Nyíltan beszélni róla

Az is zavar, hogy vki mesél egy sztorit h a párja más nők után is néz és én vagyok a gáz, h nem értem h ebben mi az érzékeny és kreatív lélek csak azt h ez az ember megalázó. Fáj az is h ilyenkor bent ragadnak a szavak, hogy nem tudom azt mondani h egy segg a párod, nem egy érzékeny lélek. Hogy ahogy magamat se tudom megmenteni úgy másokat sem. Hogy szabadkozom miután azt mondom h vigyázzon magára is ne csak a párjára.

Füles, hallak téged. Írd ki magadból, akkor is, ha úgy tűnik, h nincs reakció. Csak úgy tűnik. Hallak téged. Hallunk.

Kv olyan kedves amit írsz, nem gondoltam volna h ilyen szép reagálást kapok minderre.
Mert úgy pont ilyenen járt a gondolatom, hogy igazából valószínű nekem most semmi se jó, semmi se elég, hogy rám még reagálni sem lehet. Másnak se merthogy az h vki nyíltan hány azt nem lehet se elnézni, meg örülni neki h jajj de jó h összepiszkolsz mindent, persze letiltani beszólni nyílván kritikán kívüli. De hogy én se nagyon tudok mit mondani, h van-e egyáltalán olyan reakció ami nem esik rosszul. Mert egyszerűen szétszaggat a fájdalom ha sajnálva szeretnek, nem ne ne ne ne vigasztaljanak, nem egyszerűen nem akarok lesajnálásban élni, az egész abúzusban ez a legszörnyűbb, h vhogy megfoszt a teljes élettől, márpedig én nem egy életképtelen lesajnált tehetetlen előhalott görcs szeretnék lenni. Hogy a szaros életbe miért nem lehet egy asztalnál uúgy mint ahogy felhozzák mások az elhagyott a barátom krízist, felhozni a molesztáltak gyerekkoromban krízist. Ez mért nem lehet téma mély lesajnálás nélkül? Miért nem lehet uúgy csak egy default esemény? Amin akár még röhöghetünk is h emiatt milyen ordenáré hangulatingadozásaim/öngyilkosgondolataim támadtak, h már megint milyen végtelenül ocsmány hangok kínoztak, amikből ítélve a kreativitásom újabb szintet ugrott? …
És akkor én már inkább arrogáns hányás leszek, csak élhessek. Meg főleg élhessek ezektől a bicskanyitogató sajnálomoktól nagyon távol.

Sokáig naplóztam amikor elárasztottak ezek a szétziláló mocskos hangjaim, de most úgy voltam vele, hogy egyszerűen akarom h más is olvassa, akarom h tanuim legyenek rá, mert ahogy én is olvasok minden kommentet úgy mások is fogják ezeket olvasni. Hogy ítéljenek nyugodtan de olvassák.

Amikor így hányok (sajnálom egyszerűen nem tudok elszakadni ettől a képtől) amúgy nem nektek vagy rátok akarok hányni. Egyre inkább látom, hogy ilyenkor a mocsadék hangjaimnak hányok, h lássák h a tér közepére hányok és mi van? mi van? nincs semmi, lehet hányni! és mondhatják h “önző szemétláda mocskos aki összepiszkol mindent, neked kuss a neved” nem, nem kuss a nevem és oda hányok ahová akarok, akár a tér közepére is. nem rejtegetem őket tovább lássa meg róluk ország világ, h kis nyomoroncok. Hogy tudják meg, h nem tudnak visszatartani attól, h hányjak.
Az ítélj el is nekik szól, mert tegyék nyugodtan én akkor is a tér közepére fogok hányni.

Füles, jobb, ha kijön, aminek ki kell jönnie, mert ha bent marad téged mérgez. Add ki magadból, azért vagyunk. Minket nem sajnálni kell, hanem felnézni ránk, h nahát, megtörtént, de még mindig élünk és itt vagyunk mint egy élő felkiáltójel a bűnös számára, h mit tett velünk. Csak add ki magadból, itt vagyok és hallak. Látlak téged, tedd, amit érzel, h kell. Nem kell mindig azt nézni, h nehogy másnak is rossz legyen.

