Nyíltan beszélni róla

Sokszor érzek alig leküzdhető kényszert, hogy elmondjam idegeneknek, hogy mi történt velem. Nem csak a szavakkal van a baj, attól is félek, hogy kinevetnek, hogy ez nem is nagy dolog, ez nem bántalmazás, csak én felfújom, az egész abúzus csak az én fejemben történt meg.
A pszichológusnál az egyik legnagyobb gyötrődésem, hogy még sose tudtam pontosan elmondani, mi történt, mert nem tudom megnevezni a testrészeket. A sajátjaimat sem, annyira szégyenkezem. Meg annyira undorító. Pl mondjam azt, hogy nemi szerv??? Nem tudom mondani, csak illetlen szavakkal. Én a "p" betűstől is feszengek, holott ő már kimondta előttem, teljesen természetesen.
Fejben már elmondtam idegen nyelven, de az meg valahogy nem számít, semmilyen érzésem nem volt közben, mint ahogy a káromkodás is csak az anyanyelvemen "segít", idegen nyelven nem jön ki belőlem az indulat, ami kapcsolódik hozzá.
Ahogy írok erről, itt van az egész feszkó a hasamban és a torkomban, és fogalmam sincs, hogy kell róla nyíltan beszélni. Ilyenkor meggyőzöm magam, hogy nem kell róla nyíltan beszélni...

Benne van a pakliban Május. Össze is szeretik hasonlítani az emberek a saját nyomoraikat. Bocsi a kifejezésért. Sőt győzedelmeskedni is szeretnek h de nekik a legszarabb a te problémád semmi.
Szerintem az a legjobb ha leteszel arról, h ezt megértsék. Fogalmuk sincs róla h mit érzünk belülről. Azt hiszik mikor ezt mondod h gigamártír akarsz lenni. Pedig nem. Nincsennek rá szavak, amikot valakit láthatatlanul testileg lelkileg megnyomorítanak és így próbálja magát kiverekedni a mélypontról vagy abból az ambivalenciából h mennyire szererne családot de nem tudja a nőiségét beteljesíteni. Mond meg nekem h ezt ki érti meg igazán?
Ugyanakkor a némacsoporthoz sem szabadna tartozni...de hát köszönjük szépen.

Ja és ez lemaradt. Ahhoz h pl. mi látók akiknek millió problémái vannak megértsük h min mehet keresztül egy vak ember, min.egy hónapig bekötött szemmel kellene létetnünk bár az évszakok változása miatt egy évig.és aztán a leszűrt tapasztalatot megszorozhatjuk az eltelt évek és tovább halmozott sérelmek számával.és hozzáadhatjuk h mennyi pozitìvum ért minket és h az mennyire felértékelődött.

karácsony írta: Szerintem az a legjobb ha leteszel arról, h ezt megértsék.

Lehet. De akkor hol az igazság???

Anoni Mara írta: Napok óta töprengek azon, hogy Hajnalkám kiállt egy publikum elé, és az abúzusról beszélt. Nagyon bátor lépés volt. Azt is írta, hogy azt azért nem mondta el, hogy ő maga is áldozat. Hajnalkám, ha olvasod ezt, arra lennék kíváncsi, így tervezted-e. Jelentett volna-e megkönnyebbülést, ha azt is elmondhatod, hogy áldozat vagy te magad is. Én nagyon vágyok rá, hogy ezt egyszer meg merjem lépni. De lehet, hogy te pont az ellenkezőjét gondolod, nem akarsz ilyen "bélyeget".

Arra emlékszem, mekkora lépés volt, amikor egy fórumon (nem magyar) először elmondtam, hogy velem mi történt. Vicces ez most már, de akkor ez olyan hőstettnek tűnt... Rettegve vártam a reakciókat, mit fognak rólam gondolni, stb. Ugyanakkor nagy megkönnyebbülés is volt.
Persze lehet, hogy ez is csak egy hiú ábránd, úgy képzelem, ha ezt meglépném, akkor valami tényleg felszabadulna bennem.

Mara, azt elmondtam, hogy áldozat vagyok, csak nem részleteztem, hogy történt. Így is olyan szinten sokkoltam az embereket, hogy néma csönd volt, és éreztem, hogy szinte a lélegzetüket is visszafogják.
Nagyon nehéz volt amúgy beszélni róla, volt olyan pillanat, hogy kis híján kirohantam. Álltam ott, beszéltem, éreztem, hogy a sírás környékez, remegett a hangom, és arra gondoltam, mit keresek én itt. De aztán elmúlt, és utólag nagyon felszabadító volt. Mintha megszabadultam volna egy béklyótól. A polgári nevemet viszont nem adtam hozzá, sem az arcomat; abban az értelemben, hogy nem engedtem, hogy fotó vagy felvétel készüljön rólam. És amíg élnek a szüleim, és él az abuzálóm, talán nem is fogok ennyire nyíltan kiállni. De ezzel elsősorban nem őket védem, bár látszólag úgy tűnik, hanem magamat. Végiggondoltam: én nem bírnám elviselni, ha a családom ellenem fordulna, ha családi botrány lenne belőle, ahogy azt sem, ha történetesen apám infarktust kapna (már volt neki 3, és 80 felé jár; az ő öccse az abuzáló). Szóval marad ez a fél inkognitó, és a Hajnalka

