Nyíltan beszélni róla

Sziasztok!

A segítségeteket szeretném kérni egy kérdésben.
Hónapokig nem tudtam igazán foglalkozni magammal, mert külföldre költöztünk a férjemmel. Nem nagy távolság, de a dokim nagyon messze van, amitől szenvedek... Ma végre el tudtam menni hozzá és azt mondta, nem szabad "emlékművet emelnem" az abúzusnak, mert éveken át dühös és önmarcangoló leszek, amivel csak magamat büntetem. Mivel az új helyen kevés embert ismerek, el is vagyok szigetelve, nem tudok beszélgetni senkivel... Arról sem.
A Dokim azt javasolta, mondjam el valakinek, akivel aztán utána tudok beszélni róla, dühöngeni, ha épp azt akarok, vagy csak sírni, ha úgy esik jól. A férjem tudja, de sajnos nem tud mit kezdeni ezzel....
A Dokim anyukámat javasolta, akinek még nem mondtam el. De őszintén szólva, nem tudom, hogy kezdjek neki, így több, mint 20 év távlatából...
Minden tanácsot szívesen olvasok és köszönöm előre is!

Szerintem Mokka irj ide batran barmikor. Ez nekem is sokat segit. Ird le mikor mit gondolsz. Van gyereked? En terapiara jarok kulsoleg ugy latszik minden rendben van velem . Mostanaba en nagy kenyszert erzek arra hogy mindenkinek a kolegaimnak is elmondjam min megyek keresztul elmondjam mi tortent. De nem szabad. Annak vszinuleg lennenek kovetkezmenyei. Bar k i tudja lehet pont ez segitene. Mokka en is szeretnek egy part talalni de en meg keptelen vagyok hoszabb

Keptelen vagyok hosszabb ideig elviselni egy ferfit. Pedig szeretnek normalis eletet elni. Bar mi a normalis? Ki mondja ezt meg?

Mokka írta: Sziasztok!

A segítségeteket szeretném kérni egy kérdésben.
Hónapokig nem tudtam igazán foglalkozni magammal, mert külföldre költöztünk a férjemmel. Nem nagy távolság, de a dokim nagyon messze van, amitől szenvedek... Ma végre el tudtam menni hozzá és azt mondta, nem szabad "emlékművet emelnem" az abúzusnak, mert éveken át dühös és önmarcangoló leszek, amivel csak magamat büntetem. Mivel az új helyen kevés embert ismerek, el is vagyok szigetelve, nem tudok beszélgetni senkivel... Arról sem.
A Dokim azt javasolta, mondjam el valakinek, akivel aztán utána tudok beszélni róla, dühöngeni, ha épp azt akarok, vagy csak sírni, ha úgy esik jól. A férjem tudja, de sajnos nem tud mit kezdeni ezzel....
A Dokim anyukámat javasolta, akinek még nem mondtam el. De őszintén szólva, nem tudom, hogy kezdjek neki, így több, mint 20 év távlatából...
Minden tanácsot szívesen olvasok és köszönöm előre is!

Kedves Mokka, hogy érted azt, hogy "emlékművet emelni"?
Nem tudom, ki bántott téged, ezért nem tudom, milyen választás az anyukád. Mert ha a családban történt, akkor esetleg rá haragudhatsz, hogy nem segített. Valaki olyan jó lenne, akivel kölcsönösen beszélgetni tudsz róla, ha akarsz, nem egyszeri alkalommal elmondani.

Május írta: Persze lehet, a szeretete elvesztésétől is félek. Ha egyszer sikerül, veletek biztos megosztom.

Hát elmondtam, részben. Hogy gyerekkoromban szexuálisan bántalmaztak évekig.
Meg azt, hogy bántom magam, a vagdosást meg a hánytatást. És azt mondta, pszichiáterhez kellene mennem, elkísér egy kollégájához, ha akarom. Hát ezt még nem tudom. Azt is mondta, azon nem lehet sajnos változtatni, amiket a múltban csináltak velem, csak azon, hogy a jelenben ne szorongjak és ne szenvedjek.
De nem szeret kevésbé és nem haragszik, ezt megbeszéltük.
Most minden olyan fura, olyan valószerűtlen.

Május írta:

Május írta: Persze lehet, a szeretete elvesztésétől is félek. Ha egyszer sikerül, veletek biztos megosztom.

