Cikkek

Akác írta: De olyan embereket ismerek, akikre számíthatok, és akik számíthatnak rám.

Akác, de jó, hogy leírtad a lényeget! Az már részlet kérdés, hogy ez milyen kapcsolat és milyen színtéren valósul meg.

Ha megengedsz még egy hozzászólást az írásodhoz, akkor megosztanék Veled egy személyes tapasztalatot, "hogy lehet ezt szóba hozni". Egyszerűen csak készülni kell rá. El kell dönteni, hogy ha alkalom adódik rá, akkor megragadod a lehetőséget. Amikor belül ezt eldöntöd és késznek érzed magad erre, akkor jön majd a lehetőség és hidd el könnyebb lesz mind gondolnád. Arra kell inkább felkészülni, hogy ez olyan mint a rosta, azokkal az emberekkel, akikre lelki síkon valóban számíthatsz velük könnyű lesz, ők fennmaradnak és Téged is fenntartanak. Ez olyan mélység, hogy itt valóban kiderül kire hogyan lehet számítani. Persze, attól, hogy valakinek nincs olyan érzelmi intelligenciája, hogy egy ilyen helyzetben helytálljon, attól még lehet jó ember csak akkor tudod majd hova elhelyezni az életedben. Az a mondás jutott az eszembe, hogy "Bajban ismerszik meg a barát.".

kv írta:

karácsony írta: Ez a trauma nem gyógyítható kapcsolatban annak számára, aki eleve nem tud belépni egy kapcsolatba. Ott van a cikkben, amit kiidéztem és vakfoltként tátonganak a szavaim. Ez az üzenet azért nem konstruktív, mert ezt az egyetlen problémát, ha megértené mindenki, akkor azt is megértené, hogy azt üzeni, hogy akkor én hogy fogok teljes értékű életet élni, kiegyensúlyozottan? És senki, de senki nem válaszol nekem arra, ami az én problémám.

Szerintem valamennyire, vagyis valahány százalékban gyógyultnak kell lenni ahhoz, h az ember be merjen lépni egy kapcsolatba na meg pláne akarjon is. Utána tud gyógyítani az a kapcsolat, ha jól érezzük benne magunkat. Nem pedig úgy, h ugorj bele valamibe és az majd utána jó lesz. Szóval ha jól leszel egyszer önmagadban annyira, h akarj egy kapcsolatot és meg is találod az Igazit, utána lehet még jobb, de anélkül se lesz rosszabb. Nem ezen múlik.
A teljes értékű élet nem azon múlik, h kapcsolatban élsz-e. Különben az összes szingli selejtes lenne. És ezt nem hiszem. Nem leszel kiegyensúlyozott valaki mástól, ha előtte már nem vagy az. A párkapcsolat nem garantál semmit önmagában, ha a saját magad ereje nincs meg. Különben mindig függne a hangulatunk a másiktól és azt el tudom képzelni, h hosszú távon milyen nehéz lehet mindkettőnek.

A másik, amit már montam is, a támogató kapcsolat az nem feltétlenül párkapcsolat, sőt! És Karácsony, ha a családod nem támogató akkor ... Miért hagyod, h romboljon? Bántanak - tán a tudtukon kívül de akkor is - azzal, h azért nem vagy jól mert nincs melletted férfi. Nyomás alatt sosincs jó döntés. És miért hagyod magad bántani?
Még mindig...

Ne haragudj....

Jókat írsz Kv, nem haragszom. De úgy ismersz, mint aki bármit is hagy? Egy olyan családban, ahol mindenki bántalmazva volt nagyon nehéz. Elég ambivalensen hangzik, de nálunk ez az igazság. Rengeteg küzdelmet vállaltam fel, pont azért, hogy harmónia legyen. Hogy meglássák az én nehézségeimet. Nem féltem kímélni anyukámat, és talán ez volt a legnehezebb, hogy olyan dolgokat mondjak ki neki, amit itt sokan nem mernek megtenni. Lassan haladunk, kevésbé mernek bántani dolgokkal, de a támogatástól nagyon messze vagyunk és mindig is rám hárult ez a szerep. Anyukámat olyan mélydepressziós helyzetekben támogattam már nagyon fiatalon, hogy meg is lepődtem, mikor a pszichológusom azt mondta, hogy nem is látom, hogy nem számíthattam rájuk és az érzéseimmel mindig is egyedül voltam.
Az én vágyam az volt, hogy legyen párkapcsolatom, gyerekem, családom. Elhiszem, hogy ha valakinek nincs ilyen vágya, bár nehéz ezt elhinni, hiszen a nőknél egc bizonyos korban jelentkezik a gyereknélküliség miatt a depresszió. És a fájdalmát másfelé kompenzálja, más dologba.
Nem úgy működik ez a dolog, hogy de jó az életem minden nélkül. Kérdés, hogy őszintén ki mikor néz ezzel szembe. Mindenkinek megvan a saját élethelyzete és útja, akkor tud empatikusan megnyilvánulni, ha a másik világába helyezkedik és meglátja, hogy az miért is annyira fájdalmas.

