Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Kedves Tellthetruth!
Nagyon ügyes és bátor vagy! Kicsit irigykedek, hogy neked sikerült megbeszélned anyukáddal. De büszke lehetsz magadra!
Már sokkal könnyebb lesz így tovább haladnod az utadon szerintem. Csak így tovább!

Köszönöm szépen Hölgyek!

1 éve éltem poszttraumásan,szval 1 évig készültem a nagy elmondásra.

Azt mondogattam magamnak,hogy "a NEM már megtörtént" - olyan értelemben,hogy elképzeltem az összes lehető rossz reakciót. Tehát azok már 1x lejátszódtak a fejemben,tehát már 1x megtörténtek .

Ez egy jó technika. Edzésen versenyekre engem pozitív szuggesztióval készítettek fel. El kellett képzelnünk gyakorlás közben, hogy győzni fogunk. Nagyon hatékony. Azóta is mindennel szemben próbálom ezt alkalmazni, nem mindig sikerül persze. Gyakorlat teszi a mestert ..

Láttam az RTL híradóban a riportot az oldal működéséről. Azért jó, hogy kezd ez a dolog a köztudatba kerülni!

TELLTHETRUTH írta: Sziasztok!

Ma coming outoltam az Édesanyámnak. Engem a bátyám bántott gyerekkoromban.Most 24 vagyok. Csak mi ketten vagyunk gyerekei. Nagyon sok jelet adtam már neki,hogy beszélnivalóm van.

Egész jól viselte, 3 órán keresztül levegőt sem vettem,úgy mondtam neki mindent a témával kapcsolatban. Ő is képzi a lelkét, jógázik,meditál. Tehát már voltak intuíciói,hogy ez történhetett a gyerekei között. De anno semmit nem tett ellene,mert nem vett észre semmit az abúzusból. Szerencsém van vele,hogy nem kérdőjelezte meg a szavaimat. Azt kérdezgette,mi lesz most a bátyámmal,hogy lehet kezelni az ilyen embert.Szóval,ha van valakinek ötlete,kiváncsian várom.

A többi ember,aki már coming outolt,erőt adott nekem,hogy én is ezt tegyem. Életem legbátrabb cselekedetének érzem.


A legjobbakat Mindenkinek! Mindent bele a gyógyulásba!

TELLTHETRUTH!
Nagyon büszke vagyok Rád! Nagyon erős és bátor vagy, örülök, hogy sikerült elmondanod!
Remélem egy kicsit megkönnyebbültél. Kívánom, hogy ezután is megkapd a kellő támogatást, megértést a gyógyuláshoz!
Sokak számára példaértékű, amit tettél. Csak így tovább!

