Cikkek

Anoni Mara írta:

Kiscsillag írta: Idézet magmtól a kiállítás topikból: "Azt gondolom, nem túlzok ha azt mondom, hogy egy ilyen találkozóval akár egy világméretű mozgalmat is el lehetne elindítani." Most is így gondolom...

De vajon mi okozza ezt az eufóriát?

Talán a lélek szabadsága? Mert a titok az kötés, egyfajta megkötözöttség. Ha ezt az ember nem önként vállalja, hanem rákényszerítik (a család, a társadalom stb.), akkor az rabság. Amikor a lélek kiszabadul a rabságból, az nagyon felemelő, olyankor szárnyakat kapunk.

Én nem érzek ilyen eufóriát. Valószínűleg pont azért, mert egy helyen kaptam eddig érző visszajelzést, a pszichológusnál. És együtt tártuk fel az emlékeket, de ő az egyetlen, aki értően reagált, viszont hiába érzem azt, hogy beszélhetek neki, mégis nagyon nehéznek érzem még mindig. Szívesen kerülöm, hogy hangosan beszéljek róla.
Nem tudok erről úgy beszélgetni, mint bármiről, maximum nagyon eltávolítva magam tőle, nem akarom kimondva a részemnek érezni, mert még soha sem fogadtak el azzal együtt, ami történt, ahogy felnőttem. Senki nem tudta még velem együtt azt átérezni, hogy milyen volt úgy elaludnom éjszakánként, hogy rátoltam az ágyamat az ajtómra, milyen volt egy lakásban, minden áldott nap együtt tartózkodnom egy olyan emberrel, akitől félteni kellett magam, a fizikai bántalmazást is beleértve, még senki nem fogta fel igazán, hogy én mennyire féltem a nyaranta, amikor nem volt mellettem anyu, és ezzel az állattal mentünk a nagyszülőkhöz nyaralni. Emlékszem, hogy hogy menekültem apám testvéréhez, hogy én velük szeretnék aludni. Tök kicsi voltam, fogalmam sincs miért volt bennem az a félelem. És most is csak a félelem szó jön elő, vele együtt az érzés is, és nem az eufória.
Nekem az sem jó, ha valaki kifejezi, hogy mennyire szörnyű, persze hogy az, benne élek ezekben az érzésekben, bár nem sokan fejezték még ki, hogy ezek mennyire szörnyű emlékek, de inkább arra lenne szükségem, hogy valaki megvédjen tőlük, és miután megvéd valaki tőlük, lehet, hogy nem is vágynám, hogy megértsenek, mert akkor már nem lenne félnivalóm. Hát hogy ezekkel együtt szeressenek és elfogadjanak már nincs is igényként a fejemben, mert nem is tudok róla, hogy létezne ilyesmi, mert nincs olyan tapasztalatom, hogy ilyet valaki kifejezett volna felém. Inkább azt érzem, hogy ja vele történtek dolgok, de az egy külön csomagban van, és én is külön csomagban tartom magamban.
Amúgy szerintem a család lenne a legkisebb egység, ahol egy áldozat a részévé tudná tenni azt, ami történt vele, mert akkor az már nem egy külön elbeszélésként működne, és az identitás, hogy ki vagyok én és milyen a világhoz fűződő viszonyom, nagyban függ attól, hogy ahol szocializálódott az ember, mennyire éreztetik vele most a jelenben, hogy így szeretünk, kimondjuk, tudjuk, sajnáljuk.
Ha ez meglenne, nem lenne az a nagymértékű elfogadás iránti hiány, amit a külvilágtól vágyunk, mert ha tudom, hogy van egy biztos közeg, ahonnan én jöttem, ahol felnőttem és ahová vissza is bújhatok, akkor nem is lenne ekkora eufória, amit a nyilvánosság okozhat. De mivel ez nincs meg, ezért jön az eufória érzés onnan, ahol végre teljességben önmagam lehetek, akár azáltal, hogy valaki, pl. Mara beszél róla. Mert jön egy kis igazságtétel, hogy bizony ez a téma tényleg súlyos. Ezt két helyen tudják éreztetni a pszichológusnál és a médiában.

Anoni Mara írta:

kv írta: És Mara, ma a műsor után olyan érzésem volt, mintha most minimum forradalmat csinálhatnánk! Olyan felszabadító. Jó lenne, ha legközelebb a kiállításra is el tudnék menni.

