Cikkek

De ez teljesen paradox így a végére. Ez a problémám, és éppen ezért áll meg itt a tudomány, mert ezeket a tankönyv szövegeket odamondják/írják.

A pszichológia ott ér véget, ahol a szexuális abúzus kezdődik. A trauma kapcsolatban gyógyítható, abban az esetben, ha bele tud lépni valaki fenntartások nélkül. De nem létezik olyan „szerződött” kapcsolat, amikor a másik fél gyógyítás céljából van valaki mellett, mert felemésztődik az ő identitása.
Ez egy álom, hogy mi lehetne gyógyító ebben a kategóriában. Nagyon unom.

Nyugodtan az arcunkba lehet mondani, hogy nem tudok segíteni, nincs segítség a problémára, mert valójában tényleg nincs. Aki nem tud párkapcsolatot úgy kialakítani, hogy ne flasheljen vissza a múltba egy testi érintéstől, ne fenyegetésnek, molesztálásnak élje meg, ne féljen valaki mellett lefeküdni, mert fél, az nem tud belépni egy kapcsolatba, ami támogató lenne számára, maximum belekényszeríti magát, mert elvárja magától, mert abban reménykedik, hogy majd ez a kapcsolat gyógyító lehet a számára, és élhet úgy, mint minden „normális” ember, ez egyébként a társadalom/politika kényszerítő diszkurzusa is.

Nincs gyógyító kapcsolat, ez egy illúzió és emellett veszélyes tévhit is. Nem gondolom, hogy ha valaki úgy van benne egy szexuális aktusban, hogy folyamatosan kontroll alatt kell magát tartania az emlékei miatt, akkor az a lélek szabad, és ha nem szabad, hogy lehetne kiegyensúlyozott? Ezt is túlzásnak érzem, kiegyensúlyozott élet. Hát.

A tesóm azt mondja, hogy ő olvasott egy cikket, amiben egy szexuális abúzus áldozatának is van féjre, és gyereke, tehát ez nekem sem okozhat problémát. (hiszen gyógyít…)

Sokkal jobb lenne az a megfogalmazás, hogy egy támogató kapcsolat lehetne, ha az áldozat/túlélő nem félne eleve belelépni egy párkapcsolatba, a család támogató lehetne, ha egyáltalán hinnének neki, és nem éreztetnék folyton, hogy túl kell rajta lépni, és nem sürgetnék olyan lehetetlen kérésekkel, amire nem képes, igen jó, ha van az embernek egy barátja, aki meghallgatja, feltéve, ha érti. Ezek mind gyógyítóak lehetnének, de a valóság inkább egy levágott lábú emberre emlékeztet, akinek nem nő vissza lába, és a gyógyulás első lépése az, ha ezt az áldozat feldolgozza.

Várom a reális gyógyulási ötleteket, mert ez így irreális üzenet, azok számára, akik mindezekkel nem rendelkeznek.

Nincs gyógyító kapcsolat, viszont ha sikerül egy jó kapcsolatba belemenni, az gyógyíthat. Kicsit úgy érzem, elbeszélünk egymás mellett.
Ha megértőbb lenne a társadalom, ha megértőbb társak vennének minket körül, akkor sokkal könnyebb lenne minden, nem?

Azt sem gondolom, hogy a pszichológia nem tudna segíteni. Sokaknak tud. A történetek között is van számos olyan, ahol az áldozat úgy érzi, x év után sikerült élhető életet kialakítaniuk.

Karácsony, ez így igaz, ahogy Mara írta. A jó kapcsolatok gyógyítóan hatnak. Egy jó barát, egy hozzáértő szakember, egy szerető családtag, egy megértő közösség figyelmét, törődését befogadva könnyebben ki lehet jutni a fényre. De értem azt is, amit írtál és lehet, hogy nem ide illik, de Petőfitől ez a vers részlet jutott az eszembe:
"Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;"

Anoni Mara írta: Nincs gyógyító kapcsolat, viszont ha sikerül egy jó kapcsolatba belemenni, az gyógyíthat. Kicsit úgy érzem, elbeszélünk egymás mellett.
Ha megértőbb lenne a társadalom, ha megértőbb társak vennének minket körül, akkor sokkal könnyebb lenne minden, nem?