Sziasztok!
Rég írtam már a fórumra, bár rendszeresen olvasom a hozzászólásokat (sajnos azért nem jut rá minden nap időm, de igyekszem).
Most mégis írok, mert felkavart egy hozzászólás. Bár pontosabb, ha azt mondom, hogy elgondolkodtatott.
TELLTHETRUTH egyik hozzászólása indított el bennem valamit, amiben arról ír, hogyan „coming out”-olt.
Nem egy pozitív sztori, de mesélek egy kicsit én is…
Én pár éve (nem teljesen önszántamból, de) meséltem anyukámnak arról, amit az apám tett velem gyerekként. Azt mondta, gyerek voltam, a gyereknek pedig élénk a fantáziája, és a fantáziavilág sokszor keveredik a valósággal, vagyis az biztosan nem úgy volt, ahogy emlékszem rá. Piszkosul összevesztünk.
Nem értem, miért védi, hiszen még azelőtt elváltak, hogy az apám erőszakoskodott velem. Meséltem neki arról, hogy mit érzek, mitől félek, miken mentem keresztül. Meséltem a rémálmokról, a pánikrohamokról, az önbántalmazásról is tud… de elutasított.
Azt mondta, arról álmodunk, amire vágyunk. Tényleg így lenne?... Nem tudom, én még valahogy nem kívántam meglepinek egyszer sem, hogy berántsanak a bokorba és hatan megerőszakoljanak, de azt sem, hogy kést szorítsanak a torkomhoz…
Lehet, bennem van a hiba…
Egyszer sem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e.
Évek teltek el azóta, időnként agresszíven, bántóan, elutasítóan megpendíti a témát, de én kínosan kerülöm a vele való beszélgetést. Ma titokban pszichológushoz járok, a családom semmit sem tud róla, hiszen évek óta nem lakom otthon, tanulok, dolgozom, élem az életem, távol tőlük.
Sokan mondják, hogy egy coming out sokat segít, hiszen nem kell tovább cipelni egyedül a súlyt, mert támaszra lelsz és nem leszel tovább egyedül a traumáddal, mert már tud róla valaki…
Háát én mégjobban egyedül maradtam, hiszen az a cseppnyi reményem is elveszett, hogy „talán, ha elmondanám, mellettem állna…” Már tudom, hogy nem így van.
Senkim sincs, csak idővel tovatűnő barátok, és sosem tudhatom, mikor lép ki egyikük az életemből.
Senkit sem akarok lelombozni, vagy kedvét szegni… csak kívántam leírni, én hogyan éltem meg. Azt hiszem, ehhez is két emberre van szükség. Csak akkor lehet pozitív kimenetele, ha a másik fél alkalmas arra, hogy támasza legyen a sérült lelkű embernek.
Köszönöm, hogy leírhattam!
Sok erőt és több szerencsét kívánok mindenkinek, aki készül megosztani másokkal a traumáit!

Ma délután megtartottuk a konferenciát, amiről írtam nektek. Fantasztikusan jól sikerült, nemsokára megkapjuk a hangfelvételt róla, és kitalálom, hogyan tudom közzétenni. Végtelenül érdekes hozzászólások voltak.
Nagyon szerettem volna, ha meg tudlak titeket hívni, de a hely szűke nem engedte, hogy publikussá tegyük az eseményt. Ezért szigorúan szakmai berkekben lett meghirdetve, így is kb 250 ember volt ott. Jó volt látni, hogy ennyien küzdenek velünk / mellettünk.

Anoni Mara írta: Ma délután megtartottuk a konferenciát, amiről írtam nektek. Fantasztikusan jól sikerült, nemsokára megkapjuk a hangfelvételt róla, és kitalálom, hogyan tudom közzétenni. Végtelenül érdekes hozzászólások voltak.
Nagyon szerettem volna, ha meg tudlak titeket hívni, de a hely szűke nem engedte, hogy publikussá tegyük az eseményt. Ezért szigorúan szakmai berkekben lett meghirdetve, így is kb 250 ember volt ott. Jó volt látni, hogy ennyien küzdenek velünk / mellettünk.

Mara! Nagyon örülök neki, nagyon kíváncsi vagyok a hangfelvételre. Mindenképp meghallgatom, ha meg tudod itt osztani.
Én egy kicsit negatívan látom most a világot, hogy miért, egy másik hozzászólásban megosztom veletek.

Csak csendesen küldök egy linket nektek, nem sokat fűznék hozzá, inkább csak elgondolkodásra szeretnék mindenkit ösztönözni…
eszteralapitvany.hu/valtozas/
Azt hiszem, ezernyi áldozat reménye és jövőbe vetett aprócska hite veszett el… köztük az enyém is…

Hope, nem sok idő kell hozzá, hogy valamit tudjunk előre lépni ez ügyben. Ne keseredj el, kérlek! És egy olyan rendszeren dolgozunk, ami nem kormányfüggő, nem pályázatfüggő. Egész kicsi időre van még szükségünk.

Ha vészhelyzet van, akkor pedig kérlek, írj a pszichológusunknak a honlap címére! Sok kitartást neked!

