Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Hope írta:

Hajnalkám írta:

Anoni Mara írta: Holnap 18 órakor leszek a Klubrádióban.

Ó, erről lemaradtam. Utólag meg lehet hallgatni valahol?

Én is nagyon szívesen meghallgatnám! Van rá lehetőség valahol, valamilyen formában?

Ez itt a link hozzá: www.klubradio.hu/klubmp3/klub20140905-175852.mp3 , 7,44-től kezdődik a műsor és itt a folytatás:
www.klubradio.hu/klubmp3/klub20140905-182851.mp3
és
www.klubradio.hu/klubmp3/klub20140905-185851.mp3

Jó hosszú műsor volt. És nem volt könnyű, mert nagyon izgultam, meg azért sem, mert a műsorvezető - tudatlanságból és nem rosszindulatból - néha nagyon fájó kérdéseket tett fel (ld "miért nem szólt senkinek"), de nem baj, mert mindenkiben ez a kérdés merül fel. Ja, meg fel volt háborodva, hogy nem emlékszem mindenre, nem emlékszem arra, hogyan ért véget az abúzus, szerinte ilyen nincs... Hát kérem szépen, van.

Köszi, Mara, majd meghallgatom.

Ugyanakkor azt mondom, ha egy riporter meghív valakit, illik előtte tájékozódnia. És nem mondani, kérdezni hülyeségeket... Én haragszom rá helyetted.

Nagyon is van olyan, hogy az ember nem emlékszik dolgokra...
nem tudom, lehet, hogy felháborító, amit írok, de szerintetek a média felszínes világa egyáltalán alkalmas bármire is?
Inkább csak "csócsálják az izgalmas témát", szörnyűlködnek, kétperces megoldásokat kínálnak elcseszett életekre...
Vagy csak én vagyok nagyon keserű?

nyugodt írta: Nagyon is van olyan, hogy az ember nem emlékszik dolgokra...
nem tudom, lehet, hogy felháborító, amit írok, de szerintetek a média felszínes világa egyáltalán alkalmas bármire is?
Inkább csak "csócsálják az izgalmas témát", szörnyűlködnek, kétperces megoldásokat kínálnak elcseszett életekre...
Vagy csak én vagyok nagyon keserű?

Nem tudom, hogy csak a média felszínes, vagy minden más is... Az emeberek egyszerűen nem hajlandók tovább látni az orruknál - nyilván nem mindenki, és tisztelet a kivételnek. Nem célom az általánosítás.
A napokban olvasgattam a kommenteket egy, az oldalról szóló írás alatt. Először dühös lettem aztán már csak szomorú voltam. Nagyon. Folyton csak falak mindenhol. Elvakult és buta emberek, akik a téma különösebb ismerete nélkül formálnak véleményt.
Az egyik „kedvenc” kommentem, a lájtosak közül:
„Hmm...Ezek a lelki törések kicsit fel vannak fújva. Aki egészséges, az a helyén kezeli a prolémát és megoldja, aki nem, annak kb. mindegy, mert annak lesz más amibe belerokkan.” ???
Nem tudom, (és nem is akarom tudni) mi lenne itt a fórumon, ha nem lenne moderálva.

Eperke, nem lenne moderálás nélkül sem nagy vész, hála az égnek az utóbbi időben nem sok "támadás" ér minket. Egy-két baromság érkezik azért, pl. a múltkor valaki kifejtette, mit rinyálnak itt a nők, mikor imádják az erőszakot...

