Kötetlen beszélgetések, üzenetek

rotebeete írta: Szerintem nagy különbség van a felnőtt, tudatos elkövetők és a gyerek elkövetők között. Lehet, rosszul látom, de én amit gyerepszichológiával kapcsolatban tanultam, és az élmények, amit gyakorlati tapasztalattal szereztem gyerekekkel ill. serdülőkkel kapcsolatban, nekem mind azt mutatta, hogy ők áldozatok. Akármit tettek, még ha embert is öltek, ők áldozatok, nem igazi elkövetők. Egy gyerek nem látja be a történtek kövekezményeit, mint egy felnőtt.

Ez nem is vitatott. Hitler fekete pedagógián nevelkedett, és kiírtotta a fél világot.

Mara gázolás példája oké teljesrn.
én is ezt ìrtam itt valamikor, az abúzus egy csebenhagyásos gázolás! Nincs szemtanú. A tettes elhajtott. Senki nem hisz neked, m nincs bizonyíték, vagy nem értenek meg. Bár látják, h össze vagy törve. A tettes éli az életét, és sokszor a bűnét sem látja be.

Anoni Mara írta: Teljesen egyetértek Alaine azzal, hogy Rotebeete-ének van itt helye, hiszen áldozat. De nem tudom hallani a történetének azt a részét, hogy ő hogyan tett kár másban - amennyiben tett. Előfordulhat, hogy az állandó lelkiismeretfurdalást, bűntudatot vetíti rá a történetének eme részére, így önostorozza magát, de ezt nem tudhatom, és bocsánat, nem is szeretném tudni.
És igen, úgy van, ahogy Karácsony mondja. Ha idejönne valamelyikünk egykori abuzálója, tárt karokkal fogadnánk-e? Volt már itt ilyen próbálkozás, durva is, szelíd is, mindegyik kivágta a biztosítékot.
Én nem tartom sántának a gázolásos metaforát. Igenis egy részünk meghalt az abúzusban, és nincs az a terápia, megbocsájtás, Húsvét és aprószentek, ami feltámasztaná. De ha a gázolásban "csak" a lábad vesztetted, azt sem növeszti vissza semmilyen enyhíti körülmény.

Pszichológusként bizonyára igazad van, a kórképhez hozzátartoznak az ilyen esetek is.De ennek a szakirodalomban van helye.
Ami az abúzorrá válást illeti, igenis sok pszichológus állítja - a legnagyobb jóindulattal, hogy gyakran válik áldozat elkövetővé. Holott erre nincsenek számok, csak azt tudod kimutatni, amikor felderített esetben az elkövető áldozat volt. Azt nem, hogy hány látens esetben nem válik elkövetővé az egykori áldozat. Tudom, hogy te nem így gondood, de a köztudatba ez ment bele, mert a csapból is ez folyik.

Bizony sajnos-hálisten én sem vagyok több darabból. A pszichológus énem nem társalog külön a másikkal, aki mondjuk laikus. Azt nem állítottam, hogy bármilyen "részemnek" igaza lenne, nem kinyilatkoztatásnak szántam és nem is szakirodalomnak. Azt sem állítom, hogy nincs sokféle vélemény a közbeszédben.
Az vagyok, aki vagyok és nemigen érdekel, hogy mi folyik a csapokból. A véleményemhez tartom magam és tiszteletben tartom mások véleményét bármilyen csapból jön.
Egyáltalán nem érzem magam vesztesnek, sem elgázoltnak. Büszke vagyok a túlélő játékomra és a bármilyen rendű rangú paciensek felé is ezt igyekszem sugározni. Ettől éreznek sokan hitelesnek., már aki. Aki meg nem, az nem......
A saját érzéseinek mindenki saját maga a gazdája.

Hitler gyerekkora valószínűleg meghatározó volt abban, amivé vált, de felnőttként ott volt a döntés a kezében, hogy teszem vagy nem teszem. Én nem is azt mondtam, hogy akit gyerekkorában traumatizáltak, joga van bárkit is bántani felnőtt korában... De ha valaki csak gyerekként tesz bármit, ami helytelen - nem feltétlen csak abúzusról beszélek - annak nem látja be a következményét, sokszor azt sem tudja, miért csinálja, amit csinál.

Kicsit azt érzem, nekem már itt nincs jogom hozzászólni semmihez sem... Áldozatból elkövető lettem pillanatok alatt.

Rotebeete, beszélj az adminisztrátorokkal. Nincs gond..

Gondolom, rá fogok jönni, ha ki leszek tiltva, és már nem tudok belépni... Venni fogom a lapot.

A témához:

Az átélt élményeink formálnak minket, de a döntéseink határoznak meg.

Nem épp az utóbbi témába vág,de.....Nos a második elkövető aki tette a dolgokat velem, .na vele heti szinten találkoztam 1 évvel ezelőttig, ( mivel rokon...és nem mondtam el sokáig senkinek, szóval kb minden családi cuccon ott ült és semmi...) most meg ma is voltak Húsvétolni, vagyis locsolkodni ...és nem tudom mit kéne éreznem. Félek is ilyenkor tőle,de az is bennem van,hogy nemtudom miért tette...de semmi megbánást nem tanusitott azóta se ( lassan ...már 6 éve h abbahagyta a dolgot ) ...és most is eldumáltunk,de félre tudom rakni,talán a szüleim meg a családom békéje miatt,de közben meg szenvedek és fogalmam sincs h ..mit kéne éreznem vagy vmi. Kavarognak a dolgok. Nemhiába nem tudom elengedni ezt a dolgot..... AHJ

