Nyíltan beszélni róla

Anoni Mara írta: Vannak érzések, emlékek, gondolatok, amelyek elmondásához rengeteg idő és még több bizalom szükségeltetik.
Addig is beszélhetsz neki ezekről a dilemmákról, hogy rossz, hogy nem mondasz el mindent. Ez egy köztes megoldás, beszélsz is róla, meg nem is. Kicsit könnyít a lelkeden, de nem kell rögtön fejjel menj a falnak. Nem is biztos, hogy jó lenne az, nem vagy még rá kész.

Hát a bizalom baromi nehéz dolog.
De ez praktikus ötletnek tűnik, hogy mondani is meg nem is.
Ez a rémes dilemma az egészben, hogy évtizedekig az volt bennem, hogy hallgatni, hallgatni, hallgatni, mert az volt biztonságos. Most meg a szorító kényszer, hogy beszélni, beszélni, beszélni.

Ez az önbántás is egyre nehezebb, mert azért csináltam, hogy én uraljam a dolgokat, hogy azt tegyek a testemmel, amit én akarok. Most meg már nem tudom uralni, attól vagyok jobban, ha bántom magam, és ha nem, akkor meg jön a szorongás. Szabadulnék tőle, beszélnék róla - de nem megy, a saját csapdámba kerültem.

Szia Alicia09!

Ahogy olvastam az írásod, nekem az ugrott be, bántalmazta anyukádat... Hiszen legalább meg kellett volna lepődnie, ha ilyet soha nem tett volna korábban. De lehet csak kombinálok...
Az én családomban nem sokan tudják, ezért jelenleg mentesülök azok alól, amit Te írsz. Bár ha anyukámnak elmondom, lehet ez nem sokáig marad így. Most úgy vagyok vele, eleget cipeltem egyedül ezt a terhet, eddig megvolt mindenkinek az a luxus, hogy nem tudtak semmit arról, milyen ember is az öregapám. A férjem azt mondta, ha xy (anyukám, nagybátyám, család bármely tagja) megtudja, biztos nagyon kiakad stb. De nem érdekel már. Egy darabig érdekelt, mert szegény xy hogyan dolgozza fel ezt. De rájöttem, hogy itt is csak a szokásos "hülyeségem" van, mert én mindig mindenkit megsajnálok, alárendelem magam mindennek, csak a másik ne sérüljön, ne bántódjon meg és így tovább.

Nem tudom mi lesz az egészből, de Veletek megosztom!

Anoni Mara írta: Addig is beszélhetsz neki ezekről a dilemmákról, hogy rossz, hogy nem mondasz el mindent.

Ez bejött.

Mokka, igazán nem tudom, hogy anyukád milyen alany arra, hogy beszélj vele.
Csak azt tudom, hogy nekem még nem lett bajom abból, hogy beszéltem arról, mi történt velem. A pszichológusom azt szokta mondani, hogy a baj már megtörtént, ha beszélek róla, abból nem baj lesz.
De ha sikerül anyukáddal beszélni, várom, hogy megoszd!
Én már többször csak azért léptem valamit a pszichológusnál vagy az életben, hogy itt elmondhassam a fórumon, és valaki megdicsérjen érte,

"De ha sikerül anyukáddal beszélni, várom, hogy megoszd!"

Sziasztok!