Én optimistább vagyok nálad, bár hasonlókat tapasztalok, én is látom a falakat. De ezek a falak leomlanak majd, ha az emberek megértik az abúzus lényegét, és mernek szembenézni vele.
Sok rossz kérdést kaptam a rádióműsorban, de egyik mögött sem volt rosszindulat, tapintatlanság. Inkább félelmet és tudatlanságot éreztem. Nem hiszem, hogy "bántásiból" kaptam kb 20szor azt a kérdést, hogy "de miért nem szólt senkinek"? Meg kell értetni az emberekkel, hogy ez az a kérdés, amit nem szabad feltenni egy abúzus-túlélőnek. Talán sikerült elmagyaráznom. Amikor megértette, miért nem szóltam a szüleimnek, azt kérdezte, miért nem meséltem semmit a barátnőimnek... És sorolhatnám még. Egyszerűen nem értenek ebből semmit. A másik, amit folyton ismételgetett a riporternő, hogy én ezt egész könnyen megúsztam. Mondtam, hogy hát nem annyira, mert mégiscsak uszkve 30 év depresszión vagyok túl... Na igen - mondta - de most is milyen jól nézek ki, nem lett belőlem frigid pszichopata... És akkor ez egy neves, gyakorlott újságíró. Szóval van még itt munka bőven.

eperke írta: Nem tudom, hogy csak a média felszínes, vagy minden más is...

Az emberek általában felszínesek. Másban is. Nagyon ritka, hogy valaki ne lenne az. Sajnos.

Anoni Mara írta: Egyszerűen nem értenek ebből semmit. A másik, amit folyton ismételgetett a riporternő, hogy én ezt egész könnyen megúsztam. Mondtam, hogy hát nem annyira, mert mégiscsak uszkve 30 év depresszión vagyok túl... Na igen - mondta - de most is milyen jól nézek ki, nem lett belőlem frigid pszichopata... .

Ezt én is sokszor megkaptam már, például attól a nekem fontos személytől, aki jelenleg "a férfi"-nek mondható az életemben. Az, hogy "véletlenül" mégis mindig olyat választok (beleértve őt is), aki nem értékel engem annyira, hogy párként, egyenrangú félként szeressen, vagy csak egyáltalán, fontos legyek neki, az fel se tűnik - igazából nekem se tűnt fel, csak most, hogy berobbant az életembe és az emlékezésembe ez a foszlányos gyerekkori történet. Mindeddig azt hittem, csak "pechem van", és majd legközelebb, a következő jobb lesz... nem is annyira jó érzés szembesülni azzal, hogy 40 év ráment erre és még jónéhány rá fog (ha nem az összes) . Kicsit hosszú idő, valóban, bár "nem lett belőlünk frigid pszichopata". :angry:

Igen, nagy kár az "elherdált" évekért. Ezért is tartottuk fontosnak ezt az oldalt és az egész projektet: minél korábbi stádiumban találnak ránk az áldozatok, vagy találunk mi rájuk, annál kevesebb időt veszítenek.
Nyugodt, próbálj meg most arra fókuszálni, hogy az előtted álló évek jobbak legyenek! Ezen kell dolgozni.


ÁGI, MI VAN VELED? FOLYTATTAD A TERÁPIÁT? VISSZAVÁRUNK!

Anoni Mara írta: Eperke, nem lenne moderálás nélkül sem nagy vész, hála az égnek az utóbbi időben nem sok "támadás" ér minket. Egy-két baromság érkezik azért, pl. a múltkor valaki kifejtette, mit rinyálnak itt a nők, mikor imádják az erőszakot...

Én optimistább vagyok nálad, bár hasonlókat tapasztalok, én is látom a falakat. De ezek a falak leomlanak majd, ha az emberek megértik az abúzus lényegét, és mernek szembenézni vele.
Sok rossz kérdést kaptam a rádióműsorban, de egyik mögött sem volt rosszindulat, tapintatlanság. Inkább félelmet és tudatlanságot éreztem. Nem hiszem, hogy "bántásiból" kaptam kb 20szor azt a kérdést, hogy "de miért nem szólt senkinek"? Meg kell értetni az emberekkel, hogy ez az a kérdés, amit nem szabad feltenni egy abúzus-túlélőnek. Talán sikerült elmagyaráznom. Amikor megértette, miért nem szóltam a szüleimnek, azt kérdezte, miért nem meséltem semmit a barátnőimnek... És sorolhatnám még. Egyszerűen nem értenek ebből semmit. A másik, amit folyton ismételgetett a riporternő, hogy én ezt egész könnyen megúsztam. Mondtam, hogy hát nem annyira, mert mégiscsak uszkve 30 év depresszión vagyok túl... Na igen - mondta - de most is milyen jól nézek ki, nem lett belőlem frigid pszichopata... És akkor ez egy neves, gyakorlott újságíró. Szóval van még itt munka bőven.

