Nyíltan beszélni róla

Sziasztok! Kiskoromban gyakran jártunk keresztanyumékhoz, imádtam, nagyon jó volt a kapcsolatunk és sokszor nála nyaraltunk. Kb. 5-6éves lehettem mikor épp nála nyaraltam, ő elment vásárolni, így én kettesben maradtam az élettársá al. Kint játszottam a kertben, ő behívott, mondván, hogy szerinte már annyit voltam kint, hogy napszúrást kaptam, majd ő megvizsgál. Lefektetett az ágyba, először hozott testápolót (mai napig bevillan ahogy tekeri le a kupakot a helia day krémről), azt mondta leégtem a napon, bekeneget, vetkőzzek le. Aztán mindenfelé simogatni kezdett. Mikor feldugta az ujját a hüvelyembe, emlékszem, hogy sikítottam, hogy fáj. Azt mondta, hogy igaza volt, beteg vagyok, de nem napszúrást kaptam, hanem vakbélgyulladásom lesz, de oda nyúl mégegyszer, hogy biztos legyen benne. Akkor is jeleztem, hogy fáj. Ekkor szerencsémre hallottuk, hogy nyílik a kapu. Persze mondta, hogy ne mondjam el senkinek, nehogy megijedjenek, hogy beteg vagyok mert akkor vége a nyaralásnak. Szaladtam keresztanyum felé és elújságoltam neki, hogy J.megvizsgált és vakbêlgyulladásom van. Értetlenül nézett majd kérdezte hogy vizsgált meg, elmondtam. Ekkor mondta, hogy maradjak kint játszani. Hallottam a veszekedést. Senkinek nem beszêltem még erről. Kb 15 lehettem mikor az első kép bevillant. Addig semmi. Aztán idővel a teljes esemény. Sokáig bepisiltem, még 20on éves koromban is előfordult. Nem tudom, hogy a szüleim tudtak-e erről bármit. Azt tudom, hogy keresztanyum és az élettársa külön váltak, de csak utólag villant be, hogy ez lehetett az oka. Azon szerencsések közé tartozom, akinek hittek, bár nem tudtam, hogy rossz az, ami történt. Sok történetet elolvastam és elszomorít, hogy mennyi emberrel történik meg mennyi minden. Van egy 2 éves kisfiam és a legnagyobb félelmem, hogy vele is megtörténik. A statisztikákat olvasva sajnos elé nagy rá az esély. Már a környezetünkben a potenciális elkövetőket keresem, féltem az apjától is, rászólok ha szerintem a fürdés előtti előkészületeknél megfogja a fenekét, vagy hozzáér a kukijához.. Szerintem teljesen hülyének néz már emiatt. 4en vagyunk lányok testvérek, nem tudom a többiek is átmentek-e ezen. Lehet, hogy ők sem tudják, hogyan hozzák elő a témát. Apukánk szerencsére nagyon rendes ember. Még véletlenül sem akadt olyan helyzet, hogy úgy nézett volna ránk. Mikor már önállóan öltöztünk,fürödtünk be sem jött a fürdőbe sem. Emiatt nagyon szerencsésnek érzem magam. Elképesztő amiket olvastam milyen apák vannak.

Basszus kedves Mara! Végig futott a hideg a hátamon attól amit írtál! Nagyon nagy lépés ez valóban!
Hogy vagy most? Hát büszke vagyok rád, és erőt ad, hogy én is kimondjam majd a legközelebbi találkozón (feltéve, hogy eljutok

Köszönöm a gratulációkat, azért ez a lépés már eléggé időszerű volt. Sajnos az eufória hamar elmúlt, és mindig ugyanaz az üresség érzés követi, mint az eddig nagy lépéseket: nem szakadt le az ég, nem mentem mennybe, minden ment tovább. Szerintem Kiscsillag is valami ilyesmi frusztrációt élhetett meg az után a múltkori cikk után, nem, Kiscsillag? Mert érzek benned mostanság valami nagyon nagy keseredettséget.
Ti. az van, hogy OK, ezt megléptem, de nem lehet ezt minden nap eljátszani. Pedig a vágy ott van, ez az, amit még meg szeretnék érteni. Miért van az, hogy aki elkezd lépegetni előre, az csak akkor érzi jól magát, ha a határait feszegeti? Miért van az, hogy akivel abúzus történt, egyfolytában ezt kell feldolgozza?