Elmondtam Anyukámnak, mi történt velem... Kértem, hogy vonuljon félre és olvassa, amit írok. Én sajnos csak így tudok beszélni erről, így nem kellett a szemébe néznem, nem látta, mennyire koszosnak érzem magam, miközben erről beszélek.
Nem viselte túl jól, ahogy írt, azt éreztem, kavarognak benne a gondolatok, de leginkább azt nem tudja, mit kezdjen az egésszel. Ha jobban belegondolok, azért nem lehet könnyű neki. Én már több, mint húsz éve élek ezzel, ő a héten tudta meg. Ami nagyon megmaradt bennem a reakciói közül, amikor írta, hogy hányingere van... Én nem is tudtam erre mit írni, de valahol a bántó és az együttérzés között kavargott bennem valami.
Azt írta, nem tudja, most mit csináljon, öreg már és beteg az öregapám, de közben meg mégis ezt tette, az ő életét is tönkre tették, és "ez több a soknál". Igazán nem tudom, mit akar, de a legjobb, hogy még magam sem tudom, mi lenne jobb nekem. Mert valahol jár nekünk az igazság...
Egyszer a Dokim mondta, amikor erről volt szó - hogy mennyire tárjam fel az egészet a család előtt -, hogy nagyon "nagyvonalú lennék", ha hallgatnék. Főleg öregapámmal szemben lennék az.
A nagybátyám (akit nagyon szeretek és fontos nekem), furcsán kötődik öregapámhoz. Annak ellenére, hogy őt is ostorozzák rendesen, inkább a tagadást választja és védi őt. Anyukám szerint nem tudná kezelni a dolgot és azt mondaná, én értettem félre, vagy én nagyítom fel az egészet. Ezt biztosan nem tudnám kezelni, annyira rosszul esne, hogy nem áll mellettem... De valahol az is a fejemben van, hogy igenis tudják meg, milyen ember és álljanak ki mellettem... Ha meg nem, akkor legalább tisztában lennék azzal, kitől mire számíthatok.
Érdekes még, hogy anyukámnak leírtam, hogy a Húgom mindent tud, de mégsem beszél róla neki sem. Senkinek nem mond semmit. Azt írta nekem legutóbb, hogy nagyon sokat gondolkozik, hogy mit lépjen.
Kérdeztem tőle, - ha már lúd, legyen kövér alapon... -, hogy őt bántotta-e az öregapám. Én ugye tudok egy történetet, amit apám mondott el nekem titokban (szüleim elváltak, közöttük a viszony meglehetősen rossz.) Anyukám azt írta most, hogy én ezt leírtam neki, van egy dolog, ami beugrott neki. Gyerekkorában nagyon félt és bekérezkedett a szülei mellé aludni. Amikor öregapám azt hitte alszik, akkor fogdosni kezdte. De valamiért ezt soha nem kezelte tudatosan... Ez nekem nagyon furcsa és őszintén szólva nem is értem...
Szeretném az egésszel kapcsolatban a véleményeteket kérni. Nagyon kusza minden, szerintem kuszán is írtam le...

Mokka, te aztán erősen indítod az évet! Gratulálok! Bárhogy is legyen ezek után, hatalmasat léptél. Nagyon nehéz ennek az egésznek a pszichológiája, ahogy az emberek reagálnak egy ilyen vallomásra. Képtelenek jól reagálni. Olyan mechanizmusok lépnek életbe, amit szerintem még semmilyen pszichológiai irányzat nem térképezett fel. Egyrészt van egy önvédelmi reakció, ami nyilván változik a körülményektől, érintettségtől függőn, és van valami kollektív reakció is, valami ősi, belénk kódolt védekezés és tagadás, ami muszáj, hogy valami rózsaszín függönyön át mutassa nekünk a világot, mert ha azt valójában látjuk, akkor legjobb lesz, ha felkötjük magunkat mind izibe'. Amit az elmúlt években megértettem, az az, hogy nem szabad ítélkezni, nem szabad az embereket megítélnünk az alapján, hogy hogyan reagálnak akkor, amikor megtudják, mi történt velünk. Az én anyám egyszerűen nem volt hajlandó beszélni róla, apám szinte haragudott, amiért nem tudtam továbbra is tartani a számat, a nővérem először olyan levelet írt (ő az egyetlen a családomból, aki olvasta a könyvet, sőt, egyáltalán tud róla), amiről mindenki álmodik, de aztán hetekig gyakorlatilag nem állt velem szóba, annyira haragudott, hogy leszedtem a leplet nem csak az én gyerekkoromról, hanem az ő, általa addig idillikusnak vélt gyerekkoráról. Aztán megbékélt mindennel, de beszélni ő sem akar róla, pedig a könyvemből eléggé kiderülhetett számára, hogy mennyire szükségem volna rá. De ettől ők még jó emberek és szeretnek engem.

Amit a pszichológusod mondott, hogy nagyvonalú dolog lenne, ha hallgatnál, érthetetlen számomra. Egy pszichológus ilyet nem tanácsolhat, mert ilyen áldozatot nem kérhet a pácienstől. Még akkor is, ha értem, hogy miről beszél: én pl. a szüleimnek nem mondtam el a könyvet, és ezt nagyon nagyvonalú dolognak tartom, de kicsit sem vagyok biztos benne, hogy nekem ez jót tett. Ha én lettem volna a pszichológusom, biztos azt javasoltam volna magamnak, hogy mondjam el. Minden évben Karácsonykor - Szilveszterkor nagyon felkavar az egész, mert január 2-án írtam alá a szerződést a kiadóval, minden évben eszembe jut ez. De most már mindegy, ez a hajó már elment, azt hiszem.

