Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Igen, köszi Mara, megírtam most neki ezt, hogy bátor volt, és hogy így kiállt mellettem. Azért örülök, hogy vége ennek a színjátéknak, csak azért tudom, hogy külföldön az ember sok dolgot mélyebben kezd el látni, és ezért aggódom. Meg most alig van erőm bármihez, már csak az hiányzik, hogy neki is PTSDja legyen...

Sziasztok, olvasom az oldalt, nagyon súlyos történetek vannak errefelé, és megkapó az őszinteség.
Az én esetemben fogalmam sincs, miről van szó, ezért nem történetet írok, csak megkérdezem ezen a helyen - nem múlik, lassan harminc éve már pedig.
15 éves lányként lányosztályba jártam, és lett egy nagyon jó barátnőm. előzőleg nemigen volt ilyen szoros kapcsolatom, tényleg mindent-mindent megbeszéltünk. és nagyon boldog voltam, hogy van egy ilyen az életemben. az én családi helyzetem rendezettebb volt az övénél, náluk különváltan éltek, ő az anyjával, a bátyja az apjával (aki alkoholista volt, és emiatt váltak el a szülők, bár a kapcsolat megmaradt, anyuka járt az apukához és a fiához, de a hétköznapokban külön voltak). egy vízitúrán a sátorban éjjel elkezdett simogatni, mert valamiért (már nem emlékszem, ekkor már 16 körül voltam, nem volt még szexuális kapcsolatom, csókolóztam már fiúval korábban, volt 14 évesen egy nagy szerelmem, de még nem érintettek meg soha) sírtam, szomorú voltam - talán valami vélt vagy valós sérelmemről volt szó, nem tudom. vigasztalólag simogatott, én lassan lenyugodtam, és elkezdett az egész nagyon furcsa lenni, úgy éreztem, hogy ez most valami más, még sosem éreztem korábban semmi hasonlót. a mellem közé nyúlt, én hagytam, de közben az dübörgött az agyamban, hogy mi barátnők vagyunk, ez nem lehet az, amit gondolok, ilyen nincsen. mikor a keze a lábam közé ért, iszonyúan megrémültem, ki akartam szabadulni a sátorból, és otthagytam. nagyon rosszul éreztem magam, sírtam, utánamjött, vigasztalt, bocsánatot kért, ígérte, hogy soha többé nem fordul ez elő.
ami ez után következett, arra nem emlékszem. többször jártam pszichológusnál azóta, mindig fel is jött a téma. szerelmi viszonyba kezdtünk, de hogy hogyan, azt nem tudom, egyszerűen kiesett az ez utáni időszak, hogy hogyan történt az, hogy 3 éven át titokban szerelmesek voltunk. nyilván volt, aki erre rájött - az anyukája egyszer ránknyitott, amikor csókolóztunk, és sztem nyilvánvalóan pletykáltak rólunk az osztályban. anyukám is gyanakodott, de én letagadtam mindent. az emlékeim erről az időszakról hiányosak. abban sem vagyok biztos, hogy ez alatt a három év alatt folyamatos volt a testi kapcsolatom vele (nem emlékszem, hogy nyáron pl hogy találkoztunk, év közben szinte mindennap iskola után felmentem hozzá, az anyukája dolgozott, üres volt a lakás). egy idő után akadt egy srác, akinek tetszettem. neki