Beszéltem apuval tegnap MIÉRT tette azokat a dolgokat amiket tett velem gyerekkoromban???Mindent felsoroltam neki, hogy mindenre emlékszem, mindent ki is mondtam, iszonyatosan nagy düh volt bennem már, muszáj volt szembesítenem ezzel, hogy mindenre emlékszem. Vártam, hogy ismerje el a szemembe, persze tudtam nem fogja. DE voltak elszólásai ami miatt mégis elismerte, bár nem szószerint.: Azt mondta "elnézést kérek tőled ha ezeket gondolod, engem gyűlölj ne anyádat, és ne büntesd az összes férfit..." Szerintetek ez mi , ha nem az elismerés.....???? ELmondtam neki sok mindent, ami bánt, amivel tönkre tette az egész eddigi életemet, az érzelmi világomat, a lelkemet. De elmondtam neki azt is, hogy erős vagyok, ezért is "szereztem " meg magamnak mindent, amit csak tudtam, hogy bebizonyítsam erős vagyok, gyerek, anyagi dolgok, egzisztencia...Persze ezt tudjátok ti akik itt vagytok, hogy egyébként meg küzdök a magánnyal.....sajnos...de nem lesz ez így örökre ))

Jelen! Minden elismerésem, gratulálok a bátorságodhoz! Valóban erős vagy, ez nem kétség!!

Erős vagyok rotebeete, de még nem eléggé. De azon vagyok, hogy az legyek. Felnőtt nőként, anyaként, már érlelődött bennem nagyon, hogy odaállok apám elé, és mindent a szemébe mondok, minden aljasságot, de nem olyan "aljas" módon, hanem értelmesen, megfontoltan, tudatosan, és teljes mértékben véget vetek ennek a hazugságnak , melyben élek. Május, igen, jobban érzem magam. Ez még jobban megerősít. Ne gondolja ő azt, "apu", hogy én abban a hitben vagyok ők milyen jó szülők. Hát mert nem azok. És igen azzal elismerte, hogy azt mondta ne büntessek minden férfit, és anyut se. Megkérdezte ha ezeket így gondolom amiket elmondtam tegnap neki, akkor csak rá haragudjak , anyura ne. Erre mondtam de igen, rá is haragszok, mert ő az anyukám és egész életembe magamra hagyott ezzel a titokkal, nem hitt nekem soha, és mai napig nem hisz. Egyébként titkon magamban legbelül tudom, hogy hisz, csak nem meri nem merte és soha nem is fogja ezt beismerni. Nem látják be milyen szülök. De igen, jól esett mindent kimondva a szemébe mondani és tudatni vele azt, hogy már egyáltalán nem félek tőle....

Egyébként meg küzdök a magánnyal, küzdök azzal, hogy kisfiamnak mindent megadja egy személyben, küzdök azzal, hogy boldog gyermekkort biztosítsak és küzdök azzal, hogy én is megtaláljam a boldogságomat egy férfi oldalán . Mert nő is vagyok, nem csak anya ( de nyilván a fiam mindenek felett )) De már látom az utat magam előtt, nem félek semmitől, csak nehéz ez az út.....és persze sokat sírok, de azt hiszem gyógyulok, ez azért van....

Szerintem nem éri meg haragudni... Régen haragudtam, sokat voltam dühös és elégedetlen, de a sok terápia után rájöttem, hogy ez mind hiábavaló. Azzal, hogy gyűlölködöm és utálom azokat, akik rosszat tettek velem, nekem nem lesz jobb. Én ezért sem érzek már dühöt apám iránt sem.
Ettől függetlenül szeretetet igen. Ha otthon vagyok. Mert a sok-sok bántalmazás, lelki terror és abúzus mellett vannak szép emlékek is... Nekem nem csak a rossz emlékeken pörög az agyam. Lehet, ez is személyiségfüggő, de a hála, a szeretet, a pozitív érzelmek jobb hatással vannak rám, mintha bosszankodom... Nem azt mondom, hogy ezt rögtön meg lehet tanulni, de érdemes...

Igen persze vannak jó emlékek is. Nem utálom őket, hanem ezt az egészet utálom. Mióta anya vagyok azóta erősödött fel bennem ez az érzés, hisz tudom mi az, hogy valaki ANYA. Nem az amit én tőlük kaptam. Nem az anyagi dolgok a legfontosabbak. De én egész gyerekkoromtól azt éreztem, hogy vagyok, de minek. Mindig hiányzott valami...Engem mindig hülyének néztek otthon. Legalábbis ezt éreztem. Ezért pedig azt gondolom, hogy a szülő a hibás, ha ilyet érez egy gyerek. Azon vagyok teljes erőmmel, hogy ne a harag legyen bennem, pontosabban ne a düh. Úgy érzem jó úton haladok....Mindig gyomorideggel mentem haza anyuékhoz, ez szerintem viszont már szerintem így is marad, ezen nem tudok változtatni.
Természetesen az , hogy felneveltek, azért köszönettel tartozom nekik. Bár ez is kétélű dolog. Mert a fiamat nem azért nevelem, mert kötelező, hanem mert teljes szívemből teljes lelkemmel szeretem őt.

Május biztos vagyok benne, hogy igaz mindkettő. Szeretet---szexuális bántalmazás. De ezt megbocsátani nem lehet, nem lehet semmissé tenni, nem lehat úgy csinálni, hogy ez van és kész. Azonban az igaz, és ebben hiszek, hogy ezzel együtt kell tudnunk élni. Ebbe beletartozik az, hogy l. tudunk majd párkapcsolatot kialakítani, nem csak ideig óráig. És nekem igen is "jólesett" a szemébe mondani minden mocskot, elkezdett sírni is egy idő után, ez meg szánalmas, és mondtam neki nem most kell sírni, hanem akkor kellett volna átgondolni mit tesz...