Azt akarom ezzel a szómenéssel mondani, hogy ne arra fókuszálj, hogy ki hogy reagált, hogy anyukád mit mondott, hanem arra, hogy te meglépted, amit meg kellett lépj. Az ő hozzáállása még sokat fog nyilván változni, ilyen-olyan irányba. És nyilván nem fog akarni beszélni róla, de ha te úgy érzed, hogy neked fontos lenne, akkor légy megint bátor, és hozd elő a témát!

Mokka, gratulálok, hogy megtetted!

Ahogy Mara is írja, nem lehet tudni, hogy kinek miért, de van, hogy képtelenek szembenézni vele a környezet akkor is, ha egyértelmű a dolog. Mara nővérénél vélhetőleg az verte ki a biztosítékot, ahogy írja, hogy megkérdőjeleződött az ő gyerekkora is..

Tehát számíthatsz sok mindenre Te is, de ne keseredj el ... Engem az élő, négy testvérem közül senki sem nagyon ért, van, aki meg sem hallja az egészet, van, aki hárít. Anyám azt gondolta, ha éreztem kellemeset, akkor biztos kurva voltam...

Bátyámnak meséltem egyszer, hogy szerintem mitől lesz valaki kurva, hogy az önismereti tanfolyamon elolvastatták velünk, mi szerint a prostik óriási nagy százaléka bántalmazott nőkből kerül ki. Bátyám azt mondta, hogy erről ő nem tud. Ezzel elintézte, hogy akkor a kurva az továbbra is egy olyan csoport, akire ő utálattal nézhet. Rám is, mert a vallása szerint aki nincsen egyházilag megházasodva, és nemi kapcsolatot létesít, az kurva szerinte. Nos, neki ez így jó.. Egy segélyvonalas azt mondta erre, hogy "az éleslátását továbbra sem homályosítja el a tárgyi tudás"..

Tehát, szerintem készülj fel a legrosszabbakra, aztán ha jót tapasztalsz, örülj neki..

Hogy anyukád "nem kezelte tudatosan," mit tett vele az apja, az arról szól, hogy nem tudott vele mit kezdeni valószínűleg. Ő sem tudta, kinek mondhatná el pl. Meg amit okozhatott benne, arról nem tudhatta, hogy "az" okozta. A bántalmazás..

Barátnőm nemrég küldött nekem egy ingyenes személyiségtesztet. Az jött ki, hogy Marilyn Monroe is ebbe a típusba tartozott, amibe én. Őt is bántalmazták, köztudott.. Akkor is, ha nem értik a rokonaink, valahol hasonlítunk itt valamikben..

( www.16personalities.com/hu/ingyenes-szem%C3%A9lyis%C3%A9gteszt )

Ha a tesóinknak tök más a sorsuk, mint nekünk, lehet, hogy nem is érthetnek minket, Mokka. Attól még megtörténhetett velünk minden, ami velük nem, és amit ők nem értenek.. (Nem tudnak érteni? Nem akarják...? )

Szia Mara!

Köszönöm szépen, amit írtál, nagyon jó volt olvasni! Igazad van, valóban nem szabad csupán aköré építenem a dolgokat, ki mit gondol, vagy hogyan reagál. Sajnos ez a normál életben is nehézséget okoz nekem, hogy azon rágódom, mások mit gondolnak rólam, vajon szeretnek-e engem stb... Ha fele annyit nem foglalkoznék ezzel tudom, hogy sokkal jobb lenne nekem... Példának a vezetésem tudnám felhozni. Nem tudom pontosan az okát, de nagyon félek vezetni. Erre pluszban rájön az is, hogy amikor bénázom (pl. lassan megyek), azon jár az agyam, hogy most a mögöttem haladó biztosan azt gondolja rólam, hogy hülye vagyok. Szóval nem elég, hogy rosszul vezetek, még stresszelem is magam.