Hát elmondtam, részben. Hogy gyerekkoromban szexuálisan bántalmaztak évekig.
Meg azt, hogy bántom magam, a vagdosást meg a hánytatást. És azt mondta, pszichiáterhez kellene mennem, elkísér egy kollégájához, ha akarom. Hát ezt még nem tudom. Azt is mondta, azon nem lehet sajnos változtatni, amiket a múltban csináltak velem, csak azon, hogy a jelenben ne szorongjak és ne szenvedjek.
De nem szeret kevésbé és nem haragszik, ezt megbeszéltük.
Most minden olyan fura, olyan valószerűtlen.

Nagyon örülök Május, hogy sikerült. Én is kétszer meséltem el pont karácsonyozás tájékán. Az először talán karácsony másnapján.
Lehet, hogy könnyűséget érzel? Nekem nagyon fontos volt, hogy el tudtam mondani. Ez szuper, hogy megtetted!

Május, tudtam, hogy így lesz, örülök, hogy megtetted. Ezek után tudhatod, hogy más sem ítél el, és van, aki megért. Vagy mit érzel most?

Mokka, ide jó helyre írnál akármit az abúzussal kapcsolatban. Bár biztos, hogy jó lenne, ha lenne személyes ismeretség is, akivel megoszthatod, de itt körbe lehet járni a dolgokat.

Szia Jelen!

Nincs gyerekem még, de majd szeretnék később... Igaz, nagyon félek attól a fajta felelősségtől, ami a gyerekvállalással jár. Ezt magam sem tudom pontosan behatárolni, hogy miért van...
A sima szemlélő belőlem sem lát semmit... Sőt, azt gondolják, hogy mennyire magabiztos, talpraesett nő vagyok stbstb... Pedig közben képtelen vagyok megbarátkozni magammal, a bensőmmel, a testemmel, a konfliktusokat csak látszólag kezelem jól, a nagyobb dolgok előtt fél éjjel nem alszom és így tovább. De szerintem, mint sokan mások, megtanultam elkendőzni a dolgokat...
Nálam a párkapcsolat nem túl izgalmas, igazából az általam ismert második férfi lett a férjem. Az első kapcsolatom rémes volt és több mint 10 évig tartott. Nem is értem, miért voltam benne... Én nagyon nehezen létesítek szexuális kapcsolatot, amire az első párom úgy reagált, hogy olykor erőszakoskodott, vagy kellemetlenül nyomult, beszólt stb. De nem gondoltam, hogy nekem jutna jobb. Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy tovább nem. És amikor kidobtam, azt éreztem, 90 kilóval vagyok könnyebb. Nem sokkal később megismertem a mostani férjem, aki kisebb nagyobb sikerrel próbál segíteni és a szexet sem erőlteti. De szegény igazán nem érti mi ez: ha nem volt behatolás, akkor tényleg az? és így tovább... Emiatt sajnos nem tudok neki úgy megnyílni. Kértem, hogy olvasson a témában, de valamiért nem... Talán idővel.

Magam sem tudom, mi a normális, de nekünk talán (sajnos) az, hogy próbálunk megküzdeni a mások által okozott teherrel és emiatt különböző technikákkal palástolunk, megoldunk, elraktározunk, beszélünk, terápiázunk és így tovább jó sokáig. sokszor gondolkoztam, ha nem lett volna ez, milyen életem lenne, hisz annak ellenére, amit velünk tettek, itt vagyunk, csináljuk és küzdünk. Azért ez nem kis dolog. Nem normális, de nekünk mégis az.

Szia Május!