is volt egy fiúja (aki az én barátom haverja volt). őrületesen féltékeny volt, követelőző, és ez már kezdett nagyon terhessé válni számomra. amikor arról volt szó, hogy én ezt nem akarom már tovább vele folytatni, kiakadt, zsarolt, követelőzött. gyenge voltam, engedtem. de eljött az a nap, amikor azt mondtam, hogy elég volt, vége. elmentem fodrászhoz, levágattam a hajam (korábban ezt sem "engedte"). mire hazaértem, az anyukája ott várt rám, hogy (nevezzük S-nek) S otthon zokog, csak engem akar látni, segítsek. apu mondta, hogy vigyem haza az anyukáját, én nem akartam, de apu rábeszélte (pedig nem igazán állhatták már S-t, de egy síró asszonnyal sztem apu nem tudott mit kezdeni). a jogsim fél éves volt, nem voltam még 18 éves. elindultunk némi huzavona után, a budai rakparton volt egy defektem, karamboloztam. nem történt komoly bajom, de mivel három héttel korábban volt egy vakbélműtétem, és a heg friss volt, kórházba vittek megfigyelésre. S-t nem láttam ezek után (a bankettet leszámítva). ez volt az a pont, amivel akkor lezárhattam ezt az ügyet.
9 évig senkinek sem beszéltem erről. akkor találkoztam egy lánnyal, aki elmesélte korábbi leszbikus kapcsolatát. vele tudtam először beszélni erről, de neki is csak annyit mondtam, hogy volt ilyen kapcsolatom (közben férjhez mentem, lett egy gyerekem). a férjemnek 10 év után mondtam el először. többször jártam pszichológusnál, nem emiatt mentem, depresszió volt az ok, de ez az eset előtört belőlem többször is. 20 év kellett hogy elteljen, és bizonyos embereknek, barátaimnak el tudtam már mondani. de mindig megdöbbenek azon, hogy milyen elementáris erővel tör ki ilyenkor belőlem a szégyen, közben meg mégiscsak szerelmes voltam. nem igazán tudom hova tenni ezt a történetet azóta sem. szexuálisan a férjemmel jól megvagyunk, nincsenek problémáink. ugyanakkor testileg teljesen gáz a helyzet, min. 130 kilós vagyok, a testemmel nincs jó kapcsolatom. tizenéves koromban folyamatosan rondának, kövérnek éreztem magam (60 kg voltam). mára megteremtettem magamnak ezt az állapotot, valóban kövér vagyok. 4 éve sikerült 30 kg-t lefogynom, aztán eltörtem a lábam, visszajöttek a kilók, ugyanott tartok, ahol korábban, sőt, még rosszabb, mert plusz kudarcélménnyel is gazdagodtam. S-re általában nem szoktam gondolni, de van, hogy álmodom vele. 12 évvel később találkoztunk, hogy hátha le tudom zárni a vele való dolgomat - az még durvábbra sikerült, de az más történet. (ekkor tudtam meg például, hogy én neki nem az első kapcsolata voltam, az egyik osztálytársunkkal ő már kipróbálta ezt korábban.)
ide most azért írtam, mert az oldalt, és a történeteket olvasva az is felmerült bennem, hogy ez most zaklatás volt-e, vagy sem? kihez tudok fordulni, hogy segítsen?
Köszönöm, ha valaki elolvassa, és válaszol nekem.