Amit a reakciókról írsz, azzal teljesen egyetértek Veled. Mindenki félti a maga kis világát és úgy látom, nem szívesen rendezi át senki sem a korábbi képet. Én ebből a szempontból még "kezdő" vagyok, nem sokan tudják a környezetemben. De eddig az "inkább nem beszélünk róla" típusú reakciókkal találkoztam. Az apám a múltkor tulajdonképpen el is felejtette... Amikor felhoztam neki, hogy ha úgy alakul, nem akarok elmenni a temetésére, meglepett arccal mondta: "De hát mégiscsak az öregapád!?" Amikor elmondtam neki, akkor is fontosabb volt, hogy a barátnőjének felvegye a telefont, holott nagyon nehezemre esett vele beszélni erről... Ezek bennem egyelőre sebeket ejtenek, holott igaz, amit írsz, hogy ettől ők jó emberek, szeretnek engem és én is szeretem apámat, de... És ez a "de" bennem még ott van és tudom, hogy ezen dolgoznom kell.

Amit a pszichológusom mondott, hogy nagyvonalú lennék, azt lehet nem jól írtam le. Ezt inkább úgy értette, túlzottan nagyvonalú lennék, ha hallgatnék és ezt olyan emberrel szemben tenném meg, aki nem érdemli meg. A Dokim inkább az elmondás pártján áll, de nem erőlteti nekem ezt.

Tegnap este megfogadtam a tanácsod és felhoztam anyukámnál a témát. Ő még most is ugyanott tart, így érdemben nem tudok vele beszélgetni az egészről. Igazából érdemben csak Ti vagytok és van egy olyan érzésem, hogy ez így is marad és lehet ez nem is probléma... Én azt is megfigyeltem, hogy az emberek nincsenek azzal tisztában, hogy ami velünk történt gyerekkorunkban, annak milyen hatása, következménye lehet. Így amikor szembesültem anno azzal itt a fórumon, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal, a miértekkel és így tovább, akkor ezt sem tudtam megbeszélni senkivel. Nem értették, vagy annyira távolinak érezték, nem tudom...

Valahol örülök, hogy elmondtam, de félek is. Nem tudom, hogyan legyen tovább és azt sem, milyen széles körben akarom, hogy tudják a családban... Ezen még sokat gondolkozom...

Szia Alicia!

Köszönöm, amit írtál! Én is úgy látom, hogy még sok nehéz beszélgetés lehet előttem és ki tudja, ki hogyan fog reagálni. Ahogy Marának is írtam, nagyon sok félelem van bennem ezzel kapcsolatban. Nem tudom, kivel osszam meg, annak milyen következményei lehetnek és így tovább... A neheze még csak most jön, úgy érzem...
Az én testvéreim közül egyelőre csak a húgom tudja, ő azt mondta "most már értem, miért vagy olyan más". És azóta sem beszélünk nagyon róla. A bátyám nem tudja, de őszintén szólva, nem is tudom, mit reagálna.
A tesóim egészen mások, mint én. A húgom tele önbizalommal, merészséggel, igazi nagyszájú. Sokat gondolkoztam azon, ha velem nincs ez, vajon én is inkább ilyen lennék? Anyukám kezdeti reakciói között volt az - amikor szóba került, hogy engem bántott, a húgomat nem -, hogy "hát a húgod biztosan védekezett volna, sikít!" És ez akkor nekem nagyon rosszul esett, mert ez nem ilyen egyszerű és ha talán belegondolna egy kicsit is az én helyzetembe, akkor ezt nem így gondolja, vagy nem mondja... És Marának igaza van, amikor arra int, hogy ne ezen agyaljak, mert tudom, hogy ezekkel a mások által mondott szavakkal csak magamat ostorozom... És az Te rokonaid által mondott "kurva" is valahol ugyanez.
Engem talán az bánt a legjobban, hogy a Dokin kívül csak páran "ismernek", ők sem igazán... Van, aki tudja az igazat, de még így sem veszi a fáradtságot, hogy legalább elolvasson egy cikket ezzel kapcsolatban és kicsit közelebb kerülne a miértekhez velem kapcsolatban. Ez bánt, mert hozzám közel álló emberekről van szó. Én fordítva megtenném. És talán ez van a Te esetedben is... Ha anyukád kicsit megismerné ezt, vagy bárki rokonod, akkor talán nem lenne ez... De lehet, nem jól gondolom, nem tudom...