Nem számít milyen kemény volt a múlt. Mindig újra lehet kezdeni. Minden reggel újjászületünk. Az számít leginkább, amit ma teszünk.

Egyszerűen gyűlölök áldozat lenni. Nem akarok az lenni. Főleg nem ebben a világban. Mert, hogy lehet ilyet mondani, h lehet h te csak ilyen áldozattípus vagy. Nem nem vagyok, mint ahogy más sem az, mert ilyen típus nincs. Olyan van, hogy nem tanítottak meg önvédelemre vagy h olyan események történtek amelyek alapján az önvédelmi részem diszfunkciós lett, és akkor adabszurdum ezek következményeként meg kell tanulnom önmagam védelmét, hogy ne szenvedjek az életben többet ettől, de olyan nincs h vki erre képtelen, h erre diszfunkciósan született vagy olyanná vált h erre innentől kezdve képtelen, olyan nincs h áldozattípus, nincs nincs nincs. Az úgy nem fair.

kv írta: Füles, jobb, ha kijön, aminek ki kell jönnie, mert ha bent marad téged mérgez. Add ki magadból, azért vagyunk. Minket nem sajnálni kell, hanem felnézni ránk, h nahát, megtörtént, de még mindig élünk és itt vagyunk mint egy élő felkiáltójel a bűnös számára, h mit tett velünk. Csak add ki magadból, itt vagyok és hallak. Látlak téged, tedd, amit érzel, h kell. Nem kell mindig azt nézni, h nehogy másnak is rossz legyen.

Kv köszönöm. Eddig is felnéztem rátok, de idővel folyamatosan egyre jobban, intenzívebben.
Néha egyszerűen nem tudom hová tenni magam, hogy én a tagadás fázisban vagyok még mindig? Terápián aztán voltam egy női csoportban is és egyszerűen csak látom h nem tudom elfogadni h áldozat vagyok. H úgy érzem h akkor abba én belehalok. H kell h legyen lehetőség, élet, esély. vmi más. Mert nem akarok sajnálomos áldozattípusos életet.

Mert nem akarok sajnálomos áldozattípusos életet.

Füles írta: Egyszerűen gyűlölök áldozat lenni. ...
olyan nincs h áldozattípus, nincs nincs nincs. Az úgy nem fair.

Ez egy jó gondolat. Én valamiért azt hittem magamról, hogy amíg nem kezdtem terápiára járni áldozattipus voltam. Na ezzel most elleszek.

Nincs olyan, hogy áldozattípus. Olyan körülmények vannak, amelyek esetleg kedveznek annak, hogy valakiből könnyen áldozat váljon. És vannak tulajdonságok, amelyek könnyebb prédává tesznek. Pl. ilyen a depresszió, mert amikor azt érzed, már minden mindegy, akkor nem küzdesz eléggé, vagy nem jól. És mert figyelemre vágysz, szeretetre, és nem ismered fel időben a vészhelyzetet.
De még ha ezek fenn is állnak, akkor is még rengeteg szerencsétlen véletlen játszik közre.
És olyan végképp nincs, hogy valaki ne tudjon ebből kitörni. Nem mondom, hogy könnyű, és azt sem mondom, hogy nyomtalan a gyógyulás. De lehet jobban lenni. És ez nagy dolog.

Igen Karácsony vhogy döbbenetes ahogy osztogatják ezt a jelzőt, majd tehetetlenségünkben ha nem vigyázunk elhisszük. Aztán csoda h ez aztán lebéklyóz.

