Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Felkerült a honlapra a kerekasztal-beszélgetés teljes hanganyaga, a Kik vagyunk fülnél, a médiamegjelenéseknél találjátok. Mielőtt ráklikkeltek, be kell lépni egy gmail fiókba, legalábbis nekem csak így sikerült. A társításnál music player for google drive-ot kell választani. Nagyon érdekes, tanulságos beszélgetés volt, mindenkinek ajánlom! Felrakom a programot is ide, hogy tudjátok követni.
1. rész (15.00–16.30)
Bevezetőt tart: Szegvári Katalin újságíró

Víg Sára, a Beszélj róla! projekt pszichológusa
A gyermekkori szexuális abúzus hatása az áldozatokra, a terápia szerepe, összefogás kialakítása a pszichológus szakmán belül
Berkesi Zsuzsa tanár, a Beszélj róla! projekt egyik alapítója
A tavasszal indult beszeljrola.hu honlap tapasztalatai, névtelenül beküldött történetek és mondatok, áldozatok tapasztalatcseréje a fórumon
Csapodi Zoltán, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola igazgatója
A Sipos-ügy következményeinek feldolgozása, a téma megvitatása a pedagógusok, a diákok és a szülők körében
Agárdi Tamás igazságügyi pszichológus szakértő
A pszichológia és a jog találkozása: az élményszerűség, az életszerűség és az átéltség vizsgálata az áldozatok beszámolóiban

Szünet (16.30–16.40)

2. rész (16.40–18.00)
Monostoriné Vass Anikó, az ORFK bűnmegelőzési osztályának munkatársa
Nehézségek a gyermekbántalmazási ügyek kivizsgálásánál, együttműködés létrehozása az igazságszolgáltatás és a pszichológia között
Hyross Virág ügyvéd
A legutóbbi szigorítások a büntető törvénykönyvben, elévülés a gyermekekkel szembeni szexuális bűncselekményeknél
Barát Katalin pszichiáter, családterapeuta
Bántalmazás a családon belül, a terápiás feldolgozás, a pszichés segítség lehetőségei
Tóth Olga szociológus, MTA Szociológiai Intézet
A gyermekkori szexuális abúzus társadalmi háttere, a beszeljrola.hu honlapon összegyűlt történetek egy szociológus szemével

Moderátor: Pócs Balázs újságíró, a Beszélj róla! projekt egyik alapítója

Köszi Mara!

Olvassatok Metropolt!

Sziasztok,most megint kicsit rosszabb passzba vagyok,ugye írtam hogy az a kapcsolatkezdeményem nem vezet sehova,semmi nem lett belőle,utána még jelentkezett ,bár ne tette volna,feljött hozzám Pestre,randihelyet én választottam már az gyanús volt hogy a táskájába a 2 literes kannásbor és azt kortyolgatta,alkesz a drága, meg cigizik ami nálam kizáró ok,meg kb beismerte hogy az első b.nője azért hagyta el,mert sokat ivott és mert nem foglalkozott vele,utolsó mennyasszonyát volt neki egy pár esküvőjük előtt pár nappal hagyta el,mikor kiderült hogy a csajszi gyógyíthatatlan szívbeteg,ezek után én tudtam hogy ezt rohadtul nem akarom,de nem is kapcsoltam rögtön amikor ezeket elmondta csak később esett le és tudom hogy nekem erre nincs szükségem.A testem is tiltakozik,nem történt amúgy semmi,de azóta megint előjöttek a nőgyógyászati tüneteim,úgyhogy kb sírni tudnék fájdalmamban,meg olyan dolgokba beleakart szólni hogy nehogy felvegyek rózsaszint,vagy hogy mikor mehetek el pisilni szóval abszurd,de amúgy gáz mert kolleganőm rokona aki annak ellenére ugye bemutatta hogy ő pontosan tuja hogy milyen,és hogy én milyen dolgokon mentem keresztül és tukmálná rám,meg kérdezgtei hogy mikor találkozunk,pedig én már nem szeretném ezt az egészet.Közbe ugye mindenhol az esküvős,eljegyzős,babás képeket látom,én már kezdem totál feladni,anyám meg naponta elmondja hogy tuti biztos vénlány maradok.Neki fogalma nincs a gyerekkori zaklatásokról,meg hogy megerőszakoltak pontosabban azt elmondtam neki jóval később de azzal a mondattal hogy "biztos te voltál a hibás "elintézte.Vagy hogyha az első plátói szerelmem viszonozta volna az érzéseimet vagy nem olyan pasikat fogtam volna ki akik rejtegetni akartak6rejtegettek is mintha leprás lennék.De tudom ez a mi lett volna ha.Néha már azon gondolkozok kiállnék a sarokra ugyis mindenki csak meg akar d....Bocsi csak tényleg el vagyok keseredve és tudom azt hogy ti megértetek és nem ítéltek el.Tudom hogy síráshatáron vagyok

Rini, ezt az alkesz pasit hagy a fenébe. Majd jön az igazi, csak ki kell várni! Persze tudom, könnyű ezt mondani, és nehéz egyedül lenni. De még mindig inkább egyedül, mint egy olyannal, aki nem érdemel téged.
Anyádtól meg - ha ilyeneket mond neked - tartsd távol magad. Mi itt vagyunk, ne felejtsd el!