Azt sem gondolom, hogy a pszichológia nem tudna segíteni. Sokaknak tud. A történetek között is van számos olyan, ahol az áldozat úgy érzi, x év után sikerült élhető életet kialakítaniuk.

Igen, mert kétféle dologról beszélünk. Egyik, aki nem olyan lelki nyomorék, mint pl. én és számára mondható, hogy a traumára a kapcsolat jó.
Viszont, akinek belülről ez a dolog nincs megoldva azon nem segít a kapcsolat, mert eleve nem tud belekezdeni. Erről beszélek főként. Mert nekem ez egy negatív üzenet volt, és nincs képviselve ez a probléma, nem adnak rá gyógyító jó tanácsot, mert nincs.

Én úgy értettem, h a gyógyító kapcsolat nem feltétlenül párkapcsolat.

Eleve aki iszonyodik a szex minden formájától annál ezt kizártnak tartom.

De lehetnek olyan barátaink-barátnőink, akiknek mindent elmondhatunk szégyenkezés nélkül, akinek a kezébe le merjük tenni a lelkünket.

Szerencsésnek érzem magam, mert két ilyen barátnőt is az oldalamon tudhatok.

Az csak a plusz, h hét év után a párommal is teljesen nyíltan és természetesen tudok erről beszélni. Persze nem a részletekről, h mi h történt, mert az igen ritkán jön elő, hanem leginkább a lelki utóhatásairól, a terápiámról és arról, h milyen hatással van rám még mindig és ezáltal a kapcsolatunkra. De... Hozzátenném, h nálam a szexualitás valami csoda folytán rendben van, vagy inkább a másik véglet felé hajlik, mint a legtöbbünknél. Ezért nem is tudta sokáig szerintem, h azért nincs minden rendben. Mert azért a szorongások, a félelmek, stb. azért jelen vannak.

Az meg még a plusz, h csodás pszichológusnőm van. Szerintem remek munkát végzünk. Ajándéknak érzem őt most.

KV, én szerintem is így kéne értelmezni a cikk mondatát - amúgy Víg Sára mondta ezt a május 25-i beszélgetésen, arra utalva, hogy a mi gyógyulásunkban mekkora felelőssége van a környezetünknek. Pont le akart venni valamit a vállunkról, és nem rátenni még egy plusz súlyt.

Karácsony, tudod, milyen mélyről jövök. Ne csinálj úgy, mintha nekem merő harmónia lett volna az életem. akik itt vagyunk, mindannyian nagyon sok szenvedésen vagyunk túl, voltunk mi is "lelki nyomorékok". 46 éves vagyok, 40 éves koromig csak a depressziót és a szorongást ismertem. Most jobb, persze vannak még visszaesések, és gondolom, ez így is marad. Még mindig rengeteget szorongok, leginkább a gyerekeim miatt. Nem bírom kiverni a fejemből, hogy az ő gyerekkoruk nem az enyém, nehéz meggyőzni magam, hogy talán sikerül rájuk jobban odafigyelnem, mint ahogy rám figyeltek annak idején.

Szerintem ne ott keresd az ellenséget, ahol barát van. Értem az elkeseredettséged, hogy ne érteném. De ne legyél igazságtalan, kérlek.