Kedves Kitavaszodik!

Igen, szerintem zaklatás volt.

Nagyon fontos lenne, hogy a gyerekeket a szülők/pedagógusok felvértezzék az ilyesmi ellen is.

Sokan nem fognak egyetérteni velem, de vállalom, hogy nagyon erős túlzásnak tartom a leszbikusok/melegek erősen túlzott védelmét, szinte felmagasztalását. Ha valaki valóban közéjük tartozik, arról nem tehet. De elcsábítani heterokat, az megengedhetetlen. És a mostani közhangulat erre is feljogosítja őket lassanként. Úgy tűnik, hogy szinte ez a sikk ma már. És ez baj. Mindig átesünk a ló másik oldalára.

Pszichológusok szerint mindenkiben létezik a vonzódás a saját nem felé is, de ez még nem azt jelenti, hogy próbálkozni kell erre-arra és tönkre kell tenni másokat. Szerintem a világ akkor kerek és működőképes, ha két különnemű ember köti össze az életét, hiszen utód csak abból születik.

Ha valaki eredendően más, akkor azt persze nem kell bántani, de ő se akarja ráerőltetni senkire az ő másságát! Mert bizony az is erőszak.

Kitavaszodik, ha jól értem egyidősek voltatok ugye?

Kitavaszodik, szerintem az a kérdés, hogy te hogyan élted ezt meg. Nem az a fontos, hogy a papírforma szerint abúzus volt-e, vagy sem, ami történt veled. Mondok egy példát: 19 éves voltam, amikor elcsábított egy nálam vagy 20 évvel idősebb férfi. Könnyű préda voltam, egy mély depresszió közepén, ő ezt felismerte, és látta, hogy bármire képes vagyok egy szoros ölelésért. Én ezt abúzusként éltem meg, pedig már nagykorú voltam.
Ha te úgy érzed, ez a lány visszaélt a naivitásoddal, a bizalmaddal, a tapasztalatlanságoddal, akkor abúzus volt. Ha közösen belementetek egy kapcsolatba, ha közös megegyezéssel feszegettétek a határaitokat, akkor nem volt az. Ha ez utóbbi, attól még hagyhatott mély nyomokat, okozhatott mély sebeket. És a lényeg ez. Az is érdekes kérdés, miért fontos tudnod, hogy történt-e zaklatás. A címkék nem nagyon jók semmire, nem visznek előre.

Anoni Mara írta: Az is érdekes kérdés, miért fontos tudnod, hogy történt-e zaklatás. A címkék nem nagyon jók semmire, nem visznek előre.

Én is gyötrődöm a címkékkel, mert hogy foszlányosak az emlékeim, és mindig ketté vagyok szakítva, mint Te, Kitavaszodottt, hogy akkor ez most abúzus volt vagy nem, ha túl nagy a fantáziám, akkor vajon miért pont ilyeneket képzelek, és ezen görcsölök sokat. A terápiámban a pszichológusom erre azt mondta: Jó, tegyük fel, hogy minden igaz, megkapod a "Hivatalos pecsétet", hogy zaklatás/abúzus ért. Tegyük fel, hogy most innen indulunk. Akkor mi lenne számodra a következő lépés, mire vágynál? Kitől, mit vársz?
Nekem nagyon tetszik ez a kérdés, mert az biztos, hogy valamivel bajom van, és hát az, hogy végre címkézni tudjam, minden erőmet-figyelmemet lekötötte eddig, és leköti most is, de mindez akár egyfajta menekülés is lehet attól, hogy mit szeretnék valójában? Beszélni a valakivel? Hallani egy bocsánatkérést? Mit szeretnék? Ezen gondolkodom mostanság, még nincs válaszom.

nyugodt írta:

Anoni Mara írta: Az is érdekes kérdés, miért fontos tudnod, hogy történt-e zaklatás. A címkék nem nagyon jók semmire, nem visznek előre.

Én is gyötrődöm a címkékkel, mert hogy foszlányosak az emlékeim, és mindig ketté vagyok szakítva, mint Te, Kitavaszodottt, hogy akkor ez most abúzus volt vagy nem, ha túl nagy a fantáziám, akkor vajon miért pont ilyeneket képzelek, és ezen görcsölök sokat. A terápiámban a pszichológusom erre azt mondta: Jó, tegyük fel, hogy minden igaz, megkapod a "Hivatalos pecsétet", hogy zaklatás/abúzus ért. Tegyük fel, hogy most innen indulunk. Akkor mi lenne számodra a következő lépés, mire vágynál? Kitől, mit vársz?
Nekem nagyon tetszik ez a kérdés, mert az biztos, hogy valamivel bajom van, és hát az, hogy végre címkézni tudjam, minden erőmet-figyelmemet lekötötte eddig, és leköti most is, de mindez akár egyfajta menekülés is lehet attól, hogy mit szeretnék valójában? Beszélni a valakivel? Hallani egy bocsánatkérést? Mit szeretnék? Ezen gondolkodom mostanság, még nincs válaszom.

