Nyíltan beszélni róla

Kedves Liza! Egy kis gyorstalpaló a fórumhoz. Jött egy "Gratulálok" hozzászólásod. Feltételezzük, hogy ezt egy fórumozónak írtad reakcióként egy hozzászóláshoz. Hiába a "válasz" funkciót választod, mi nem látjuk, hogy mire válaszolsz. Ezért ha azt akarod, hogy a fórumozók értsék, mire írod ezt, válaszd az "idézet" funkciót. (Itt kínosan ügyelj rá, hogy a szögletes zárójel megmaradjon...) Bonyolultnak tűnik, de biztosan belejössz.
Azt is biztos olvastad, hogy az első pár hozzászólás moderáláson megy át, ezért ne nyugtalankodj, ha nem kerül ki rögtön. Jó fórumozást!

Zsófi987 írta: Nekem a páromon, barátaimon meg pár családtagomon kívül 2 ember tudja a munkahelyemen is, amikor nekik elmondtam, akkor éreztem azt, hogy de jó, hogy egyáltalán nem néznek rám máshogy! Mintha minden egyes beavatottal egyre több lenne a tér és a levegő körülöttem.
Bennük bízom, és egyre jobban tudatosul, hogy ez nem az én szégyenem, hanem apámé. Széles körben nem állnék még ki ezzel, de ez változhat.

[Gratulálok! ]

Köszönöm a segítséget, remélem hamarosan belejövök a fórumozásba (is)!

Sziasztok! Még új vagyok! Június óta járok pszichoterápiára, 1 hónapja lett forgó szédülésem, hasmenésem, akkor kezdett el felszínre törni a valóság, most csütörtökön eszméltem fel és kezdtem el emlékezni, a gyermekkori traumáimra, amitől most egyik pillanatban rettenetesen rosszul érzem magam, a másikban fel sem fogom, hogy ez tényleg így történt és eddig nem emlékeztem volna. Szeretnék itt lenni, segítséget kérni, illetve ha majd már én is jobban leszek segítséget adni !

Bius, isten hozott közöttünk!
nekem rengeteget segített és segít ez a fórum az érzelmi hullámvasút feldolgozásában... nehéz a küzdés az emlékekkel

Igen, ebben reménykedtem, hogy esetleg valakivel, vagy valakikkel együtt feltudom dolgozni ezeket a traumákat. Jelenleg épp nem fogom fel hogy ez igaz, de masik pillanatban meg teljesen kiborulok, és akaratlanul jönnek elő a képek, jobb lesz ez idővel? Lehet ezzel együtt élni? Ki vagyok én valójában ? Ilyen kérdések fogalmazódnak meg bennem és kavarognak a fejemben, csaponganak a gondolatok jönnek néha még új emlékek, amiket felírok. De örülök hogy itt lehetek!

Sziasztok én is új vagyok.

54 éves vagyok. Nekem a 7 évvel idősebb testvéremmel vannak ilyen emlékképeim. Édesanyám azt mondja nagy fantáziával áldott meg az ég.De ilyet nem hiszem, hogy kitalálnék. Elég nehéz erről beszélni. Meg később sokszor megkaptam hajt a vérem. Férjemen kívül senki más nem volt még az életemben.
Legjobban az fáj ,hogy aki annyit tudna mondani igen ugy volt cserben hagytunk .

valaki írta: 54 éves vagyok. Nekem a 7 évvel idősebb testvéremmel vannak ilyen emlékképeim. Édesanyám azt mondja nagy fantáziával áldott meg az ég.De ilyet nem hiszem, hogy kitalálnék. Elég nehéz erről beszélni. Meg később sokszor megkaptam hajt a vérem. Férjemen kívül senki más nem volt még az életemben.
Legjobban az fáj ,hogy aki annyit tudna mondani igen ugy volt cserben hagytunk .

Szia! Szerintem első lépésnek segítene, ha leírnád a történeted. Mi fogunk neked hinni... Beszéltél már édesanyádon kívül valakinek rólad?