Semmi esetre sem keresek ellenséget, csak bosszant, hogy nem értenek meg, és itt is hányadjára kellett leírnom, hogy miről beszélek. És szerintem még most sem jött át, hogy ez nekem miért negatív. Hogy lehet a trauma kapcsolatban gyógyítható, pont ezen a területen, ahol általában, a családban történik, a barátok nem is tudnak róla, ha tudják sem tudnak vele mit kezdeni, hogy lépjen valaki be egy párkapcsolatba, ami támogató számára, és hogyan éljen teljes értékű életet, kiegyensúlyozottan.
Megint leírom, hogy nekem ez azért negatív üzenet, mert akkor az én gyógyulásom hol van és azoké, akik egymagukban állnak. Nem tudnak teljes értékű és kiegyensúlyozott életet élni, nem is hallottam még ilyenről!
Bocsánat, ha túl őszinte vagyok, csak annyira unom, hogy nem értenek meg, és akkor jön a cikk végén is egy ilyen.

Pont ezért kell beszélni róla. Barátoknak, családnak, nekünk. Én komolyan hiszek abban, hogy egy támogató közösség rengeteget számít. Egyedül nagyon nehéz, ezt mindannyian megtapasztaltuk. Ez az üzenet nem negatív, hanem konstruktív.

Karácsony, tudod, kb. 2 éve olvasom rendszeresen a fórumot, minden egyes bejegyzésedet figyelmesen elolvastam és közben együtt éreztem Veled, együtt tudtam érezni, okkal… és mindig szeretettel gondolok Rád. Szándék nélkül is része lettél az életemnek. Sokan vagyunk még itt, akik hasonlóan éreztek és tettek, vagy éppen nem tettek semmit, csak csöndben hallgattak és figyeltek Rád és köszöntük Neked, hogy megmutattad magad és tetted azt, amihez nekünk sokszor nem volt bátorságunk…
Értem a szavaidat, az indulataidat, de kérlek, figyelj Te is Ránk egy kicsit, hátha a szavainkon keresztül áthallasz olyan üzenetet is magad számára, ami a Te gyógyulásod útjára vezethet, hiszen mindenkinek egyéni útja van. És erre az útra mindenkinek magának kell rátalálnia. A segítő kapcsolatok csak az ösvényt tudják szélesíteni.

Most tőled idéznék:
„Megint leírom, hogy nekem ez azért negatív üzenet, mert akkor az én gyógyulásom hol van és azoké, akik egymagukban állnak. Nem tudnak teljes értékű és kiegyensúlyozott életet élni, nem is hallottam még ilyenről!”

Szerencsére nem vagyunk egyedül, Te sem, csak kicsit nézz körül és lásd meg azokat, akik együtt érző figyelemmel vesznek körül, ne haragudj rájuk azért, mert nem képesek többre, de amire képesek azt fogadd el szeretettel. Persze attól még érezhetsz dühöt, indulatot és az érzéseid bizton tudjuk, hogy nem irreálisak.

Amikor célirányosan az abúzus miatt terápiára kezdtem járni, akkor azt kértem a pszichiátertől, abban segítsen nekem, hogy tisztába kerüljek önmagammal, lássam magamat és tudjak EGYMAGAMBAN megállni. Azt mondtam neki, hogy úgy érzem, ha erre képes leszek, akkor képes leszek az élet többi területén is megtartani az egyensúlyomat. Kapcsolatban, családban ez nem volt könnyű. A férjemmel is egyetértettünk abban, azzal, hogy együtt maradtunk a nehezebb utat választottuk. Szóval minden csak nézőpont kérdése.

Attól, hogy nem akarod meghallani, még igaz lehet, hogy az abúzus után is lehet kiegyensúlyozott életet élni. És attól, hogy Te ebben nem hiszel, mi még hihetünk a Karácsonyban és adja Isten, hogy egyszer Te is higgy benne!

Köszönöm a véleményeket és a kedves szavakat.. De engedjétek meg nekem, hogy az érzéseimről én fogalmazzam meg, hogy számomra milyen volt. Ez remélem semmiféle sikert nem rombol senkinek a fejében. Nem áll szándékomban. Egy olyan létező problémáról beszélek, amit nem hallanak meg, nem értenek meg és a pszichológusok sem tudnak vele mit kezdeni. Ez a trauma nem gyógyítható kapcsolatban annak számára, aki eleve nem tud belépni egy kapcsolatba. Ott van a cikkben, amit kiidéztem és vakfoltként tátonganak a szavaim. Ez az üzenet azért nem konstruktív, mert ezt az egyetlen problémát, ha megértené mindenki, akkor azt is megértené, hogy azt üzeni, hogy akkor én hogy fogok teljes értékű életet élni, kiegyensúlyozottan? És senki, de senki nem válaszol nekem arra, ami az én problémám.