Tudom és köszönöm:) Most úgy érzem hogy a világból kifutnék,munkahelyet kéne változtatnom és kolleganőmet is kiiktatni.Látszólag jót akar nekem, de valójában a saját érdekei vezérlik.

Rini Kedves! Nekem ilyenkor segített a lakás átrendezése is Vagy a falak átfestése Kitartás Neked!

Sajnálom, Rini.

Ha a kolléganőd legközelebb újra szóba hozza a dolgot, finoman, de határozottan mondd meg neki is, amit itt leírtál nekünk. Szerintem fogalma sincs ezekről a dolgokról. Eszébe se jutott, hogy kit, mit szabadít rád ezzel. Én legalábbis azt tapasztalom, hogy az emberek többsége rendkívül érzéketlen, az empátiás készségük egy földigiliszta szintjét se éri el. Ha viszont nem érti meg, amit mondasz neki, hagyd a csudába őt is! Nem éri meg. Komolyan mondom. Bár lehet, hogy most az én ítélőképességem sincs a csúcson, de ha egy anya is "csak" erre képes, mint a tiéd, akkor mégis mit várjunk az emberektől?
Ökölbe szorul a gyomrom az anyáktól is (hogy ezzel a szép képzavarral éljek). Erről tényleg eszébe jut az embernek, hogy hát minekazilyennekgyerek. Mert ugye van az úgy, hogy a szülő, az anya nem veszi észre az abúzust, sem a tüneteket. Olyan is van, hogy sokkot kap, amikor megtudja, ha a gyerekét abuzálták. De hogy képes legyen ilyet kiejteni a száján? Olyan iszonyatos düh tölt el minden alkalommal, amikor ilyen anyákról olvasok, hogy azt elmondani nem tudom. Beleértve a saját anyámat is, bár ő legalább nem áldozathibáztató, csak nem tudott mit kezdeni azzal, amit elmondtam neki, hiszen a maga traumájával se tudott mit kezdeni, szemmel láthatóan.

Normális, ha az ember kezdi magát mizantrópnak érezni néha?

Hajnalkám írta: Normális, ha az ember kezdi magát mizantrópnak érezni néha?

Normális, ha valaki normális? Van olyan, hogy normális? ???

Szóval viccet félretéve... Szerintem teljesen normális, ha az ember időnként vissza akar vonulni a barlangjába. Ez még nem mizantrópia. És az sem az, ha a sok rossz tapasztalat nyomán egy kicsit eleged van az emberekből... Nyilván nem mindenkiből, de sok mindenkiből. Meg nem tudom, te hogy vagy vele, de a szakmánk nem annyira ígér rózsás jövőt mostanság, ami az oktatásban folyik, egyre jobban rátelepszik mindenkire és mindenre. Ettől sem lesz az ember jókedvű...

Én is megzuhantam kicsit, még az Igazimtól is eljöttem délelőtt, mert nem akartam, h ilyennek lásson. Este próbált velem beszélni, h mi a baj, de nem tudtam megnyílni még neki sem, csak nagyjából. Ehelyett csak mindenért letoltam, ő meg békésen tűrte, és mondtam, h már úgy vitatkozok mint 10 év házasság után, örülhet, h ilyen őszinte vagyok. Pedig csak magamat akartam bántani. Nem jött össze, mert nem tudtam bántani a szavaimmal, pedig amikor sikerül mást megbántanom szavakkal, az utána mindig nekem fáj jobban, ez az önbántalmazásom. Mindig fürkészi a szemem, mert látja, h baj van és próbálja kitalálni, nekem pedig ilyenkor jobb magamban. De mégsem vagyok teljesen magamban, hisz itt vagyok veletek. Nem ambivalens?
Itt köztetek kicsit olyan, mint egy másik bolygó, ahol olyanok élnek mint én, és senki se mondja, h az a bajom, h túl jól megy a dolgom, mert tök ideális az életem, van munkám, megbecsülnek, jó fizetésem, ráadásul szeretve vagyok, jól szeretve, ami a legfontosabb, de mégis rám telepszik valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Lehet az is a bajom, h két hete betegen dolgozok, és most már kicsit nagyon fáradok. Szerintem alszok egy nagyot meg sütök valami finomat és minden rendben lesz, legalábbis jobb lesz.

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Normális, ha az ember kezdi magát mizantrópnak érezni néha?

Normális, ha valaki normális? Van olyan, hogy normális? ???

Na, éppen ezen agyaltam már napok óta. Írtam is róla a blogomban, csak még nem fejeztem be a gondolkozást a témáról.