Az emlékművet emelni alatt a Dokim azt értette, hogy látja rajtam a dühöt az egésszel kapcsolatban és az önmarcangolást. Valahogy úgy fogalmazott, hogy az egész sajnos csak nekem rossz, aki tette, az ebből nem érzékel semmit. Én emelek egy emlékművet ennek, ami előtt rendszeresen "meghajlok". Azt mondta, ne tegyem ezt magammal, mert hosszú évek múltán is csak fortyogok és dühöngök, közben meg elmegy mellettem minden. Egyet is értettem vele, de azonosulni még nem tudok ezzel sajnos...
Az anyai nagyapám bántott. de a választás nem emiatt esett Anyukámra. Sokáig hibáztattam Anyukámat, nem is mindig tudatosan. Büntettem elég keményen, mert tényleg nem védett meg... Főleg annak tükrében, hogy egy alkalommal őt is molesztálta az "apja", amiről az én apám is tudott, szóval ketten nem tettek semmit.
Sokáig nem tudtam ezt és mindig kerestem az okot, hogy az anyám miért olyan velem, amilyen... Igazság szerint amikor megtudtam, vele is ezt tette, akkor megértettem, hogy miért volt olyan fura anya... (Nem volt köztünk bizalom, később féltékeny is volt a "fiatalságomra", inkább elnyomó volt, mint támogató)
Ezután rendezni kezdtük a kapcsolatunkat. Ő mindig akarta, de én egész idáig nem. A Dokim talán azért is mondta őt, mert ez lehetne teljes rendezéshez vezető út is. Én kicsit többet is akarok ettől... Ugyanis jelenleg beteg a szívével az öregapám és nekem nagyon nehéz még csak telefonon is beszélnem vele... Ha meg megpusztul, nem biztos, hogy a temetésére el akarnék menni. A rokonok közül sokan nem tudják, így a részemről aljasságnak tűnne az egész, ami engem zavar. Azt szeretném, ha anyukám védene meg a támadásoktól úgy, hogy a tényleges okot nem mondhatja el és mindezt ne nekem kelljen...
Nehéz feladatot adnék neki tudom és amekkora barom vagyok, persze sajnálom is... De az enyém nehezebb, azt gondolom.

Nem tudom, mit indítanék el ezzel... Járna nekünk az igazság, de ki tudja, ez kiből mit vált ki... Sokan nem értik, vagy nem akarják és ezzel csak tovább rontják a helyzetet. Nagyon nehéz ez... Örülök, hogy Ti vagytok!

Szia Alicia09!

A megosztás anyukámmal, mögöttes szándék miatt is van, de igazad van abban, hogy személyesen is jó lenne beszélni erről. Akikkel eddig megosztottam - egy kivétellel -, sajnos enyhülést számomra nem okoztak... Nem tudtak mit kezdeni vele. És további egy esetben ( a húgom) volt az, hogy "akkor már értem, miért vagy olyan más". Ő sosem értette a mindig konszolidált, meghúzódó életemet. Utóbbit kezdem én is unni...
Valószínűleg senkivel nem tudok majd úgy megnyílni, mint itt a fórumon. El kell fogadnom, hogy ezzel igazából lehet, nem is akar azonosulni az, akinek elmondanám... Vagy Ti máshogy gondoljátok? Néha azt érzem, igazán nem kérnek a "mi terhünkből"...

Igen, Mokka, nem kérnek a mi terhünkből. Az átlag embernek sok ez, amit mi hordozunk. Azért jó ez itt, mert itt értjük egymást legtöbbnyire. Itt is adódhatnak konfliktusok, de az abúzussal kapcsolatban általában értjük egymást.

Te a húgodat emlegeted, nekem van sok élő testvérem, mind sokkal idősebbek, mint én, egyik sem tudja elképzelni, hogy nekem miért annyira más az életem. A "kedvencem" az, hogy eleve romlottnak, és gyanúsnak születtem. Így néznek rám, így viselkednek velem. Amiatt is, mert én ugyan párkapcsolatban éltem 26 évig, de lassan rájöttem, hogy bántalmazó a pasi. Nagyon nehezen, de megszabadultam tőle. Erre 2 verziójuk is volt: 1. Nem kellett volna hozzámennem, 2. nem is volt olyan rossz az az ember, csak én fújom fel, és most a hülye válásom miatti anyagi problémáimmal kénytelenek foglalkozni..

Úgy élem meg magamat ebben a szent családban, hogy én vagyok a csődtömeg. Merthogy szerintük az abúzus nem lehet magyarázat mindenre, az egész életemre. A pszichológus szerint nem is lenne így, ha ők is nem rombolták volna tovább az önértékelésemet...

Olvasom itt, hogy mit írsz Anyukádról. Meg lehet próbálni szerintem, ahogy írod, hogy rendeződni látszik a viszonyotok. Ha ő esetleg meg is értené, az egész rokonság támogatásában azért nem hinnék, mert én úgy jártam a tesóimmal, ahogy jártam. Nem gondolnám, hogy anyukád fel merné azt vállalni egy temetés esetén, hogy "a lányom azért nem jött el, mert bántalmazta őt a papa, meg engem is". Inkább arra számíthatsz szerintem, hogy abban esetleg falazni fog, hogy valami mondva csinált okból nem mész el. De ha botrányt akarsz, és kődobálást a részükről, megteheted. Attól függ mennyire vagy erős, bírnád-e azt, hogy kikezdenek azzal pl, hogy "biztos úgy viselkedett az öregapjával, mint egy kurva.."