Hát igen... mindannyian értünk téged, Karácsony. Behorpadtunk annak idején, ki itt - ki ott - és ezek a horpadások velünk maradnak. Kicsit egyengeti a terápia, kicsit egyengeti ez, meg az, de a horpadások megmaradnak. Az új fényezés, csak elrejti a gittréteget, ami a festék alatt takarja a horpadást. A horpadás ott van és marad.
Én is érzem.
Zsigerből teszek olyan dolgokat, amikről az elmém, a sok év terápia és önismeret, pontosan tudja, hogy nem, vagy nem így kellene tennem.
A Balaton partján, a déli parton a strandon szoktam nézni a fákat, mind meg van dőlve, mert a szél mindig az északi partról fúj. Hiába karózzák ki a facsemetéket, megdőlnek, és aztán így nőnek tovább - számukra ez a természetes, a ferdeség. De élnek! Túlélők. Hajtanak új leveleket, erősítik a gyökereiket, csak így, másképp.
Én úgy érzem, az egyetlen, amit tehetek, az nem az, hogy megint mondogatom magamnak, hogy ejnye már, hát nézd már meg, a legtöbb fa egyenes, hát annyit önismertél meg terpaizáltál már, mikor húzod már ki magad??? Mert akkor megint csak azt érzem, hogy én valahogy nem vagyok úgy jó, ahogy vagyok, hanem valamit rosszul csinálok....nem fejlődök... nem fejlődök elég gyorsan :angry:
Legalább önmagamnak szeretnék jó lenni. Így, ferdén. Így nőttem - szeretném mindenkinek a szemébe mondani, hogy ferde lettem, mert egy nagyobb erő ledöntött az egyenes állásból. Ha nem tetszik a ferdeség nektek, ne döntögessetek le másokat, mert egy életre ferde lesz. Nem arról van szó, mint a viccben, hogy megsüketült ez a fa, és nem hallja, hogy egyenesen kell állnia, hanem arról, hogy így nőttek a gyökerei.
De azért, ő még önmagától, úgy jó, ahogy van. És én - örök optimista - titkon reménykedem, hajlott korom ellenére hogy lesz egy másik fa, akinek a horpadása éppen úgy áll, hogy beleillik az enyémbe, és így nem piszkáljuk egymást, sőt. És akkor nem lecsiszolni akarjuk majd egymást, csak összefonódunk. Titkon remélem magamnak és mindenkinek is. A naiv romantikus bennem él tovább valahogy így :

Nyugodt, szép ez a hasonlat, ha jól emlékszem, játszadoztunk már egyszer ezzel. A nagy különbség a fa és az ember között, hogy a fa nem társaslény. Elvan jól önmagában is.
Karácsony, tökéletesen értem a nehézséged, és hidd el, hogy az üzenet nem az volt, hogy ejnye Karácsony, miért nincs kapcsolatod, hanem arról, hogy ejnye társadalom, miért nem segítesz a Karácsony-féle bajba jutottaknak?

karácsony írta: Ez a trauma nem gyógyítható kapcsolatban annak számára, aki eleve nem tud belépni egy kapcsolatba. Ott van a cikkben, amit kiidéztem és vakfoltként tátonganak a szavaim. Ez az üzenet azért nem konstruktív, mert ezt az egyetlen problémát, ha megértené mindenki, akkor azt is megértené, hogy azt üzeni, hogy akkor én hogy fogok teljes értékű életet élni, kiegyensúlyozottan? És senki, de senki nem válaszol nekem arra, ami az én problémám.