Anoni Mara írta: Hope, nem sok idő kell hozzá, hogy valamit tudjunk előre lépni ez ügyben. Ne keseredj el, kérlek! És egy olyan rendszeren dolgozunk, ami nem kormányfüggő, nem pályázatfüggő. Egész kicsi időre van még szükségünk.

Ha vészhelyzet van, akkor pedig kérlek, írj a pszichológusunknak a honlap címére! Sok kitartást neked!

Drága Mara!
Köszönöm, hogy reagáltál és egy kicsit megnyugtattál. Pár héttel ezelőtt nagyon mélyre lökött ez a hír, majd próbáltam kizárni az életemből a dilemmát, hogy „mi lesz, ha”. Igyekeztem megbékélni a helyzettel, hogy nincs esély, nincs remény. Széthullottam, tévesen elhittem, hogy egy bűnösnek nem jár a feloldozás, a gyógyulás, hogy ez a büntetésem a döntéseim miatt.
Most adtál egy cseppnyi fénysugarat… még nagyon halvány, még nagyon gyenge, de talán valahol mégis létezik.
Köszönjük, hogy vagytok!

Veletek is előfordult, hogy összevesztek egy közeli baráttal, mert az szidja a családotokat?
A legjobb barátnőm, akinek a lánya lehetnék, próbál mindig arra emlékeztetni, mit tettek velem a szüleim, és tesznek a mai napig, ha hazalátogatok. Rengetegszer beszélgetünk a múltamról, hogy egyszerűen betegek a szüleim, és amit apukám tett az megbocsáthatatlan... Én ezt tudom. De amikor valaki szidja és bírálja a szüleimet, egyszerűen ölni tudnék. Többször összevesztem emiatt a legjobb barátnőmmel, aki nagyon fontos nekem, és tudom, hogy csak féltésből mondja nekem ezeket, mert tudja, hogy veszélybe sodornak a szüleim, és a mai napig lelki terrorban tartanak a sok hallgatással. Tudom, hogy igaza van barátnőmnek, de képtelen vagyok apámat rossznak látni. Embertelenül bánt velem, de mivel én ebben nőttem fel, nekem ez a normális. Ti ezzel hogy tudtok megbirkózni?
A barátnőmön kívül persze senkinek nem mertem ezekről beszélni, benne megbízom, és ezért tudja. De mióta tudom, hogy ez a történet milyen reakciót vált ki egy emberből, kezdem én magam is elhinni, hogy valóban nehéz pillanatokat kellett átélnem.
Nehezen viselem, hogy ennyire erős vagyok, és fegyelmezett. Túl fegyelmezett, rideg. Pedig nem vagyok érzéketlen ember, sőt, kifejezetten érzékeny vagyok.

