Nyíltan beszélni róla

"Te egyáltalán nem vagy megbélyegezve attól, ha gyerekkorodban akármi történt veled. Erről nyugodtan beszélhetsz, egy pillanatig sem gondolja senki, h. a te hibád lenne, v. felelős lennél érte. Nem is értem, hogy gondolhatod ezt így."

Ez jó gondolat, és az is, hogy van ilyen barátod, és ha tudtál erről így beszélni. Nem érzed ettől rosszul magad? Hogy ezek után mindenki azt fogja gondolni, mikor velük vagy, hogy ez az az illető akivel ez történt? Vagy visszaél az információval, vagy ha egyszer megszakad a kapcsolat vele, nem tudod már kontroll alatt tartani az infót?
Lehet hülyeség, sőt biztos, de én ilyenekre gondolok, és ezért nem osztom meg senkivel.

Egyáltalán nem érzem magam rosszul, akkor érezném magam rosszuk, ha a legjobb barátaim nem tudnának róla. Így viszont rosszabb napjaimon jobban megértenek. És ha elmondanák másnak és kiderülne, akkor mi lenne? Nem én kerülnék rossz helyzetbe, hanem az elkövetők, mert ha jól tudom, most már a pedofília nem évül el. És az egy dolog, h 26-30 évvel később nehéz bármit is bizonyítani, de nem én lennék meghurcolva.

A másik, h van olyan barátnőm, aki szintén áldozat. Szinte napi kapcsolatban vagyunk. És igen, beszélünk erről is, mint bármilyen rossz dologról, ami még kihatással van ránk, de nem úgy nézünk egymásra, mint egy szerencsétlen áldozatra, akit megnyomorított a múltja, még akkor sem, ha saját magunkra néha úgy nézünk, de egymásra nem. És vannak olyan napok is, amikor egyáltalán szóba se kerül, máskor meg egymást biztatjuk, h nem mi vagyunk a hibásak. Ha ránézek, egy érett, élettel teli nőt látok, aki erős és próbálja élvezni az életet, h ne a múlt befolyásoljon. És néha a legnagyobb gond nem is a múlt, hanem a jelen problémái.

Szóval nem, nem érzem magam rosszul. Emellett meg fűnek-fának nyilván nem mesélem, mert nem tartozik akárkire. De ha nincs egy olyan barátod se, akivel csontig hatolóan őszinte lehetsz, akkor mit ér az élet? Örökös bújócska és rettegés?

Az emberek így is megérezhetik, h valami sötét titok van a múltunkban. Egyszerűen csak azért, mert bizonyos élethelyzetekben teljesen másként, avagy nem normál módon reagálunk. Egy exemnek 18 évvel a szakításunk után mondtam el. Érted? Nem akkor, amikor együtt voltunk. Annyival később. És azt mondta, h sejtette, h volt valami, a reakcióimból. De miután megbeszéltük, ugyanúgy beszéltünk tovább, mint azelőtt, nem nézett rám másképp, mintha nyomorék lennék. Annak csak mi látjuk magunkat. Mások nem. Aki meg igen, annak úgy kell.

Egyszer említettem a férjemnek, hogy pszichológushoz fogok járni, mert molesztált az unokatesóm gyerekkoromban, de ennyiben kimerült a dolog, és azóta nem beszéltünk róla.

És azóta lesajnál? Úgy érzed, h amikor együtt van veled szexuálisan, csak az jár az eszében, h mit tettek veled vajon?

Na ez jó kérdés, szerintem neki nem, csak nekem. hm. Nem sajnál le az biztos, csak megértőbb. Igen, ez igaz. Lehet én gondolom túl a dolgot.

Nem vagy kíváncsi rá, h mit gondol? Lehet, h ideje lenne többet beszélgetni és megnyílni neki?

De nagyon érdekel mire gondol. Mikor elmondtam neki a dolgot, szerettem volna a fejébe látni. Vagy például beszélgetni vele, hogy változtam.e valamit, vagy voltak-e érthetetlen dolgaim, vagy egyáltalán mit a véleménye. De hát még nem tartok itt. Mindig visszafojtom a dolgot. Most még ez van. De szerintem így is több mindenről beszélünk, mint korábban, már megosztom vele az pl. aggodalmaimat De ezek a gyerekkori dolgok még váratnak magukra.

Én a komoly beszélgetéseket sokszor elgyakorlom magamban, hogy hogyan is indítsam. Egy ilyen kérdést is, h ő mit gondol jól rákészülve biztos könnyebb. Nem hiszem, h ettől kevesebb lennél bárki szemében, pláne az ő szemében. Talán még értékeli is, h a saját bajodon kívül még az ő véleménye is érdekel.

Egyszer megteszem. Már közel a pillanat

Utána meséld el! Hátha más is bátorságot kap.

ok, úgy lesz

Ma regisztráltam ide, de már hónapok óta ismerem ezt az oldalt. 15 évig hallgattam, több pszichoterápián vagyok túl (ahol eleinte félrediagnosztizáltak) és kb. 3 éve a pszichiáterem többszöri rákérdezésével kerültek napfényre az eddig mélyen "lehasított" történetek. Több nehezebb szakaszon úgy érzem már túl vagyok. Vége van a rohamoknak, vége van a görcsös zokogásnak, a poszt traumatikus stressznek, ami folyamatosan meglehetetlenítette az intim szexuális együttlétet párommal, meg egyáltalán az életemet. 3 éve ő kezdett el kérdezgetni. Ez az elmúlt időszak maga volt a pokol.
Nővéremnek tegnap mondtam el, ez indított arra, hogy ide is leírhassam, végre egyben az egészet. A szüleim, akiket nagyon szeretek, de sajnos a felelősség őket is terheli, még nem tudtam beszélni. Előttem áll még az is, hogy nyíltan, nem csupán a számomra legfontosabb embereknek beszéljek róla. Szeretnék erről nyíltan beszélni legfőképp azoknak, akik nem akarnak szembesülni a titkokkal, akik homokba dugják a fejüket, akik egész egyszerűen elfogadott tényként kezelik az abúzust, a nemi erőszakot. Azért, hogy ezeket a történeteket közösen dolgozhassuk fel és másokkal ne történhessen meg.

Gratulálok!

Liza, itt választ kaptam a "történetek" topikban feltett kérdésemre. Örülök, hogy ránk találtál!