Szerintem valamennyire, vagyis valahány százalékban gyógyultnak kell lenni ahhoz, h az ember be merjen lépni egy kapcsolatba na meg pláne akarjon is. Utána tud gyógyítani az a kapcsolat, ha jól érezzük benne magunkat. Nem pedig úgy, h ugorj bele valamibe és az majd utána jó lesz. Szóval ha jól leszel egyszer önmagadban annyira, h akarj egy kapcsolatot és meg is találod az Igazit, utána lehet még jobb, de anélkül se lesz rosszabb. Nem ezen múlik.
A teljes értékű élet nem azon múlik, h kapcsolatban élsz-e. Különben az összes szingli selejtes lenne. És ezt nem hiszem. Nem leszel kiegyensúlyozott valaki mástól, ha előtte már nem vagy az. A párkapcsolat nem garantál semmit önmagában, ha a saját magad ereje nincs meg. Különben mindig függne a hangulatunk a másiktól és azt el tudom képzelni, h hosszú távon milyen nehéz lehet mindkettőnek.

A másik, amit már montam is, a támogató kapcsolat az nem feltétlenül párkapcsolat, sőt! És Karácsony, ha a családod nem támogató akkor ... Miért hagyod, h romboljon? Bántanak - tán a tudtukon kívül de akkor is - azzal, h azért nem vagy jól mert nincs melletted férfi. Nyomás alatt sosincs jó döntés. És miért hagyod magad bántani?
Még mindig...

Ne haragudj....

Mara... A fákról...

Egy magányosan álló fát egy erős szélvihar kitéphet, főleg ha sérült a gyökere...
De az erdő fái a gyökereikkel összekapaszkodnak és nincs olyan szélvihar, ami kitépné az egész erdőt. Vagy kitépne is egyet, amelyik szorosan van a többi közt.

A támogató, gyógyító kapcsolat biztosan nagyon jó és fontos. Nem tudom, nekem van-e ilyen vagy nincs. Ezen még nem gondolkoztam. Ebből gondolom, hogy van, mert különben hiányozna. A párkapcsolat egyáltalán nem hiányzik, mivel még a gondolata is megrémít. Nem hiszem, hogy az minden problémára megoldás lenne. Akinek olyan párja van, aki őt tényleg segíti és támogatja, - és ez kölcsönös - akkor ő(k) nagyon szerencsés(ek). De számomra ez elképzelhetetlen. Már mint az, hogy nekem párom legyen, másnak el tudom képzelni. Nagyon idegesített mindig, mikor arról érdeklődtek, mikor megyek már végre férjhez. Ilyenkor arra gondoltam, hogy miért szúrnám el ilyesmivel az életemet, mikor úgy érzem, most mindenem meg van, amim csak lehet. Viszont a barátnőim életét pont a férjük teszi igazán boldoggá. Mert nekik meg arra van szükségük. A családomból öt emberrel van közelebbi kapcsolatom, közülük is kettő gyerek. Viszont vannak barátnőim. Bár mindegyikük nagycsaládos, ezért hetekig tart időpontot egyeztetni, hogy egyáltalán legalább hárman ráérjünk egyszerre bármire, de vészhelyzetben maguktól jönnek. Mindenről tudunk beszélgetni, ha máshogy nem megy, legalább éjszaka telefonon. Kivéve erről a dologról, ami miatt itt vagyunk ezen a honlapon. Erről nem tudnak. El nem tudom képzelni, hogy lehet ezt szóba hozni, és sajnálnám is őket ilyenekkel terhelni. Bezzeg bármi mással! A lényeg, hogy nem érzem magam magányosnak, és bármi problémám van (ezen kívül) van kihez fordulnom. És a "kapcsolataim" nem párkapcsolat vagy családi kapcsolat. De olyan embereket ismerek, akikre számíthatok, és akik számíthatnak rám. És lehet, hogy sokkal több ilyen ember van körülöttem, csak nem veszem észre. Csak körül kell(ene) néznem.