Anoni Mara írta: Szóval viccet félretéve... Szerintem teljesen normális, ha az ember időnként vissza akar vonulni a barlangjába. Ez még nem mizantrópia. És az sem az, ha a sok rossz tapasztalat nyomán egy kicsit eleged van az emberekből... Nyilván nem mindenkiből, de sok mindenkiből. Meg nem tudom, te hogy vagy vele, de a szakmánk nem annyira ígér rózsás jövőt mostanság, ami az oktatásban folyik, egyre jobban rátelepszik mindenkire és mindenre. Ettől sem lesz az ember jókedvű...

Hát ami azt illeti, nem. Már teljesen átlagos disz-es fejlesztésre sincs pénz.

kv írta: Én is megzuhantam kicsit, még az Igazimtól is eljöttem délelőtt, mert nem akartam, h ilyennek lásson. Este próbált velem beszélni, h mi a baj, de nem tudtam megnyílni még neki sem, csak nagyjából. Ehelyett csak mindenért letoltam, ő meg békésen tűrte, és mondtam, h már úgy vitatkozok mint 10 év házasság után, örülhet, h ilyen őszinte vagyok. Pedig csak magamat akartam bántani. Nem jött össze, mert nem tudtam bántani a szavaimmal, pedig amikor sikerül mást megbántanom szavakkal, az utána mindig nekem fáj jobban, ez az önbántalmazásom. Mindig fürkészi a szemem, mert látja, h baj van és próbálja kitalálni, nekem pedig ilyenkor jobb magamban. De mégsem vagyok teljesen magamban, hisz itt vagyok veletek. Nem ambivalens?
Itt köztetek kicsit olyan, mint egy másik bolygó, ahol olyanok élnek mint én, és senki se mondja, h az a bajom, h túl jól megy a dolgom, mert tök ideális az életem, van munkám, megbecsülnek, jó fizetésem, ráadásul szeretve vagyok, jól szeretve, ami a legfontosabb, de mégis rám telepszik valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Lehet az is a bajom, h két hete betegen dolgozok, és most már kicsit nagyon fáradok. Szerintem alszok egy nagyot meg sütök valami finomat és minden rendben lesz, legalábbis jobb lesz.

Az biztos, hogy a fáradtság ront a helyzeten. Ezt én is észrevettem már magamon. Egyébként ez a hozzászólásod részben választ ad egy olyan kérdésre, amin mostanában elég sokat gondolkozom, hogy tudniillik ha az embert tényleg úgy szeretik, ahogy arra neki szüksége van, ahogy írtad, "jól" szeretik, akkor vajon eltűnnek-e ezek a gondolatok és érzések.
Korábban többen ajánlottak nekem egy videót, ahol egy keresztény nő vall arról, hogy őt is abuzálta az apja, majd arról, hogyan "gyógyult ki" ebből. Én olvastam már tőle ezt, mert olvastam egyik könyvét, de nekem nagyon nem úgy tűnik, hogy őt jól szerette a férje. Mert ő is sokat szenvedett, éveken át, és azt írta, a férje egyszer közölte vele, hogy ha nem kezd valamit magával, akkor elválik tőle. Azt írta a nő, hogy erre összeszedte magát, kijött az önsajnálatból, és végül sikeres és világhírű evangélista lett. De én nem hiszek neki. Szerintem csak az történt, hogy sikeresen elnyomta magában ezt az egészet. Iszonyú hajtóerő van szerintem abban, ha valaki nem akar gondolkozni a baján, hanem beleöli az összes energiáját valamibe. Csak ne maradjon soha egyedül, szemtől szemben önmagával, mert akkor tuti előtör a pokol. Van olyan ismerősöm (szintén keresztény, szintén lelkipásztor feleség), akit hasonlóképp látok. Őt is az apja abuzálta gyerekkorában, és ma olyan, mint egy energiabomba. Viszont mindig emberekkel veszi körül magát, eleve szült több gyereket, mire a legkisebb felnő, talán jönnek az unokák, és közben folyton mozgásban van, szervezkedik, buzog, nem tudom, volt-e bármikor is egyedül. Leült-e önmagával, és belenézett-e a lelkébe, az életébe. Lehet, hogy ezeknek az embereknek ez kell, nem tudom. De ennek ára van, ahogy mindennek az életben. Az ár, hogy soha semmibe nem tud belemélyülni, nem ülhet le senkivel, és nem beszélheti ki alaposan a problémákat, sem a sajátjait, sem a máséit, mert ha ezt tenné, valószínűnek tartom, hogy rászakadna az életének az összes nyűge, baja. Nem tudom, szeretnék-e ilyen látszatéletet élni, ennyire felszínesen, igazi kapcsolatok, valódi barátok nélkül. Olyan emberek nélkül, akik igazán mélyen megértenek...

Közben az is eszembe jutott, hogy valódi empátia csak úgy alakulhat ki az emberben, ha a szenvedéseit valahogy fel tudja ehhez használni. Márpedig ha elnyomja, akkor nem fog menni.