Mokka írta: Szia Mara!
Amit a reakciókról írsz, azzal teljesen egyetértek Veled. Mindenki félti a maga kis világát és úgy látom, nem szívesen rendezi át senki sem a korábbi képet. Én ebből a szempontból még "kezdő" vagyok, nem sokan tudják a környezetemben. De eddig az "inkább nem beszélünk róla" típusú reakciókkal találkoztam. Az apám a múltkor tulajdonképpen el is felejtette... Amikor felhoztam neki, hogy ha úgy alakul, nem akarok elmenni a temetésére, meglepett arccal mondta: "De hát mégiscsak az öregapád!?" Amikor elmondtam neki, akkor is fontosabb volt, hogy a barátnőjének felvegye a telefont, holott nagyon nehezemre esett vele beszélni erről... Ezek bennem egyelőre sebeket ejtenek, holott igaz, amit írsz, hogy ettől ők jó emberek, szeretnek engem és én is szeretem apámat, de... És ez a "de" bennem még ott van és tudom, hogy ezen dolgoznom kell.

Amit a pszichológusom mondott, hogy nagyvonalú lennék, azt lehet nem jól írtam le. Ezt inkább úgy értette, túlzottan nagyvonalú lennék, ha hallgatnék és ezt olyan emberrel szemben tenném meg, aki nem érdemli meg. A Dokim inkább az elmondás pártján áll, de nem erőlteti nekem ezt. Na ez így mindjárt más.

Tegnap este megfogadtam a tanácsod és felhoztam anyukámnál a témát. Ő még most is ugyanott tart, így érdemben nem tudok vele beszélgetni az egészről. Igazából érdemben csak Ti vagytok és van egy olyan érzésem, hogy ez így is marad és lehet ez nem is probléma... Én azt is megfigyeltem, hogy az emberek nincsenek azzal tisztában, hogy ami velünk történt gyerekkorunkban, annak milyen hatása, következménye lehet. Így amikor szembesültem anno azzal itt a fórumon, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal, a miértekkel és így tovább, akkor ezt sem tudtam megbeszélni senkivel. Nem értették, vagy annyira távolinak érezték, nem tudom...
Megrendítő olvasni, mikor írod, "ez így is marad". Mert sajnos részben igazad van. Kicsit olyan ez, mint a fájdalom, hiába írod le pontosan, mondod el, mennyire fáj, hol fáj, más nem fogja érezni. Azt hiszem, tényleg senki kívülálló nem fogja megérteni, hogy egy ilyen régi történés hogyan szövi át sok-sok évvel később is még az életünket. Ugyanakkor hiszek benne, hogy közelebb tudjuk vinni az emberekhez a témát, megértik - ha csak egy kicsit is - hogyan működik az abúzus pszichológiája. Szerintem máris hosszú utat tettünk meg, és nyilván hosszú út áll még előttünk. De biztos vagyok benne, hogy sokak értették meg mind a Bűn vagy bűnhődés által, mind a honlap segítségével, miért áldozat az a gyerek, aki "beleegyezett" az abúzusba. Nem úgy értik, mint te vagy én, de jobban értik, mint eddig. Kicsi lépés ez, de Róma sem épült fel egy nap alatt...

Valahol örülök, hogy elmondtam, de félek is. Nem tudom, hogyan legyen tovább és azt sem, milyen széles körben akarom, hogy tudják a családban... Ezen még sokat gondolkozom... Sokat fogsz még gondolkodni, talán sosem fogod abbahagyni a töprengést, mondjam? nem mondjam? De az, hogy az anyukádnak elmondtad, mindenképpen jó, bátor és nagy lépés volt. Esetleg - ha anyukád kapható ilyesmire - mondd neki, olvasson itt bele a történetekbe, hátha megért valamit.

Mokka hozta a következő gondolatokat nekem:

Vajon miért akarjuk, hogy értsenek meg? Valahol védelmet keresünk? Miért? Mert nem nőttünk fel lelkileg az abúzustól gyerekek maradtunk? És mint olyanok áhítoznak arra, hogy a "csodálatos nagyok" értsenek meg, fogadjanak be, rehabilitáljanak.. Talán saját magunk előtt is azzal, hogy kimondják a varázsszót: Értelek, nem te vagy a rossz.. És a jó pszichológusok ki is mondják ezt nekünk, és ezáltal tudunk tényleg fejlődni, gyógyulni, hogy végre valaki bízik bennünk ... !!!