Örülök, hogy tetszett nektek. Szerintem is elég jól sikerült, végre jó kérdések hangzottak el, végre valaki, aki nem síkhülye a témához.
KV, érdekes, hogy ezt írod, mert én egész pontosan ezt érzem. Ahányszor sikerül nyíltan beszélni, jön ez a felszabadító érzés, valami elképesztő eufória. Nem tudom, mi lehet ez. A kiszabadulás a titok alól? Vagy az, hogy végre önmagam lehetek?

Szabályosan azt éreztem, h kiforgathatnánk sarkaiból a világot mi, túlélők. Hogy most minden megváltozhat.

Gyakran a pszichológus után is hasonlót szoktam érezni, bár ott inkább olyan, mintha felhőkön járnék.

A nyíltság és szabad beszéd... Lehet, h azért mert most nem arról beszélünk, h mi történt (a barátommal amikor beszélünk) hanem az összes lelki utóhatásáról. Ezek ráadásul mind nyomták a kapcsolatunkat is részemről. És ez nem olyan, h ráfogom, h néha ezért kattanok be, hanem mert minden innen ered. És ha nekem is ennyire világos és neki is, talán a következő próbákat már könnyebben vesszük. Szerintem vele ennyire nyíltan még sosem beszéltünk, bár tudott róla, de nem akartam terhelni. És nem tudom ezért-e, h nincsenek titkok, hanem csak megértések, meg az új pszichológus miatt most nagyon kiegyensúlyozott lettem, de úgy ézem túlcsordulok iránta szerelemmel. Pedig 7 éve tart. És ez is annyira jó érzés.

Naszóval, most egy szerelmes forradalmárnak érzem magam. Ami közben vicces, mert névtelenül ugye... De mégis. És igenis, már változtattunk, hisz megtaláltak minket többen és talán és bízom benne, h nekik abban a percben elkezdődött a változás.

karácsony írta: Én nem érzek ilyen eufóriát. Valószínűleg pont azért, mert egy helyen kaptam eddig érző visszajelzést, a pszichológusnál. És együtt tártuk fel az emlékeket, de ő az egyetlen, aki értően reagált, viszont hiába érzem azt, hogy beszélhetek neki, mégis nagyon nehéznek érzem még mindig. Szívesen kerülöm, hogy hangosan beszéljek róla.
Nem tudok erről úgy beszélgetni, mint bármiről, maximum nagyon eltávolítva magam tőle, nem akarom kimondva a részemnek érezni, mert még soha sem fogadtak el azzal együtt, ami történt, ahogy felnőttem. Senki nem tudta még velem együtt azt átérezni, hogy milyen volt úgy elaludnom éjszakánként, hogy rátoltam az ágyamat az ajtómra, milyen volt egy lakásban, minden áldott nap együtt tartózkodnom egy olyan emberrel, akitől félteni kellett magam, a fizikai bántalmazást is beleértve, még senki nem fogta fel igazán, hogy én mennyire féltem a nyaranta, amikor nem volt mellettem anyu, és ezzel az állattal mentünk a nagyszülőkhöz nyaralni. Emlékszem, hogy hogy menekültem apám testvéréhez, hogy én velük szeretnék aludni. Tök kicsi voltam, fogalmam sincs miért volt bennem az a félelem. És most is csak a félelem szó jön elő, vele együtt az érzés is, és nem az eufória.
Nekem az sem jó, ha valaki kifejezi, hogy mennyire szörnyű, persze hogy az, benne élek ezekben az érzésekben, bár nem sokan fejezték még ki, hogy ezek mennyire szörnyű emlékek, de inkább arra lenne szükségem, hogy valaki megvédjen tőlük, és miután megvéd valaki tőlük, lehet, hogy nem is vágynám, hogy megértsenek, mert akkor már nem lenne félnivalóm. Hát hogy ezekkel együtt szeressenek és elfogadjanak már nincs is igényként a fejemben, mert nem is tudok róla, hogy létezne ilyesmi, mert nincs olyan tapasztalatom, hogy ilyet valaki kifejezett volna felém. Inkább azt érzem, hogy ja vele történtek dolgok, de az egy külön csomagban van, és én is külön csomagban tartom magamban.
Amúgy szerintem a család lenne a legkisebb egység, ahol egy áldozat a részévé tudná tenni azt, ami történt vele, mert akkor az már nem egy külön elbeszélésként működne, és az identitás, hogy ki vagyok én és milyen a világhoz fűződő viszonyom, nagyban függ attól, hogy ahol szocializálódott az ember, mennyire éreztetik vele most a jelenben, hogy így szeretünk, kimondjuk, tudjuk, sajnáljuk.
Ha ez meglenne, nem lenne az a nagymértékű elfogadás iránti hiány, amit a külvilágtól vágyunk, mert ha tudom, hogy van egy biztos közeg, ahonnan én jöttem, ahol felnőttem és ahová vissza is bújhatok, akkor nem is lenne ekkora eufória, amit a nyilvánosság okozhat. De mivel ez nincs meg, ezért jön az eufória érzés onnan, ahol végre teljességben önmagam lehetek, akár azáltal, hogy valaki, pl. Mara beszél róla. Mert jön egy kis igazságtétel, hogy bizony ez a téma tényleg súlyos. Ezt két helyen tudják éreztetni a pszichológusnál és a médiában.