Szia Bius, fog ez menni, ez egy nagyon hosszú út, aminek még csak az elején jársz. Ha jó a terapeutád, akkor támaszkodj rá bátran! Engedd, hogy jöjjenek az emlékek, ne küzdj ellenük, mert ha már elindultak kifelé, úgyis jönnek, akár akarod, akár nem. Így aztán egyszerűbb akarni, legalább segít megérteni egy csomó dolgot az életedben. Nagyon tipikus, hogy nem fogod fel, hogy igaz, ez egy önvédelmi reakció, és eltart egy ideig, amíg le tudod küzdeni. Aztán elmúlik az "ez nem igaz", "csak kitalálom" fázis, jön a következő, hogy "ok, ez igaz, de nem létezik, hogy ennyi év múlva is hatása legyen az életemre". Ezzel mindannyian küzdünk szerintem. Ide jöhetsz bátran, mert itt tudjuk, miről beszélsz.

Igen beszéltem. Férjem is tud róla. Meg a gyerekeimnek is elmondtam korábban.Tudom nem lett volna szabad mert gyerekek voltak. De ők voltak az elsők akik azt hittek nekem. Akik azt mondták nem vagyok hibás. Akkor még a férjem se hitte el. 8 éves lehettem akkor .Azután nagymamám adott egy könyvet amit el kellett olvasnom ami arról szólt a lány öngyilkos lett mert 16 évesen férfival volt.

Nehéz erről összeszedetten írni. De nem hiszem,hogy kitaláltam. Később mikor 16 voltam akkor amikor fürödtem a kulcslukon leskelődött a testvérem, és mikor kijöttem a fürdőszobából a mellem felé nyúlt, hogy igy kell megtörölni ellöktem magamtól ezt a mostani férjemnek elmondtam és nem, hogy lekevert volna neki egy pofont mintha semmi nem történt volna úgy tett.

Igen, sajnos érzem, hogy még nagyon az elején járok, még vannak fizikai tüneteim is, ez normális? Azt is olyan nehéz felfognom, hogy hogy nem emlekeztem rá és az agyam hátsó szegletében volt elzárva.
A történetem, amennyit eddig lebírok írni róla, hogy Apám éveken át rendszeresen zaklatott... Alig birom felfogni.
Szerencsére nagyon jó terapeutám van!! Ebben biztos vagyok!
Sajnos a nővéremet is zaklatta, nem tudjuk hogy hányszor, mert ő még nem tart ott lelkileg, hogy szembenezzen. Az idő intervallumot nálam körülbelül betudtuk lőni ami 3-10 vagy 12 éves koromig tartott.
Néha úgy érzem, megbolondulok. De mivel még itt vagyok, gondolom vagy remélem már nem is fogok összetörni. Nem tudom hogy lehet ezzel együtt élni. A páromnak, anyukámnak és a nővéremnek mondtam el. Szóban mindig nehezebb, nagyon remegek, írásban sokkal könnyebb.