Mert a címkék az érzéseket jelölik gyűjtőfogalomként, amik problémákkal járnak. De én most nagyon nem vagyok jó a szövegértelmezésekben, mert totál szét vagyok csúszva, és nem látok tisztán. Ezért csak a félemlékek kapcsán tudom megfogalmazni, hogy belőlem elementáris erővel tört elő az undor, vagy a fusztráló érzés, vagy az, hogy nem vagyok biztonságban, a páni félelem. És, ha valakire ugyanígy rátör, nem csak rád, rám, hanem bárkire, azt fel kell dolgozni, de ehhez én nem értek, hogyan, ezért járok szakemberhez. Például, amikor apám óvodás koromban megmutatta, hogyan kell magamnak örömet okozni, és ezt ő a saját kezével tette, úgy hogy a reggeli készülődés közben én az ölében ültem, mert a hajamat csinálta, ebből óriási testundor jött elő, megértettem, hogy mi ez a fusztráló érzés, ami rám tör időnként, olyankor a közelemben sem lehet senki. Elég nehéz. És ez is csak feltört, arra emlékeztem, hogy a hajam fésüli, és hogy az óvodában mutatom a csendes pihenőnél, a mellettem fekvőnek, hogy mit kell csinálni, és egyszer az óvónő oda is jött, hogy mit csinálok, elég szégyenteljesen emlékeztem ezekre....Egy másik alkalommal, pedig a fejünkre húzta a takarót. Apám meg is kérdezte, hogy mit éreztem, és mondtam, hogy olyan csikizős érzés, és ezt a tudományt adtam tovább ezekkel a szavakkal. Eszem ágában nem volt címkéket keresni utólag sem, én sokáig azt sem tudtam, mi az, hogy abúzus. De, hogy összeállt, az segít abban, hogy a testundorom, ami rámtör, azt valahogy megszüntessem, de ha nem emlékszem, akkor nem fog menni.

Kedves Kitavaszodik!
Kívülállóként elég nehéz eldöntetni, hogy ez abúzus volt-e, nem is vállalkozom ilyesmire.
Ha tényleg szerelmes voltál a lányba, egyenrangú partnerek voltatok, és a nehézséget „csak” az jelentette, azért titkoltad, mert nem mertél felvállalni a külvilág előtt egy leszbikus kapcsolatot, akkor nem igazán beszélhetünk abúzusról. Persze ettől még bőven lehet(ett) miatta bűntudatod, hiszen rengetegen nőnek fel olyan családban, ahol az ehhez hasonló kapcsolatokért nem jár jutalompont. Ez csak úgy eszembe jutott az írásod kapcsán, természetesen csak te tudod, hogy mit éreztél, gondoltál, tettél akkor.

A gólyatábori megerőszakolás kapcsán-

Észrevettétek,hogy ezt mennyire felkapta a közvélemény? Ez most mit jelent,hogy ennyire megérintette volna az embereket, vagy csak 1szerűen 1 alibi,hogy szervezeteket,személyeket járassanak le?

Mert hogyha ennyire fogékony a nép az effajta bántalmazásokra,akkor eljött az idő 1 nagyobb kaliberű kampányhoz.