Karácsony, el fog jönni neked is ez a felszabadító érzés. Bízom benne. Én most nagyon érzem a változást, főleg a riportot újrahallgatva hallottam meg, hogy mennyire higgadtan tudok már beszélni róla, mennyire nincs is már szükségem arra, hogy részleteket meséljek. Érdekes, hogy mikor először elmondtam a pszichológusnak, teljes hidegvérrel tudtam egy mondatba összesűríteni mindent. Az is egy távolság volt a traumával, ez is. És micsoda különbség! Szóval csak azt akarom mondani, hogy van változás, van javulás. (És biztos van visszaesés, mert azért ennyi optimizmus egy estére sok lesz! )

Mara, én már nem félek a visszaeséstől. A sokadik után az ember tudja, h minden esésből fel lehet állni. Ha van mellette aki szereti és megérti, akkor talán még könnyebben is, bár ez sem garancia, h ettől hamarabb felállnánk. De még a legsötétebb pontban is jó lehet annak a tudata, h valaki fogja a kezed. Aki megvár, míg újra a felszínre bukkanunk.

Az UNICEF-hez kapcsolódó Anoni Mara Társaság közleményéhez szeretnék itt hozzászólni.
A tv csatornákat váltogatva akkor kapcsoltam Baló műsorára, amikor éppen kezdődött a szexuális abúzusost szimbolizáló kisfilm. Soha nem láttam még előtte a filmet, nem ismertem a célját, csupán némi információ foszlányom volt róla, ami vagy a Beszélj róla honlapról vagy az Anoni Mara Társaság facebook-os oldalról származott.
A kisfilm sokkolt, amikor végignéztem azt mondtam magamban, hogy ezek nem normálisak!
Viszont a figyelemfelkeltés szempontjából (úgy is, hogy nálam még a csapból is ez folyik), kiváló a film, mert odaszögezte a figyelmemet. De úgy gondolom, hogy önmagában kevés. Én értettem a filmet követő nyilatkozatokat, de szerintem csak azért, mert abúzusban érintett vagyok. A kisfilm akkor tudná igazán elérni a célját, ha ez tényleg egy tudatosan felépített kampány része lenne. A film hatása lehetőséget biztosított a médiában történő megszólalásra. Viszont szerintem szerencsésebb lett volna, ha a nyilatkozatok során olyan, a témában tapasztalt, profi szakemberek szólalnak meg, akik a lényeget, a film üzenetét láthatóvá tudják tenni. Hitelesen tudnak róla beszélni! Egy kreatív igazgatónak, amikor elmegy a tévébe szerepelni nem biztos, hogy ugyanaz a célja, mint például egy abúzus áldozatnak. Lehet ő a saját területén egy jó szakember és egy ilyen folyamatban egy fontos láncszem azzal, hogy megérti a célt és a megrendelő kérésének megfelelően formába önti az üzenetet. De nem gondolom, hogy egy ilyen témában szakavatott lenne és képviselni tudná azokat, akikről ez a történet szól. A film láttán az abúzust elkövetők fellélegezhetnek, hogy ezek után még inkább nem veszik komolyan az ilyen ügyeket. Az áldozatok még védtelenebbnek érezhetik magukat. A témában tudatosan nem érintettek pedig azt sem tudják miről is van szó. Szerintem, akik struccpolitikát folytatnak, azoknak ez a film nem hiszem, hogy megnyitná a szemellenzőjét. Akik már „látnak”, de még nem remélnek, azokban vajmi kevés reményt kelthet. Valószínűleg számomra azért volt negatív aspektusú a film, mert megoldásokat sugallt, de nem kínált valóban használható megoldási kulcsokat.
Kíváncsi lennék rá, hogy Ti mit gondoltok erről!?