Erről az egészről, amit Te elmondtál, most eszembe jut, hogy mi van, ha anyámat is bántotta a nagyapám, azért nem védett meg engem az én bántalmazómtól? Mi van, ha emiatt akart apáca lenni? Mert mikor 20 éves voltam, az ő apja kikezdett velem. (Tehát anyai nagyapa.) Szerencsére volt eszem, hogy elhajtsam. Már a 90. évében volt, így nem volt nehéz annyira fizikailag, de lelkileg rossz volt. Anyám rám bízta, hogy amíg ők apámmal nyaralnak, gondozzam az öreget. Amikor elmondtam neki, hogy mit alakított a nagyapám, egy árva kukkot nem szólt. Semmit. Azon gondolkodom, hogy lehet, legszívesebben azt mondta volna, hogy "biztos azért, mert mindenkinek riszálod magadat." Csak azt nem rakták össze, hogy a cseléd, aki engem bántalmazott, annak a lánya is csak bonyolult, bántalmazó kapcsolatokban tudott létezni. Vajon miért volt ő is kihívó, mint én ... ?

Na, most jól kihoztál belőlem is dolgokat, Mokka, beszélj Te is ...

Százszor lerágott csont, tudom, de egyre jobban azt érzem, milyen jó lenne MINDENT elmondani, ha nem lenne több titok. Elmondani a pszichológusnak, hogy miket gondolok, milyen képek vannak a fejemben, hogy mire vágyom, hogy pusztítom magam és miért, mitől félek, miket gondolok róla és mit érzek iránta. De megkukulok, ha ott vagyok, nem értem ezt az egészet, és körbe-körbe jönnek mindig ugyanazok a gondolatok meg érzések, és nem tudok kiszállni belőlük. Nem panasz, csak nem értem. Nem hazudok neki, csak elhallgatok dolgokat, de esküszöm, nem direkt.
Azt mondta egy barátnőm, ha nem vagyok teljesen őszinte a pszichológussal, nincs értelme járni. Én nem hazudok, csak elhallgatok. Nem tudom, hogy kell teljesen őszintének lenni, esküszöm, nem tudom, hogy kell elmondani, hogy kell elkezdeni, hogy kell folytatni, mi lesz belőle, nekem annyit kellett hallgatni az elmúlt évtizedekben. És közben úgy tenni, mintha minden rendben lenne, én ahhoz értek.

Május, miből gondolod, hogy a pszichológus nem értene téged? Kezdő?
Hogy kell elmondani neki? Úgy,mintha nekünk tennéd.
Húzhatod-halaszthatod, de minek? Ha látja, hogy összeállt az egész benned, jobban tud veled mit kezdeni, mintha részigazságokat kap, mint pl.vagdalod magad ha tudná hozzá a miértet, mennyivel egyszerűbb lenne. Mint ahogy multkor is kimondták dolgokat. Na és mi lett? Leszakadt a plafon? Ehelyett béke lett. Gondolj erre, amikor nem szívesen beszélsz, hogy amikor megtetted, nem rosszabb lett,hanem jobb.

Május írta: Nem hazudok neki, csak elhallgatok dolgokat, de esküszöm, nem direkt.
Azt mondta egy barátnőm, ha nem vagyok teljesen őszinte a pszichológussal, nincs értelme járni. Én nem hazudok, csak elhallgatok.

Így van ezzel mindenki, Május. A barátnőd nyilván sosem járt pszichológushoz. Mindenki elhallgat dolgokat - legalábbis egy ideig. Ha nem így lenne, ha mindent rögtön el tudnánk mondani, meg tudnánk fogalmazni, akkor elég lenne egy alkalom, nem? Vannak érzések, emlékek, gondolatok, amelyek elmondásához rengeteg idő és még több bizalom szükségeltetik. Az, hogy ennyire bánt, hogy nem mondasz el bizonyos dolgokat, azt jelzi, hogy idővel majd el fogod mondani őket. Készülődnek kifelé, de még vannak ilyen-olyan gátak. Ezek idővel leomlanak, vagy a közlési vágy erősebb lesz náluk. A türelem őszinteséget terem.
Addig is beszélhetsz neki ezekről a dilemmákról, hogy rossz, hogy nem mondasz el mindent. Ez egy köztes megoldás, beszélsz is róla, meg nem is. Kicsit könnyít a lelkeden, de nem kell rögtön fejjel menj a falnak. Nem is biztos, hogy jó lenne az, nem vagy még rá kész.