Egyébként meg vagyok róla győződve, hogy felszabadító lenne, Mara, ha nagy nyilvánosság előtt, saját névvel, arccal vállalnánk, és igen, valóban hőstett, hiszen gondolj bele, ha valaki elkezdi, akkor ebből erőt merítenek azok is, akik még nem mertek szembenézni ezzel, és talán kevesebb gyereket mernének bántalmazni ma. Csak én úgy vagyok ezzel, hogy nem szabad elsietni. Ahogy idéztem már régebben is bölcs Salamon mondását: mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Én hiszem, hogy tudni fogjuk, mikor van itt az ideje kiállni a nyilvánosság elé arccal, névvel.

Május írta: Igazán jó barátnő. Én vagyok nehéz dió. Valahogy azt képzelem, elmondom, és ő megharagszik, hogy ennyi ideig hallgattam. Hogy miért nem mondtam el hamarabb.

Május, én a barátnőmnek nemrég beszéltem erről, noha több, mint 30 éve a barátnőm, igaz, volt idő, mikor nem találkoztunk, valahogy úgy alakult az életünk. És nem haragudott meg. Megértette. Szóval ha érzed, hogy itt az ideje, mondd csak el bátran a barátnődnek!

Május írta:

karácsony írta: Szerintem az a legjobb ha leteszel arról, h ezt megértsék.

Lehet. De akkor hol az igazság???

Állítólag odaát.
De ha így állsz hozzá kevésbé ér csalódás vagy fájdalom. Nekem ez a stratégia bevált. A saját családom nem fogja fel a dolgok hatását, ők akik szeretnek, már tegnap is csak ez a hozzáállás lendített át a gyújtóponton.

Igazából engem azért vonzott annyira, hogy elmondjam, mi történt velem gyerekként, mert olyan hétköznapi volt a helyzet azon az órán. Nem az lett volna, hogy heteken át gyúrok rá, aztán nagy levegő, nagy bejelentés. Nem, csak úgy odalöktem volna a hétköznapokba, ahogy nekem is ott van ez a hétköznapokban. De igazából nem tanárként akartam (meg egyáltalán, értitek, hogy igazából eszembe nem jutott volna, csak eljátszottam a gondolattal), azt hiszem, egy pillanatra közéjük képzeltem magam.
Persze nem tesz ilyet az ember, se tanárként, se gyerekként, se sehogy. Mert ugyebár óvjuk a környezetünket, "nem lehet szegényeket terhelni ezzel", "nem lehet rájuk zúdítani egy ilyen rettenetet", vigyázni kell, kinek, mikor, mit, csak minket nem óvott senki, csak ránk nem voltak tekintettel, ma is egyedül gyötrődünk. Van azért ebben valami abszurd, mi voltunk az áldozatok, de nem minket vigasztalnak, mi vigyázunk mások (szülők, testvérek, gyerekek, rokonok és egyéb állatfajták) lelkére.
Érdekes, milyen indulatok tudnak még mindig előjönni, hagy hagyom.

Az előbb találtam meg azt a fényképet gyerekkoromból, amin az unokatestvéremmel vagyok, azt a bizonyosat, amiről a könyvben is írtam, amit meg is mutattam a pszichológusnak. Őrizgettem, mert jól látszik rajta a hatalmas korkülönbség, méretkülönbség, meg sajnos az, hogy milyen tisztelettel nézek rá, vagy mi a fene. De most apró darabokra széttéptem. Nem akarom már látni.

Anoni Mara írta: Mert ugyebár óvjuk a környezetünket, "nem lehet szegényeket terhelni ezzel", "nem lehet rájuk zúdítani egy ilyen rettenetet", vigyázni kell, kinek, mikor, mit, csak minket nem óvott senki, csak ránk nem voltak tekintettel, ma is egyedül gyötrődünk. Van azért ebben valami abszurd, mi voltunk az áldozatok, de nem minket vigasztalnak, mi vigyázunk mások (szülők, testvérek, gyerekek, rokonok és egyéb állatfajták) lelkére.