Köszönöm a válaszokat, hozzászólásokat.
Egyidősek voltunk, igen, bár utóbb kiderült, hogy tapasztaltabb volt.
Nem igazán azért fontos a címke, hogy most elmondhassam magamról hogy engem zaklattak. Azért érdekes számomra, hogy megértsem, miért okoz ez még mindig problémát nekem, annak ellenére, hogy aztán belementem a kapcsolatba. Emiatt (mármint a kapcsolat miatt), persze érezhettem/érezhetek bűntudatot, mert nem olyan dolog volt, amit a társadalom, szüleimmel az élen, elfogad (még manapság sem, akkor még gázosabb volt a helyzet, tisztelet mindenkinek, aki fel tudja vállalni másságát). És nem vagyok nagyon más hiszen azóta is kizárólag férfiakkal voltam, és főként azért, mert szexuálisan férfipartnerre vágyom. Ugyanakkor arra mindenképpen jó volt ez a kapcsolat, hogy elfogadóbb legyek az átlagnál, hiszen magam is megtapasztaltam az egyneművel való kapcsolatot, szerelmet, szexet.
Közben meg mégis bennem van az, hogy eredetileg nem akartam én ezt, aztán meg mégis - és ez azóta sem érthető számomra, hogy hogyan működött ez a dolog bennem, mitől volt jó később, ha először iszonyatos volt, miért szerettem, ha elsőre úgy éreztem, hogy kihasznált, miért tartott fogva, és mentem bele a játszmáiba (féltékenység, zsarolás).
Azt is sejtem, ha ő ideírna, valószínűleg teljesen más olvasatát ismernétek meg a dolognak. Valahogy azt érzem, hogy mind a ketten jelentősen sérülhettünk, én biztos, és hogy jó ideje hurcolom már ezt. Más tizenéves szerelem emlékké szelídült, ez nem - nem napi szinten jelenik meg, de talán már írtam, hogy amikor a pszichológusnál (több év elteltével többször, más problémát kielemezendő jártam) előjött, végigbőgtem az ülést minden alkalommal, és nem érzem, hogy fakult volna az érzés, hogy becsaptak, kihasználtak - ami azért furcsa, mert a történet (ezt is írtam) viszont elhomályosult, elsüllyesztettem, ahogy szinte az egész középiskolai éveimet, nem emlékszem nagyon sok mindenre, pedig általánosból meg igen.
Remélem választ tudtam adni a kérdéseitekre, nehéz erről még írnom is összeszedetten.

Mara rádiószereplése kapcsán - Mara említette,hogy nem tud statisztikát mondani az elkövetők kilétéről.

Van valaki,aki vállalkozna arra,százalékosan,ebből a több,mint 150 történetből,hogy ki szokott az elkövető lenni? Tudom,senkinek nincs ilyen sok ideje. Csak kérdem

Érdekelt, hát megcsináltam. Nem vagyok nagy statisztikus, de nagyjából ez az eredmény született:
155 történet, ebből kettőből nem derült ki, ki volt az elkövető, viszont volt, ahol egy történetben több elkövető is volt:
elkövetők: 25 apa (17%), 18 nevelőapa (12%), 15 idegen (10%), 12 nagyapa (8%), 11-11-11 szomszéd, nagybácsi, báty (7%), 10-10 unokatestvér, ill. tanár/edző (6,5%), 30 vegyes ismerős (pl. barát, vendég stb.) 19.6 %

Ha csak a statisztikát nézzük, akkor az "egyéb" kategória, ha pedig az egyes kategóriákat, akor az "apa/nevelőapa" győzött kiütéssel. De ha csak azt nézzük, mi az idegenek aránya, hát az esetek 90%-át ismerős, ezen belül 61%-át családtag követte el a történetekben.

Tellthetruth és Nyugodt, fantasztikusak vagytok! Épp szükségem volt erre a statisztikára, hamarosan elmesélem, miért!

Szép napot mindenkinek!

nyugodt írta: Érdekelt, hát megcsináltam. Nem vagyok nagy statisztikus, de nagyjából ez az eredmény született:
155 történet, ebből kettőből nem derült ki, ki volt az elkövető, viszont volt, ahol egy történetben több elkövető is volt:
elkövetők: 25 apa (17%), 18 nevelőapa (12%), 15 idegen (10%), 12 nagyapa (8%), 11-11-11 szomszéd, nagybácsi, báty (7%), 10-10 unokatestvér, ill. tanár/edző (6,5%), 30 vegyes ismerős (pl. barát, vendég stb.) 19.6 %

Ha csak a statisztikát nézzük, akkor az "egyéb" kategória, ha pedig az egyes kategóriákat, akor az "apa/nevelőapa" győzött kiütéssel. De ha csak azt nézzük, mi az idegenek aránya, hát az esetek 90%-át ismerős, ezen belül 61%-át családtag követte el a történetekben.

Uhh, durva. Amúgy sajnos nem lepődtem meg, miután olvastam a történeteket. Kb. erre tippeltem volna.

Én is Hajnalkám. Nagy vagy nyugodt, hogy ezt így kiszámoltad.