Hope írta: Sziasztok!
Rég írtam már a fórumra, bár rendszeresen olvasom a hozzászólásokat (sajnos azért nem jut rá minden nap időm, de igyekszem).
Most mégis írok, mert felkavart egy hozzászólás. Bár pontosabb, ha azt mondom, hogy elgondolkodtatott.
TELLTHETRUTH egyik hozzászólása indított el bennem valamit, amiben arról ír, hogyan „coming out”-olt.
Nem egy pozitív sztori, de mesélek egy kicsit én is…
Én pár éve (nem teljesen önszántamból, de) meséltem anyukámnak arról, amit az apám tett velem gyerekként. Azt mondta, gyerek voltam, a gyereknek pedig élénk a fantáziája, és a fantáziavilág sokszor keveredik a valósággal, vagyis az biztosan nem úgy volt, ahogy emlékszem rá. Piszkosul összevesztünk.
Nem értem, miért védi, hiszen még azelőtt elváltak, hogy az apám erőszakoskodott velem. Meséltem neki arról, hogy mit érzek, mitől félek, miken mentem keresztül. Meséltem a rémálmokról, a pánikrohamokról, az önbántalmazásról is tud… de elutasított.
Azt mondta, arról álmodunk, amire vágyunk. Tényleg így lenne?... Nem tudom, én még valahogy nem kívántam meglepinek egyszer sem, hogy berántsanak a bokorba és hatan megerőszakoljanak, de azt sem, hogy kést szorítsanak a torkomhoz…
Lehet, bennem van a hiba…
Egyszer sem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e.
Évek teltek el azóta, időnként agresszíven, bántóan, elutasítóan megpendíti a témát, de én kínosan kerülöm a vele való beszélgetést. Ma titokban pszichológushoz járok, a családom semmit sem tud róla, hiszen évek óta nem lakom otthon, tanulok, dolgozom, élem az életem, távol tőlük.
Sokan mondják, hogy egy coming out sokat segít, hiszen nem kell tovább cipelni egyedül a súlyt, mert támaszra lelsz és nem leszel tovább egyedül a traumáddal, mert már tud róla valaki…
Háát én mégjobban egyedül maradtam, hiszen az a cseppnyi reményem is elveszett, hogy „talán, ha elmondanám, mellettem állna…” Már tudom, hogy nem így van.
Senkim sincs, csak idővel tovatűnő barátok, és sosem tudhatom, mikor lép ki egyikük az életemből.
Senkit sem akarok lelombozni, vagy kedvét szegni… csak kívántam leírni, én hogyan éltem meg. Azt hiszem, ehhez is két emberre van szükség. Csak akkor lehet pozitív kimenetele, ha a másik fél alkalmas arra, hogy támasza legyen a sérült lelkű embernek.
Köszönöm, hogy leírhattam!
Sok erőt és több szerencsét kívánok mindenkinek, aki készül megosztani másokkal a traumáit!

Kedves Hope, nekem anyukám felé összesen 3 coming outom volt. A legutóbbi volt a legsikeresebb. Az első válás után? vagy környékén volt, már nem lakott velünk az apám, de zavarosak az erre vonatkozó emlékeim. Talán 18 éves lehettem, a következő már tavaly volt, de nem storiztam semmit, csak súlyos állapotban voltam, és elmondtam neki, hogy még mindig ugyanez a baj. Egyik alkalommal sem sikerült felfognia, hogy ez milyen teher. A tiéd úgy érzem még rosszabbul sült el, bár én is megkaptam, hogy ezt el kell felejteni, úgy kell tenni, mintha meg sem történt volna. Majd egy hét múlva jött a kérdés, hogy van-e már pasim, én nem akarok családot alapítani stb. Nagyon sok vitám volt. Úgy éreztem, hogy én vagyok a selejt, aki ezen nem tud továbblépni, pedig milyen egyszerű is ez...Terápia nélkül ez a harmadik beszélgetés nekem nem sikerült volna ennyire meggyőzőre, hiszen egyéni a helyzete mindenkinek, bár hasonló problémát szül az abúzus. Remélem sikerül segítségre lelned idővel, egy szakember személyében, aki ezeket a szituációkat segít menedzselni. Kívánom, hogy felépülj!

karácsony írta: Kedves Hope, nekem anyukám felé összesen 3 coming outom volt. A legutóbbi volt a legsikeresebb. Az első válás után? vagy környékén volt, már nem lakott velünk az apám, de zavarosak az erre vonatkozó emlékeim. Talán 18 éves lehettem, a következő már tavaly volt, de nem storiztam semmit, csak súlyos állapotban voltam, és elmondtam neki, hogy még mindig ugyanez a baj. Egyik alkalommal sem sikerült felfognia, hogy ez milyen teher. A tiéd úgy érzem még rosszabbul sült el, bár én is megkaptam, hogy ezt el kell felejteni, úgy kell tenni, mintha meg sem történt volna. Majd egy hét múlva jött a kérdés, hogy van-e már pasim, én nem akarok családot alapítani stb. Nagyon sok vitám volt. Úgy éreztem, hogy én vagyok a selejt, aki ezen nem tud továbblépni, pedig milyen egyszerű is ez...Terápia nélkül ez a harmadik beszélgetés nekem nem sikerült volna ennyire meggyőzőre, hiszen egyéni a helyzete mindenkinek, bár hasonló problémát szül az abúzus. Remélem sikerül segítségre lelned idővel, egy szakember személyében, aki ezeket a szituációkat segít menedzselni. Kívánom, hogy felépülj!