karácsony írta: Az én vágyam az volt, hogy legyen párkapcsolatom, gyerekem, családom. Elhiszem, hogy ha valakinek nincs ilyen vágya, bár nehéz ezt elhinni, hiszen a nőknél egc bizonyos korban jelentkezik a gyereknélküliség miatt a depresszió. És a fájdalmát másfelé kompenzálja, más dologba.
Nem úgy működik ez a dolog, hogy de jó az életem minden nélkül. Kérdés, hogy őszintén ki mikor néz ezzel szembe. Mindenkinek megvan a saját élethelyzete és útja, akkor tud empatikusan megnyilvánulni, ha a másik világába helyezkedik és meglátja, hogy az miért is annyira fájdalmas.

Miért "volt"? Szerintem erre kell menned. Nem a "régi" család felé. Ott már a kialakult mechanizmusok működnek, azon nagyon nehéz változtatni. Főleg egyoldalúan.

Anoni Mara írta:

karácsony írta: Az én vágyam az volt, hogy legyen párkapcsolatom, gyerekem, családom. Elhiszem, hogy ha valakinek nincs ilyen vágya, bár nehéz ezt elhinni, hiszen a nőknél egc bizonyos korban jelentkezik a gyereknélküliség miatt a depresszió. És a fájdalmát másfelé kompenzálja, más dologba.
Nem úgy működik ez a dolog, hogy de jó az életem minden nélkül. Kérdés, hogy őszintén ki mikor néz ezzel szembe. Mindenkinek megvan a saját élethelyzete és útja, akkor tud empatikusan megnyilvánulni, ha a másik világába helyezkedik és meglátja, hogy az miért is annyira fájdalmas.

Miért "volt"? Szerintem erre kell menned. Nem a "régi" család felé. Ott már a kialakult mechanizmusok működnek, azon nagyon nehéz változtatni. Főleg egyoldalúan.

Mara tudom. Nincs ilyesmi jelen, viszont a mechanizmusok azért tudtak változni. A felfogóképességgel nem tudok mit kezdeni. Ezért nem támogatóak. De ezt már párszor leírtam, hogy azzal bántanak, ami nekem a legjobban fáj. És azt sem veszik észre hiába adom tudtukra, hogy a bántalmazás miatt nem tudtok affelé haladni, ami a vágyam. Tehát ne tegyék fel a kérdést minden egyes családi alkalommal hogy miért nincs senkim és hogy én úgy akarok megöregedni, hogy nincs gyerekem...hogy én ne legyek egyedülálló. Mindezt számonkérő stílusban. Tehát nem a családom felé haladok, csupán a támogatás mikéntje miatt írtam. Pont azzal basztatnak, amin én dolgozom a pszichológusommal. Ezzel az elakadásommal sétáltam be hozzá az összea tünetemmel és öngyilkossági gondolatommal együtt és CSAK nála leltem megértésre. Időnként elmondom, hogy képtelenségnek érzem, hogy valaha is sikerül a vágyam megvalósítani. Hiszen én mitől gyógyulnék? Mi oldaná ki ezt a testi kódoltságot, reakciót és lelki félelmet? Azért fakadtam ki a cikken, mert ott sem láttatják az ilyen problémát és nem nyújtanak megoldást. Mert ahogy Kv is írta, ahhou gyógyultnak kell lenni, hogy egyc kapcsolat működhessen. A pszichológusom mindig elmondja, hogy most pakoljuk a dolgokat, hogy később eredménye legyen, csak 36 leszek egyre több bajom van és egyre nehezebbnek és kilátástalanabbnak érzem a helyzetem. Úgy érzem mintha elmúlna az életem és akkor minek végig csinálni? Egyedül sétálni az erdőben, enni, ülni a vízparton és mintegy kívülálló nézni a körülötte lévőket. Néha már utálattal nézem a boldog családokat, és nem akarok ilyenné válni...

Karácsony, nem is gondoltam, h majdnem egyidősek vagyunk. Én egyel több.
A gyereket tőlem addig kérdezték -nem csak a tág család, hanem kb a faluban is mindenki anyámtól-, míg egyszer csak egy ilyen alkalommal, h "De jól nézel ki, jön a baba? rávágtam, h nem akarok erről beszélni. Utána valahogyan megszűntek. Ennek pár éve.

De két évfolyamtársam is kérdezte az elmúlt hónapban véletlenszerűen, h "és a gyerekek?" Mondom milyen gyerekek? Nincs gyerekem, most meg már nem is nagyon akarok. Aztán nem firtatják.

És így rohanva 37 felé és látni más ismerőseim folyton idegesen rohanó életét, már igen ritkán jut eszembe, h szeretnék. Már inkább nem. Pedig régen nagyon. Csak nem jött össze. Pedig nekem párom is van.