Alicia, csak a magam nevében tudok válaszolni, de azt hiszem, sokan fognak magukra ismerni. Én azért szeretném, ha megértenének, mert senki nem tudja elképzelni azt a zűrzavart, ami bennünk van. Olyan félelmek, szorongások dolgoznak belül, hogy az elképzelhetetlen. Szerintem ha igazán "átvilágítanának" minket, ha belelátnának a fejünkbe, még a pszichológusaink is elcsodálkoznának. Szóval azt szeretnénk, hogy képzeljék el az elképzelhetetlent.
Hogy egy példát is mondjak: új háziorvosom van, az előző, akihez ezer évben egyszer kellett menjek, nyugdíjba ment. Úgy hírlik, az új orvosnak az a mániája, hogy évente kell vérképet csinálni. (Kíméljetek meg a helyesléstől, én is tudom.) És ugyan semmi bajom, nincs szükségem, hogy elmenjek hozzá, én már most rettegek, hogy mi lesz, ha majd egyszer kénytelen leszek elmenni. Most kezdjem magyarázni neki, hogy csókolom, páni félelem tör rám a vérvétel gondolatától is, amúgy tessék elolvasni a könyvem, akkor majd megérti (talán), hogy miért? De nem csak neki nem lehet elmondani ezt, még a közvetlen környezetemnek sem tudom ezt elmondani úgy, ahogy valóban van. Vicceskedve talán sikerül, de jó poén, félek a vérvételtől, haha. De aztán már nem tudom elmondani, hogy olyan elmebeteg vagyok, hogy minden reggel ezzel a gondolattal kelek és fekszem... De a vágy ott van, baromi jó lenne, ha valaki megtudná, milyen magammal együtt élni a nap 24 órájában.

És lehet, hogy van abban valami, amit írsz, hogy kisgyerekek maradtunk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy bent rekedt valami a gyerekkorból, és állandóan várjuk, hogy történjen valami. Hogy KIDERÜLJÖN, és annak ellenére megöleljenek, elmondják, hogy nem tehetünk róla, és leginkább azt várjuk, hogy ezt el is higgyük.

Anoni Mara írta: Alicia, csak a magam nevében tudok válaszolni, de azt hiszem, sokan fognak magukra ismerni. Én azért szeretném, ha megértenének, mert senki nem tudja elképzelni azt a zűrzavart, ami bennünk van. Olyan félelmek, szorongások dolgoznak belül, hogy az elképzelhetetlen. Szerintem ha igazán "átvilágítanának" minket, ha belelátnának a fejünkbe, még a pszichológusaink is elcsodálkoznának. Szóval azt szeretnénk, hogy képzeljék el az elképzelhetetlent.
Hogy egy példát is mondjak: új háziorvosom van, az előző, akihez ezer évben egyszer kellett menjek, nyugdíjba ment. Úgy hírlik, az új orvosnak az a mániája, hogy évente kell vérképet csinálni. (Kíméljetek meg a helyesléstől, én is tudom.) És ugyan semmi bajom, nincs szükségem, hogy elmenjek hozzá, én már most rettegek, hogy mi lesz, ha majd egyszer kénytelen leszek elmenni. Most kezdjem magyarázni neki, hogy csókolom, páni félelem tör rám a vérvétel gondolatától is, amúgy tessék elolvasni a könyvem, akkor majd megérti (talán), hogy miért? De nem csak neki nem lehet elmondani ezt, még a közvetlen környezetemnek sem tudom ezt elmondani úgy, ahogy valóban van. Vicceskedve talán sikerül, de jó poén, félek a vérvételtől, haha. De aztán már nem tudom elmondani, hogy olyan elmebeteg vagyok, hogy minden reggel ezzel a gondolattal kelek és fekszem... De a vágy ott van, baromi jó lenne, ha valaki megtudná, milyen magammal együtt élni a nap 24 órájában.

És lehet, hogy van abban valami, amit írsz, hogy kisgyerekek maradtunk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy bent rekedt valami a gyerekkorból, és állandóan várjuk, hogy történjen valami. Hogy KIDERÜLJÖN, és annak ellenére megöleljenek, elmondják, hogy nem tehetünk róla, és leginkább azt várjuk, hogy ezt el is higgyük.