Összeszedtem, nekem mi a legnehezebb ebben az egészben.
Legnehezebb nyíltan beszélni róla, és hallgatni arról, hogy mi történt. Legnehezebb elfogadni, hogy áldozat voltam, és elfogadni, hogy tehetetlen áldozat voltam. Legnehezebb elfogadni, hogy nem mondtam nemet, közben tudni, hogy nem tudtam, mire kellene nemet mondanom. Legnehezebb a szemébe nézni annak, aki bántott, nem mondani neki semmit, úgy tenni, mintha nem emlékeznék rá, közben csak azt akarom kérdezni, hogy emlékszel rá, mit csináltál velem? Legnehezebb haragudni arra, aki bántott, és közben küzdeni a bűntudattal, hogy szeretnem kéne őt, de nem tudom. Legnehezebb társaságban faarcot vágni, ha abúzusról esik szó, közben legszívesebben ordítanék, hogy velem megtörtént. Legnehezebb elfogadni, hogy egyik kezével "simogatott és adott", a másikkal "ütött és elvett mindent". Legnehezebb úgy élni a hétköznapokat, mintha nem történt volna semmi, közben tudni, hogy ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Legnehezebb a gyötrő bizonytalanság, hogy talán nem is bántás volt, és közben tudni, hogy bántás volt. Legnehezebb beszélni róla a pszichológusnak, és legnehezebb elhallgatni a pszichológus előtt. És nagyon nehéz szeretni a pszichológust, hogy előhozta az emlékeket, és közben rettenetes indulatokkal haragudni a pszichológusra, hogy előhozta belőlem az emlékeket.
És borzasztó egy olyan közösséghez tartozni, akiket gyerekkorukban szexuális abúzus ért, és nagyon jó egy közösséghez tartozni, akiket szexuális abúzus ért, mert nem vagyok vele egyedül.

Majus ugyanez zajlik bennem is. De azt is erzem hogy igen mas vagyok mint a tobbi ember korulottem es eppen ezert vagy azert mert Isten sok erot ad Eros vagyok. Vannak celjaim. Kezdem elfogadni ezt az egeszet. Persze tudjuk neha visszarant a mult de kuzdunk

Május írta: Legnehezebb haragudni arra, aki bántott, és közben küzdeni a bűntudattal, hogy szeretnem kéne őt, de nem tudom.

Május, nagyon emelkedett hangvételű volt ez az egész hozzászólásod, engem is "megemelt". Mégis ezt a mondatot ragadom csak ki, mert sokáig volt nekem is azzal bajom, hogy kit "kell szeretni".. Ugyan miért kell? Ha biblikusan gondolkodom, meg annak alapján, hogy a keresztény kultúrában nőttünk fel, kell szeretni, megbocsájtani. Csak azt nem írják, mondják, hogy igen, kell, de ha érzelmi szinten nem tartasz ott, hogy tudjad szeretni, akkor nem kell olyat érezni, amire képtelen vagy. Az, hogy tudati szinten nem akarom, hogy bántása essék, mert nem én akarom megbüntetni, hanem ráhagyom ezt az Istenre, Sorsra, (ki hogy hívja..) az egy másik dolog. Ez egy tudatos döntés, hogy nem én borogatok mindent fel, mert pl. nem akarom azok szenvedését látni, akik nem tudnának mit kezdeni vele, (az egész abúzus dologgal.)
Sőt, nekünk azzal van a dolgunk először, hogy egyáltalán megtanuljunk arra haragudni, aki a nyomorunkat okozta, hogy végre ne magunkat gyűlöljük.. Valahol már volt erről egy topic, megkeresem majd.

Nem hiszem, hogy KELL szeretni valakit, aki visszaélt az ártatlanságunkkal. Ha egy idegen az utcán megerőszakolna, utána szeretnétek? Mennyivel rosszabb ez, amikor az teszi velünk, akinek szeretnie kéne, akire rá van bízva az életünk.

Hogy nem gyűlölöm, csak szimplán utálom az abúzálót, az is azért van, hogy saját magamat ne mérgezzem gyűlölettel, hanem próbáljak pozitív életet élni. Attól, hogy az apám, még NEM KELL szeretnem vagy kapcsolatot keresnem vele a legszükségesebbeken kívül, azt is csak anyám miatt, aki nem tud semmit. De számomra nem kérdés, hogy ha anyám előbb meghal, és sajnos elég beteges, akkor ott, abban a pillanatban megszűnik minden kapcsolat apámmal, és magasról letojom, h van-e valami nyomra vagy szükséglete. Azt a bizonyos mondjuk, hogy elvárható gyermeki gondoskodást elszúrta abban a pillanatban, amikor úgy nyúlt hozzám, ahogy nem kellett volna.

Nem mondja senki nekem, hogy szeretnem KELL, aki bántott, én érzek belső kényszert, hogy szeretnem kellene. Vagyis néha elképzelem, milyen jó lett volna, ha nem bántott volna, és akkor nem belső kényszerből kellene szeretnem, hanem csak úgy jönne az érzés, az lenne természetes.
Inkább csak azt akartam leírni, hogy ebben az egészben mennyi ambivalencia van, hogy egyszerre beszélnék róla állandóan, másrészt meg hallgatok róla állandóan.

Értem.

Jókat írtok, csajok. Én meg csak olvasom.