Kérdezzük meg a gyerekeket, hogy mit gondolnak róla, még mielőtt a szülők elmondják, hogy mit kellene gondolniuk.
A gyerekek sokkal bölcsebbek a fölnőtteknél!

karácsony írta: Kérdezzük meg a gyerekeket, hogy mit gondolnak róla, még mielőtt a szülők elmondják, hogy mit kellene gondolniuk.
A gyerekek sokkal bölcsebbek a fölnőtteknél!

Karácsony, ez a film nem gyerekeknek készült, legalábbis a riportban ez hangzott el.

tudom, hogy nem, van véleményem a témában, de ez a kisfilm szerintem már egy 10 + os korosztálynak is simán jó.

karácsony írta: tudom, hogy nem, van véleményem a témában, de ez a kisfilm szerintem már egy 10 + os korosztálynak is simán jó.

Itt, most a felnőttek véleménye érdekelt volna...

túlbecsültnek érzem a felnőtt emberek felfogó- és válaszkészségét ebben az érzékeny témában..
a vita erről a kampányfilmről és az ezzel összemosott beszéljróla férfiellenességéről merő szánalom, úgy érzem, ez már a legalja...
veszélyesen buta emberek között élünk, ide nem ilyen kisfilmek kellenek, hanem kb. olyan színvonalúak, mint amikor az amerikaiknak ráírják a mikrohullámú sütőjük használati útmutatójára, hogy a macskát ne tedd bele a mikróba, mert nem megszáradni fog tőle. Lehetőleg a mosógépben se mossák ki!

Köszönöm, hogy megosztottad a véleményedet Karácsony!

Elsőre megnézve én brutálisnak gondoltam a kisfilmeket. De aztán éppen a filmek abszurditása mozdított el olyan irányba, hogy ez pont arra jó, hogy a "mivilágunknemilyencsúnya" tévködében élő társadalom nagy részének orrát belenyomja valamibe (igen, a gyerekekét is, normális szülőkét is - hiszen ez a valóság sok társuk esetében, miért kellene szépítgetni?), ami se nem píszí, se nem "gender-egyenlő". Az abúzusban, mint a történeteink mutatják, nincs gender-egyenlőség, és ezzel is szembe kell néznünk. Azt kell mindannyiunknak látni, ami a valóság - és a valóság, sokak számára, az, hogy kisszékkel támasztják be az ajtókat, szépen berendezett szobácskáikban... ki más tudná mindezt, mint épp mi, lásd Akác története.
A videók nem a megoldásra fókuszálnak, hanem a problémafelvetésre. A megoldás, az egy következő lépés lenne... ha lenne megoldás. Szerintetetk már van megoldás? Szerintetek a rendőrség, a gyámügy, a megoldás? Én ezt nem így látom. Mennyivel lett volna jobb a kisfilm, ha a székbetámasztás helyett azt mondják a gyerekek, hogy ha megüt az apukád, fordul tanárodhoz, az iskolaorvoshoz (kezelőorvosához, gyógyszerészéhez), a rendőrséghez??? Ki fordulna oda?
kevéssé életszerű...

lehet, hogy furcsa vagyok , de én nem éreztem abszurdnak a filmeket, teljes természetességgel néztem végig....én épp azt nem értettem, hogy miért lennének életszerűtlenek ezek a kisfilmek?!...aztán rájöttem. sajnos. mert azok, akik ezen képesek vitatkozni, aláírást gyűjteni, ellenségképet gyártani, nem jöttek arra rá, hogy tényleg ilyen megoldásokat keresnek a gyerekek, mint ahogy én is és a testvérem is megtalálta a maga megoldását.
Nyugodt egy véleményen vagyunk, én ezt már nem tudom nem szarkazmussal lereagálni.
Ennyit arról, hogy optimistán forduljunk a környezetünkhöz. persze persze...mérhetetlen a sötétség!

Érdekes, amiket írtok a kisfilmekről. De szerintem itt több dologról van szó. Lehet arról vitázni, jók-e a filmek. Szerintem nem. És az meg egy másik kérdés, hogy attól, mert a bántalmazó a kisfilmekben apa, attól az UNICEF férfigyűlölő-e. Biztos láttátok FB-on, kiadtunk erről egy közleményt, sajnos a Népszabadságon kívül sehol nem hozták le. Pedig felháborító, amit az apák szervezete művel. Felháborító volt a Baló műsor is, ahogy egyértelműen az apákat védte, és úgy támadta az UNICEF-et képviselő Lux Ágnest, mintha egy elkövető lenne.

nol.hu/belfold/a-cel-a-gyermekkori-szexu...lmet-gatolni-1616257