Kedves Bius192!
Nekem 30 évvel később jutottak eszembe a történtek. Kb. 1 másodperc alatt. 30 éven keresztül teljes tudatlanságban éltem. Az emberek kicsit furcsának tartottak, de ilyennek szoktak meg, senki nem törődött vele, én sem. Aztán egyszer, villámcsapás szerűen, megjelentek az emlékképek. Az egyik másodpercben még nem tudtam semmiről, a következőben pedig a gondolataimban újra ott voltam azok között az emberek között. Teljesen kiakadtam. Az első reakcióm az volt, hogy: Ez nem lehet igaz, nem akarom, hogy így legyen! A következő meg az, hogy biztosan megbolondultam. Nem tudom mennyi idő múlva pszichológushoz fordultam. Egyrészt, hogy mondja azt, hogy ilyen nincs, hogy ennyi idő elteltével ilyesmik jussanak az ember eszébe. Mondja azt, hogy megbolondultam, és hallucinálok, és nem igaz az egész. Másrészt azért, hogy mondja azt, hogy nem vagyok őrült. A kettő ellentmond egymásnak, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik a jobb. Megnyugtatott, hogy nem vagyok őrült, és létezik ilyen, hogy ennyi idő elteltével jönnek elő az addig önvédelemből elfojtott emlékek. És ezek igazak. Testi tüneteim is jelentkeztek, pedig addig azt gondoltam, hogy a pszichoszomatikus tünetek kitalációk. Aztán tessék, nálam is jelentkeztek! Az elején nem tudtam megszabadulni az emlékektől, egész nap láttam, hallottam, éreztem őket. Nem sikerült elhessegetnem. Taktikát váltottam, és szembenéztem velük. Hagytam, hogy újra és újra előjöjjenek. Ez először csak rontott az állapotomon, de muszáj volt végigcsinálnom. Aztán szép lassan javulni kezdett a dolog. Elfogadtam, hogy mi történt velem. Most megpróbálok együtt élni a ténnyel. Ezek az események sok dolgot megmagyaráztak számomra saját magamról, a furcsa dolgaimról. Azt, hogy mit mért gondoltam, tettem, éreztem eddig. Megértettem saját magamat. Később megbirkóztam a: Miért történt ez? Mit tehettem volna ellene? Miért hagytam magam? és hasonló önmarcangoló kérdésekkel. Még mindig vannak megválaszolatlan kérdéseim, de már sokkal jobb. De a javuláshoz idő kell. Sokat segített, hogy ide le mertem írni a történetemet. Elég részletesen írtam, mert úgy gondoltam, soha nem fogom elmondani senkinek sem, ezért itt jól kiadom magamból névtelenül. Azóta már elmondtam két ismerősömnek. Te igen bátor vagy, hogy elmondtad a hozzád közelállóknak. Szóval, ha ismerős neked, amit itt leírtam, akkor megnyugodhatsz, normális ami most veled történik. És egy idő után jobb lesz. Kitartás. Itt mindenki érti min mész most keresztül.

Szia Akác! Igen pontosan így érzek, és az a gond hogy ezzel még nyilvánvalóbb, hogy nem az agyam szórakozik velem, sok mimden tisztább már a számomra, írom le folyamatosan a dolgokat. Néha hányok, sírok problemáim vannak odalent, elnezest ha ezeket nem lehet leirni. Azt sem tudom, hogy fogok dolgozni.
Emlékszem, hogy elmondtuk a nővéremmel anyukámnak, kérdőre vontuk együtt az apánkat, aki tagadta és teljesen kikelt magából, anyám hitt neki és homokba dugta a fejét. Szivem szerint megverném mind a kettőt !
Attól a pillanattól félek még mikor apám elé kell állnom, és elmondanom neki hogy tudok róla mert már emlékszem. Biztosan tagadni fogja.

Bius192 írta: Szia Akác! Igen pontosan így érzek, és az a gond hogy ezzel még nyilvánvalóbb, hogy nem az agyam szórakozik velem, sok mimden tisztább már a számomra, írom le folyamatosan a dolgokat. Néha hányok, sírok problemáim vannak odalent, elnezest ha ezeket nem lehet leirni. Azt sem tudom, hogy fogok dolgozni.
Emlékszem, hogy elmondtuk a nővéremmel anyukámnak, kérdőre vontuk együtt az apánkat, aki tagadta és teljesen kikelt magából, anyám hitt neki és homokba dugta a fejét. Szivem szerint megverném mind a kettőt !
Attól a pillanattól félek még mikor apám elé kell állnom, és elmondanom neki hogy tudok róla mert már emlékszem. Biztosan tagadni fogja.

Nem biztos, hogy mindjárt elé kell állni és elmondani - én ezt a mai napig nem tettem meg (nem mertem? - nem tudom). De vádiratot már írtam, jó szókimondót ... nekem anyám cinkos hallgatása a súlyosabb teher. Anyaként egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaha, bármilyen okból, bármilyen partner, családi kapcsolat vagy megélhetés fontosabb lenne nekem, mint a gyerekeim ép lelke .... ettől a strucc-magatartástól egyszerűen a mai napig hányni tudnék és érzem, ahogy lüktet bennem a harag