Meghallgattam az interjút. Nagyon jól bírtad a „gyűrődést”, gratulálok.
Fura volt hallani, a riporter reakcióit. Néha olyan hitetlennek tűnt. Pl. annál a résznél, mikor arról volt szó, hogy éveket/évtizedeket élünk le a „márpedig azért is minden rendben van” álarcba csomagolva.
Csak egy kérdésénél akadtam fenn. Azon, mikor azt kérdezte, hogy az oldalra írók ugye inkább a magasabb végzettségűnek tűnők/műveltebbek (vagy valami ilyesmi) közül valók? Ez nekem úgy jött le, mintha a gondjainkat mi fújnánk fel, ragoznánk túl, és talán nem is lenne itt akkora probléma, ha nem törnénk rajta annyit az okos kis buksinkat. Persze lehet, hogy csak én látok bele valamit, ami nincs is ott, és tényleg túlgondoltam ezt a kérdést.

Nagyon remélem, hogy igazad van, és a külvilág hozzáállása mögött inkább a téma ismeretének hiánya, és nem a rosszindulat áll.
Igyekszem optimista lenni, de mostanában ez elég nehezen megy. Mire épp kezdenék büszke lenni magamra, hogy lám, nem vagyok én teljesen reménytelen, és inkább előre megyek, mint semerre, addigra mindig sikerül épp az ellenkezőjét bebizonyítanom valamivel.

Igen, mondott valami ilyesmit, hogy azért reagáltam ilyen hevesen az abúzusra, mert túl értelmes voltam. De hidd el, hogy ez egy önvédelmi reakció. Mit akar - leginkább tudat alatt - bebizonyítani? Hogy nem kell azért halálra válni attól, hogy ez a jelenség itt van közöttünk, és sokkal gyakoribb, mint hinnénk. Mert azért ki lehet ebből mászni - ezért is akarta annyiszor elmondani, hogy jól nézek ki, nem lett igazából bajom. Szembenézni azzal, hogy életek mennek így tönkre, hogy a környezetében is lehetnek ilyen tönkrement sorsok, az már sokkal nehezebb. Inkább mondjuk azt: az átlagember, ha egy kicsit zaklatják is egy kicsit gyerekként, simán élhet boldog életet.
Azért bagatellizálják, mert félnek. Egy ősi félelem ez, egészen elképesztő, ahogy bele van az emberekbe programozva. Ezért nem akar senki beszélni sem róla.

Persze, elhiszem, hogy nem akart ő megbántani ezzel senkit.
Én eddig csak a párommal beszéltem erről. Első nekifutásra nekem támadt, és olyanokat mondott, hogy köpni-nyelni se tudtam hirtelen. Aztán pár nap múlva, mikor már elmúlt az első sokk, úgy döntöttem, hogy teszek még egy próbát nála, mert az egyszerűen nem lehet, hogy ennyire félreismertem őt az évek során.
Egyenként kellett megmagyarázni mindent. Miért nem jelentettem fel, miért nem mondtam, nem, nem akartam… és még vagy ezer dolgot. Van, amit megértett, a többit meg inkább tudomásul vette, mintsem megértette. Csak azt akarom ebből kihozni, hogy a saját bőrömön tapasztaltam már, hogy sokszor az évek alatt belénk nevelt hiedelmek, tévhitek miatt olyanok a reakciók amilyenek, és nem pusztán azért, hogy jó nagyot rúgjunk a másikba. Igyekszem ezt szem előtt tartani, ha a médiában találkozom a témával – több-kevesebb sikerrel.