Valahol ebben a felelősség teljes rányomása a tényleges rosszat elszenvedő, már így is kiszolgáltatott emberre, a legmocskosabb. Hogy nyilván könnyebb másoknak ha ennyivel lekezelik kívülről az ügyet, ezt a gonoszságot és igazságtalanságot ami sajnos benne van az életben, és amivel persze nehéz szembenézni. Mert ha tényleg én lennék a hibás a velem elszenvedett igazságtalanságokért akkor h van az h vannak olyan emberek akik bár hiába vagyok diszfunkciós önvédelmi értelemben, eszükbe sem jut bántani, érzik és tiszteletben tartják a határokat, azt maximum hiba esetén lépik át (ami ha nagy ritkán megtörténik náluk érdekes módon vhogy könnyebben el tudom fogadni, hogy nem volt szándékos, majd túl tudok lenni rajta). De nem így konzekvensen egyre beljebb és beljebb törve a védelmi falaimon, megalázva, lekezelve. Ezeket a romboló embereket mért nem hívjuk legalább uolyan gyakran bántalmazótípusnak, mért csak a szenvedő felet áldozattípusnak, ja mert az utóbbit könnyebb lekezelni, rátolni a gonosz mocskos dolgok kibaszott nagy súlyát, hát ez nagyon nemes, köszönöm szépen.

Anoni Mara írta: Nincs olyan, hogy áldozattípus. Olyan körülmények vannak, amelyek esetleg kedveznek annak, hogy valakiből könnyen áldozat váljon. És vannak tulajdonságok, amelyek könnyebb prédává tesznek. Pl. ilyen a depresszió, mert amikor azt érzed, már minden mindegy, akkor nem küzdesz eléggé, vagy nem jól. És mert figyelemre vágysz, szeretetre, és nem ismered fel időben a vészhelyzetet.
De még ha ezek fenn is állnak, akkor is még rengeteg szerencsétlen véletlen játszik közre.
És olyan végképp nincs, hogy valaki ne tudjon ebből kitörni. Nem mondom, hogy könnyű, és azt sem mondom, hogy nyomtalan a gyógyulás. De lehet jobban lenni. És ez nagy dolog.

Valahogy nem tudok mit kezdeni azzal ha nem mentem fel magamat teljesen. Hogy fáj ha én ennek bármikor is részese cinkosa vagyok h ilyen történhessen. Egyszerűen nem tudom megengedni, h a körülményekre is foghassam amiket én is észrevehettem volna, mert akkor onnantól kezdve én is hozzájárultam, vagy minimum hibáztam. Mért nem lehet az elkövetőé a 100%, a minden, az összes kő ami teher a napjaimban, ami nyom és görnyeszt egész nap. Úgy de úgy fájna hibásnak lenni még gondolatban is.

A legrosszabb ha úgy hibáztam, h tudatlan voltam. Útálom ha a tudatlanság lehet indok bármire is. Legyek védtelen, szerencsétlen, de tudatlan soha, az olyan mintha lett volna lehetőségem, csak én elrontottam, hibáztam. Mert másképpen csinálva akár megtanulva korábban, vagy mások életéből leszűrve, én is oka vagyok a hibának a rossznak ami történt. Irreális már néha ez az indulat a tudatlansággal kapcsolatban. Azt hiszem nem tudnék megbocsátani magamnak és ilyenkor csak az menthet meg h ha egyszerűen nem szereplek a képletben, a hibások képletében.

Füles...

nem te hibáztál, hanem rútul és mocskosul kihasználtak. Igen, áldozat voltál, de mára egy erős túlélő vagy, aki még mindig küzd, hogy elfogadják és ne lesajnálják.

És mi van akkor, ha más társaságot választanál? Nekem vannak olyan barátaim, akik tudják, de ettől nem lettem kevesebb, hanem több, és nem mondják, hogy az én hibám bármennyire is.

Idézem, hogy mit mond a barátom, amikor néha mégis befordulok ettől, és vedd nyugodtan úgy, h neked is mondja:

"Te egyáltalán nem vagy megbélyegezve attól, ha gyerekkorodban akármi történt veled. Erről nyugodtan beszélhetsz, egy pillanatig sem gondolja senki, h. a te hibád lenne, v. felelős lennél érte. Nem is értem, hogy gondolhatod ezt így."