Tegnap volt a pszichológusokkal a találkozó. Nem voltak sokan, pedig sok helyre küldtünk meghívót. De azt hiszem, nagyon jó szakembereket sikerült összegyűjteni, szóval talán most már tudunk ajánlani is pszichológusokat, ha valakinek szüksége lenne rá. Azt nem akarták, hogy a nevük kikerüljön a honlapra,
Sokat panaszkodtak, hogy nekik is milyen nehéz, milyen nehéz egy ilyen terápiát végig csinálni, milyen megterhelő, ez az az oldala a terápiának, amire mi nem sűrűn gondolunk. Egyrészt szeretném azt mondani rá, hogy tetszett volna zöldségesnek menni, a sebész sem panaszkodhat, hogy jaj istenem, megint egy vakbélgyulladás, ugyanakkor meg valóban úgy van, hogy nagyon megterhelő lehet ezt nap mint nap hallgatni.
Ők is megerősítették, hogy rengeteg páciensük gyermekkorában abúzust szenvedett el, hogy nagyon kevés az olyan szakember, aki minőségben tud ezzel foglalkozni, és hogy paradox módon mennyire hiányzik a képzésből ez a téma.
Érdekes találkozó volt, és jó volt látni, hogy egyáltalán nem becsülték le a Beszélj róla! jelentőségét, eredményeit, a munkánkat, sőt.

Sunny85, kirakjuk a fenti posztodat a Történetek közé?

Kedves Mara! Kirakhato, hátha valakit óvatosságra int.

Engem érdekelne, a pszichológusok mit tartottak nehéznek a terápiában.
Az jutott eszembe, talán nekik nem is az lehet a legnehezebb, hogy végighallgatják, akár részleteiben is, hogy mi történt az áldozattal gyerekkorában. Szerintem az lehet nehéz, amilyen az áldozat felnőttkorára válik, hogy az élete és a személyisége minden részére hatott az abúzus. Én pl bizalmatlan lettem, gyanakvó, szégyenkezős, és mindig várom, mikor vág át a pszichológusom. Újra és újra bizonyítania kell, hogy nekem hisz, hogy mellettem áll. És az indulataimat meg érzelmi kilengéseimet is nehéz lehet viselni. Nekem ilyen a személyiségem.

Mara, gratulálok neked én is és szerintem az csak jó, hogy minden megy tovább! Az eufória után természetes az üresség érzés, mert így van egyensúly. Még szép, hogy nem mentél a mennybe, hiszen még a Földön van dolgod!
Nagyon érdekes, hogy hosszú idő után tegnap elolvastam a HVG-s cikket, erre ma szóba hoztad a témát. Ma sem bánom, hogy vállaltam az interjút, de csak magam miatt, mert fejlődtem általa. Kaptam olyan kérdéseket, amit még soha nem tett fel senki és én sem magamnak. Az, hogy ma is ugyanezeket a válaszokat adnám, megnyugtató számomra. Ami viszont valóban nehéz volt akkor, hogy az embereket nem nagyon érdekelte, közösségi szempontból célt tévesztettnek, értelmetlennek láttam az egészet és ma is így látom. Keserűség, ahogy írtad nincs bennem, csak megfontoltabb vagyok, mert általánosságban véve jól vagyok, de még ügyelnem kell az egyensúlyomra. Ez olyan, mint az autóvezetés, hiába kaptál jogosítványt, tudod a szabályokat és a gyakorlatban is megy a vezetés, azonban a biztonságos közlekedéshez sok gyakorlás szükséges. Viszont bizakodó vagyok, hiszen autót vezetni is falun kezdtem, ma pedig már bármilyen útra el merek indulni.
Mara, biztatlak, hogy csak haladj az úton tovább, komoly dolgot vállaltál és van hozzá támogatásod is. Sok türelem szükséges, de ha tudod, hogy mit miért teszel, akkor bizonyára lesz hozzá kitartásod. Én szívből drukkolok Neked!

„Anna” érdekelnének az interjús tapasztalataid! Emlékszem Rád a Katona Józsefes beszélgetős estről.