Kedves Mara!
Hallottam a műsort, gratulálok hozzá!
Többetektől olvastam azt, hogy a "hamar szólás" után vagy még meg is verték, nem hittek nekik, vagy szavakkal még jobban megalázták, ezzel is rátéve egy lapáttal, illetve hoztak még követ, hogy erősebb falat építhessenek maguk köré. Szinte hallottam azokat a beszólásokat a rádióhallgatók szájából (akik a "barátaikkal" hallgatták együtt), hogy "na mi van! Nem meri megmutatni magát, olyan ronda! Biztos..." (szerintem tudod tovább.) Látok műsorokat, ahol előkerülnek ezek a témák, és fiatal anyák(!) iskolás vihogással beszélnek róla. Elgondolkodom ilyenkor azon a 37 évig voltam "én"-emen, hogy viselkedtem volna. Rájövök, hogy én is úgy.
Mondta a kérdeződ, hogy csinos vagy és jól nézel ki. Ehhez így látatlanba is gratulálok! Csak így tovább! Itt vagyunk Mi is melletted.

És elmentem egy beavatott által direkt nekem ajánlott pszichiáterhez, a beszélgetésünk után azt mondta, hogy nincs szükségem terápiára.

eperke írta:

Anoni Mara írta:
Meghallgattam az interjút. Nagyon jól bírtad a „gyűrődést”, gratulálok.
Fura volt hallani, a riporter reakcióit. Néha olyan hitetlennek tűnt. Pl. annál a résznél, mikor arról volt szó, hogy éveket/évtizedeket élünk le a „márpedig azért is minden rendben van” álarcba csomagolva.

Én is meghallgattam, és tényleg jól bírtad. Egyébként nem értem,miért lepődnek meg az emberek azon, hogy "minden rendben álarcba csomagolva" éljük az életünket. Ezt más bajokkal - például betegségekkel - is így "szokták" csinálni a társadalomban, hány példa van arra, hogy emberek titkolják, hogy betegek, vagy hogy válnak.... éppen azért, mert a társadalom nem kíváncsi arra, hogy egy tagja hogy van, amíg megfelelően működik a láncban. Ez a része a dolognak nekem nem meglepő.
Próbálom átvenni, Mara, az optimizmusodat, hogy pusztán a beszélés róla segíteni fog, de még nem érzem át, hogy igen. Azért köszönöm a biztatásodat! Bár érdekes, hogy azóta, hogy megírtam ide a történetet, szinte abnormálisan csak ezzel foglalkozom, és mindenki életében vizslatom a hasonlóságokat.

Hú, Mara, meghallgattam. Nagyon kemény. Minden tiszteletem a tiéd. Én nem állnék erre készen, azt hiszem, még akkor sem, ha nem venne a kamera.
Viszont minden szavaddal egyetértek.
És amikor a szüzességről beszéltél, bevillant, hogy igazából én se tudom, nekem mikor és hol veszett el a szüzességem, noha én úgy emlékszem, hogy esetemben soha nem jutottunk el behatolásig.

Amúgy éppen ma délután hívott anyám, és mondta, hogy puszil a nagybátyám. Én meg hirtelen azt se tudtam, kire gondol, mert neki is volt egy öccse, aki viszont az én életemben amolyan pótapuka szerepet töltött be, nagyon szerettem őt, de már több, mint 10 éve nem él. Valahogy az agyamban a nagybátya kategóriában ő szerepel. Aztán leesett, hogy kiről beszél. És elgondolkoztam, milyen fura, hogy az anyám ad át egy ilyen üzenetet. Mostanában néha eszembe jut, vajon a nagybátyám (és itt most az abuzálóról beszélek) emlékszik arra, mit tett velem? És vajon tisztában van azzal valamilyen mértékben, hogy ez mit jelent számomra, gyakorlatilag mind a mai napig?
Különben az is igaz, hogy az ember valahogy nem is haragszik az abuzálóra, nekem is normálisnak mondható volt vele a kapcsolatom, annyira, hogy évekkel ezelőtt el is mentünk hozzájuk a férjemmel és az akkor még kicsi fiammal (éppen terhes voltam a lányommal) pár napra, és még csak fel se merült bennem, hogy mi történt korábban, és hogy félnem kéne, egészen addig, amíg késő este egyedül nem maradtunk pár percre. Akkor se jutott eszébe, hogy közeledjen, semmi arra utaló jel nem volt, de én akkor nagyon megijedtem. Azt hiszem, erről már írtam is itt.