabadságot!

Olyan jó kedvem van!

Május írta: Nem akarok bántalmazott kisgyerek lenni, csak ez jár a fejemben, gyűlölöm az egészet!!!!! Egy erőszakos, idétlen, nyomulós ember lettem, mindig hülyét csinálok magamból, ilyen voltam már kicsinek, ezt is gyűlölöm!!!!! Hülyeség az egész, úgyse múlik el.

Tudod, Május, mi meg éppen így szeretünk, erőszakos, idétlen, nyomulós embernek... már, ha tényleg ilyen vagy, mert lehet, hogy innen nézve ez valahogy másként néz ki, a belső tükör néha torzít, és megtréfál bennünket. Ne is múljon el, ez a dacos düh ad erőt majd a továbblépéshez - én őszintém bízom ebben. Pláne, amióta kedden tapasztaltam, hogy a történeteink mélyen megragadják az embereket, és magukhoz ölelik őket, s vele minket is, a bennünk élő dühös, félős, síró, magányos kisgyereket.

Anoni Mara írta: Vegyetek Népszabadságot!

Ó, erről már lemaradtam. Mit írt?