Kedves Karácsony!
Igazán nagy szó, hogy háromszor is volt erőd a coming outhoz, legyél büszke magadra! Sokan erőt meríthetünk a kitartásodból, az erődből és a bátorságodból! Köszönöm, hogy leírtad mindezt!
A családalapítással engem is stresszelnek, hiába minden, nem érti meg, milyen nyomot hagy egy ilyen trauma az emberben.
Én nem kaptam olyat tőle, hogy el kell felejteni, hiszen már a létezését is megtagadta…
Nem hiszem, hogy valaha szeretnék erről beszélgetni újból. Közel 15 éve temetem egyre mélyebbre az emléket, lapátolom a homokot a traumára, hátha eltűnik egyszer… Mára lebombázhatatlan falat húztam magam köré, sérthetetlen, karcolhatatlan várat (legalábbis kívülről így tűnik).
Nemrég kezdtem a terápiát, még igencsak az elején járok, de bármennyire feszít, bármennyire mélyen érint egy-egy téma, nem tudok sírni, félek, nem is fog menni, pedig úgy gondolom, csak akkor lesz valós a gyógyulás, ha az ember képes elengedni a fájdalmait, ehhez pedig szükség van arra, hogy meggyászoljuk a történteket, egy kicsit magunkat is…
Köszönöm a jókívánságodat! Remélem, egyszer majd elmondhatom magamról, hogy magam mögött tudtam hagyni a múltam titkait és traumáit.

Hope írta:
Kedves Karácsony!
Igazán nagy szó, hogy háromszor is volt erőd a coming outhoz, legyél büszke magadra! Sokan erőt meríthetünk a kitartásodból, az erődből és a bátorságodból! Köszönöm, hogy leírtad mindezt!
A családalapítással engem is stresszelnek, hiába minden, nem érti meg, milyen nyomot hagy egy ilyen trauma az emberben.
Én nem kaptam olyat tőle, hogy el kell felejteni, hiszen már a létezését is megtagadta…
Nem hiszem, hogy valaha szeretnék erről beszélgetni újból. Közel 15 éve temetem egyre mélyebbre az emléket, lapátolom a homokot a traumára, hátha eltűnik egyszer… Mára lebombázhatatlan falat húztam magam köré, sérthetetlen, karcolhatatlan várat (legalábbis kívülről így tűnik).
Nemrég kezdtem a terápiát, még igencsak az elején járok, de bármennyire feszít, bármennyire mélyen érint egy-egy téma, nem tudok sírni, félek, nem is fog menni, pedig úgy gondolom, csak akkor lesz valós a gyógyulás, ha az ember képes elengedni a fájdalmait, ehhez pedig szükség van arra, hogy meggyászoljuk a történteket, egy kicsit magunkat is…
Köszönöm a jókívánságodat! Remélem, egyszer majd elmondhatom magamról, hogy magam mögött tudtam hagyni a múltam titkait és traumáit.

Szurkolok Neked! Meg már ne építsd tovább azt a várat, mert akkor még nehezebb lesz a sírás Én is így védekeztem, nem mondom, hogy leépült, de már vannak rajta ablakok. Állítólag meg kell engedni magadnak a sírást, ezt nehéz felfogni, nekem az volt. Talán azért, mert ha gyengének mutatkozunk a sírás által, akkor sebezhetőek vagyunk, és azt már nem bírnánk el. De ha van segítséged, akkor próbálj meg bízni benne, és ha egyedül is, de sírj bátran. Mara írta a könyvében, hogy elfeledni nem tudja, ezért együtt kell vele élni. Arra jöttem rá, ha ezt elfogadom, akkor nem akarom erőszakosan leválasztani a múltam, hanem majd lesz valami. Kitartást!