És tudod, ha lenne valakid, akkor azt kérdeznék, h mikor jön a baba. Utána azt, h mikor jön a kistestvér? Ha meg nem szülsz hármat nem teljesítetted honleányi kötelességeid. ))) De ha hármat szülsz, akkor meg a rokonság mondja azt, h De hát ennyi gyerek ebbe a szegény világba... Aztán ha ne adj Isten elválnál, akkor jönnek majd csőstül a kéretlen tanácsok. Meg persze akkor is, ha mégiscsak lenne egy baba. Mert mindenki mindent jobban tud és jobban ismeri a gyereked mint te. Aztán ha párod lesz és baba nem, akkor is jönnek a kéretlen tanácsok. Nem lehet megfelelni az embereknek, talán nem is szabadna erre törekedni. Pláne nyomás hatására párt választani. De a családod minden csak nem ideális. Te úgy csináld ahogy érzed, és ne más kedvéért. Ne aggódj, bizonyos kor után már nem kérdezik, h miért nincs gyereked. Bocsi...

Jajj. Isten ments h ennek az emberi fajnak akarjak megfelelni...
Én szeretném nem más! Nekem egy gyerek is csodás lenne már, csak azzal szoktam riogatni magam, hogy mi van, ha bekattanok a fáradtságtól. Ha nagyon kimerülök a pánikroham visszavisszajön. A hajnali felugrás az ágyból és nehéz megtalálni a nyugalmat. Áh ki akarna engem?! Még a meg sem született gyerekemet is féltem, h nehogy egy pszichopata anyja legyen a személyemben.

Bennem az örökbefogadás azért még néha felmerül. És azt egyedülállóknak is lehet.

index.hu/kulfold/2016/06/08/ontudatlan_n...szo_fel_evet_kapott/

Rohadtul elegem van!! Miféle világban élünk? Hiába nem gyerek az áldozat, ez akkor is... Iszonyúan dühös vagyok. Mi az hogy jó tanuló? Akkor már mindent megtehet?

Amaoneth írta: index.hu/kulfold/2016/06/08/ontudatlan_n...szo_fel_evet_kapott/

Rohadtul elegem van!! Miféle világban élünk? Hiába nem gyerek az áldozat, ez akkor is... Iszonyúan dühös vagyok. Mi az hogy jó tanuló? Akkor már mindent megtehet?

Igen, de ez talán nem marad ennyiben. Plusz olvastam valahol, hogy az úszószövetség kizárta. Illetve nem volt tagja, de most már soha nem is lehet, ergó az úszókarrierje ugrott.

Ez nagyon a minimum. Ami dühít, hogy ez csak egy eset a ki tudja hányból. Mi van azokkal amiket nem, kap fel a média? Ott egy ejnye-bejnye után hazasétálhat az elkövető, az áldozat meg boldoguljon, élje túl ahogy tudja? Elnézést kérek a morgásért, de nagyon dühös lettem.

Ezt azért kapták fel, mert annyira enyhe volt a büntetés. Én nagyon remélem, hogy nem fog ennyiben maradni, mert amúgy a hatból három hónap a letöltendő... kicsit ismerős, nem?

Az a legborzasztóbb (vagy az egyik legborzasztóbb), hogy van ez a kényszer, hogy az erőszakolóval kell(ene) együttérezni. Szegény, privilegizált, fehér, tehetséges úszófiú, nem is úgy gondolta, meg 20 percért ilyen csúnyán elítélni?? Hányinger.
(Összehasonlításképpen: amerikai fekete focista fiú, csoportos erőszakért 15 évet kapott. Működik azért a rendszer, csak hát nem mindenkire vonatkoznak ugyanúgy a törvények.)
És a bíró a fiú karrierje miatt aggódván hozta meg az enyhe ítéletet, úgyhogy annak az ellehetetlenítése nagyon is nagy szó. Mert az a szövetség nem tolerálja a szexuális erőszakot.

Bár igazad lenne Pipacs! De én már semmiben sem bízok. Egy olyan világban nem, ahol megkaptam: Értsem már meg szegény elkövetőt. És amikor mesélni akartam róla hogy vele mi történt tudod mi volt a reakció? "Lépj túl rajta, régen történt. " Aha. Szóval értsem meg szegény frusztrált erőszakolókat, de hallgassak, és tegyek úgy mintha nem bántottak volna. Sőt mi több, bocsássak meg, mert az olyan jó lesz nekem. Még mit nem!

De tudod mit? Drukkolok. Remélem tényleg példás büntetést fog kapni, és a hasonszőrű társai legalább egy időre elgondolkodnak arról hogy mit ne csináljanak.

De pont nem kell együttérezni! Ennek most volt egy ilyen hozadéka is. A guardian-on (asszem, nem biztos) volt egy cikk, ami leleplezte ezt, amit a szerző manpathy-nak hív. Iszonyú lassan, de lesz előremozdulás. És ezek már hangot, helyet kapnak, és ezek a gondolatok teret foglalnak mindenki gondolkodásában. Hosszú és kínkeserves lesz az út, de valami elindult.

www.huffingtonpost.com/entry/sympathy-fo...c0aae4b053e219787681

Nem guardian.