Gondolkoztam ezen, mert nekem is rettenetes félelmem az orvoshoz menés.
De Mara, szabad orvosválasztás van, bármikor mehetsz másik háziorvoshoz, akinek nem mániája a vérvétel, ez a nyugdíjazás még jó alkalom is lehet. Vagy van fizetős orvos is, tudom, nem olcsó, de megér bizonyos lemondásokat.
Tavaly ősszel majdnem meghaltam egy betegség miatt, akkor muszáj volt orvoshoz meg kórházba menni, és akkor mondtam először egy orvosnak, hogy nekem pánikkal és eszement szorongással jár minden orvosi szituáció. A doktornő baromi jófej volt, nem kérdezett semmit, csak elintézte, hogy minden vizsgálatnál első legyek, ne kelljen várnom. Ennek a betegségnek maradandó szövődményei lettek, ezzel lehet élni, csak havonta kell kontrollra mennem. Azóta minden orvosnál szólok, és már a háziorvosomnak is elmondtam, hogy pánikolós vagyok, és azt kell mondanom, mindenhol jól fogadták. Már előre elmondom, mit kell csinálni, ha pánikolok (nem szabad megérinteni, mindig látnom kell az ajtót, beszélni kell hozzám), és így minden könnyebb. Nem nevetett ki senki, és nem néztek hülyének.
Ja, és sose megyek egyedül orvoshoz, egy barátnőm mindig elkísér, ő a "hátvédem", ő be van avatva.
De legnagyobb segítség, hogy én merek előre szólni.

Ja, és fel vagyok rá készülve, ha egy orvos hülyén fogadja a pánikot, akkor nem megyek vissza hozzá, keresek mást, mert szabad orvosválasztás van.

Néha felőröl ez az egész. Persze mindenkinek megvan a saját baja, de vhogy belehalok egy-egy barátnői beszélgetésbe. Úgy érzem h más tud a kríziseiről beszélni, szegényekkel együttéreznek, sajnálják, az életüket és ők magukat is izgalmasnak, kreatívnak, érzékenynek látják és én meg egy-egy ilyen beszélgetés után csak levegőhöz kapkodok és belülről síkítok, persze egy hang sem jön ki a torkomon, csak érzem ezt a fájdalmat, meg h egyedül vagyok, hogy gyereknek tartanak meg olyanak aki nem érett nagy kérdésekhez meg problémákhoz. Hogy úgy beszélnek hozzám mintha persze nekem soha nagyobb érettebb gondom nem lenne. Úgy érzem a gyerekkori molesztálás tabu. H nem csak nem tudok róla beszélni hanem sokszor nem is megengedett ez nekünk. Ha "csak" ez az ember gondja és pl a barátja nem vonzódik más nőkhöz is vagy éppen nem depressziós a párja vagy nincs egyéjszakás kalandja (mert pl írtózik a szextől) vagy ilyesmi akkor azonkívül hogy ja sajnálom, csak kínos lehetek. Egy hányás aki ott lebeg a társaságban. Nem jó felőle kérdezni mert aztán még ránkfolyik. Persze ha egyáltalán észrevettük h létezik. Nem tudok sajnos konstruktív lenni, de köszönöm h kiírhatok magamból ide.

Bocsánat, hogy idelőcsöltem mindent, kicsit megnyugodtam közben. Csak olyan nehéz, mindig amikor teszek lépéseket, hogy elmondjam utána olyan bénának és hülyének érzem magam. Amikor eljutok odáig h kimondjam h megtörtént az a legrosszabb, utána mindig olyan esetlennek érzem magam. Pedig valószínűleg csak nem tudnak mit kezdeni vele és ezért van ez a menekülés más témába. Egyik barátnőm visszakérdezett és beszéltünk kicsit róla, a másik a mostani megbeszélésnél sajnálomozott majd én is hagytam h témát váltsunk az ő problémáira. Vannak emberek akiknek ha elmondom úgy érzem mintha másnap el is felejtené h ilyet meséltem. Anyumnál, tesómnál is zavar ez, azt már nem is tudom, h apám tudott-e valaha róla, de sztem igen. Nem gondolunk rá aztán nincs is, meg aztán nem is olyan nagy dolog.