Tényleg segít a vallás?

Pedig elég megrendítő volt ezt még olvasni is. Azért lehet, nem ártana egy pszichológussal átbeszélni a gyerekkorodat és a jelen történéseket. Nem hiszem, hogy felmentést érdemelne a lelkész, akármilyen rendes is, hiszen egy elkövető védelmére kelt, téged állított be naivnak, bűnösnek Krisztus nevében. Végül is te tehetsz akkor az egészről?
Ha betegnek érzed az elkövetőd, akkor még sajnálatosabb, hogy fennáll a lehetősége, hogy mással ugyanez előfordulhat, és még a lelkész sem állítja meg.

ez nagyon jó, már régebben is kerestem, most megtaláltam (Erich Fromm: Pszichoanalízis és vallás):

www.szabadgondolkodo.hu/ateizmushonlap/psanvall.html

Hát köszönöm ezt a fórumot megint neked Hajnalkám? A mérgednek? Jól tetted, hogy megnyitottad. Talán ez a lehetőség, hogy sokak a gyógyulás útjára lépjenek. Most volt időm az elejétől végig olvasni az egész hozzászólásokat, kritikákat segítségeket, véleményeket. Elárulom magamról, én 25 éve vagyok gyülekezeti tag. Gondoltam is arra: vajon hányszor megyünk el egymás mellett hasonló gondokkal, gondolatokkal megtüzdelve? Igazat adok Hajnalkámnak, nagyon sok helyen nincs megoldva a "világi "háttérből jövő sérült, megtépázott lányok asszonyok lelki gondozása. Régóta problémám, hogy lehetne ezen változtatni? Egyébként én régóta úgy járok a "gyülibe"hogy felemelem a fejem, és nem vagyok hajlandó emberekre, emberi dolgokra nézni, csak Istenre. Arra már rég rájöttem, ember nem tud segíteni. Úgy megyek, hogy a hátamon "fát lehetne hasogatni". Az" arcomat olyanná teszem mint a kovakő." És ahogy többen is írjátok: soha de soha nem gondolom, hogy magamra hagyna valamilyen gondomban. S ha visszagondolok negatív történésekre: akkor azt látom, a szeretetével most is munkálkodik bennem, de mindannyiunkban is, hisz nap mint nap megtart a kegyelméből, erőt ad a továbblépéshez, hitet a holnaphoz, hogy jobb és jobb lesz. És a végén vár a vigasztalásával, ami semmihez sem fogható, emberi ésszel nem tudjuk felfogni. Ne adjuk fel!

öregecske írta: Hát köszönöm ezt a fórumot megint neked Hajnalkám? A mérgednek? Jól tetted, hogy megnyitottad. Talán ez a lehetőség, hogy sokak a gyógyulás útjára lépjenek. Most volt időm az elejétől végig olvasni az egész hozzászólásokat, kritikákat segítségeket, véleményeket. Elárulom magamról, én 25 éve vagyok gyülekezeti tag. Gondoltam is arra: vajon hányszor megyünk el egymás mellett hasonló gondokkal, gondolatokkal megtüzdelve? Igazat adok Hajnalkámnak, nagyon sok helyen nincs megoldva a "világi "háttérből jövő sérült, megtépázott lányok asszonyok lelki gondozása. Régóta problémám, hogy lehetne ezen változtatni? Egyébként én régóta úgy járok a "gyülibe"hogy felemelem a fejem, és nem vagyok hajlandó emberekre, emberi dolgokra nézni, csak Istenre. Arra már rég rájöttem, ember nem tud segíteni. Úgy megyek, hogy a hátamon "fát lehetne hasogatni". Az" arcomat olyanná teszem mint a kovakő." És ahogy többen is írjátok: soha de soha nem gondolom, hogy magamra hagyna valamilyen gondomban. S ha visszagondolok negatív történésekre: akkor azt látom, a szeretetével most is munkálkodik bennem, de mindannyiunkban is, hisz nap mint nap megtart a kegyelméből, erőt ad a továbblépéshez, hitet a holnaphoz, hogy jobb és jobb lesz. És a végén vár a vigasztalásával, ami semmihez sem fogható, emberi ésszel nem tudjuk felfogni. Ne adjuk fel!

Öregecske, ezt még nyáron nyitottam, és tényleg nagyon dühös voltam. Most azért már lecsillapodtam, és sok dolgot világosabban látok.
Ma már különbséget teszek a vallás, a felekezetek és a hívő élet között. A vallást, a felekezeteket már fenntartásokkal kezelem. 17 évig jártam egy nagyobb gyülekezetbe, majd 3 évig egy kicsibe. Egyik se volt jobb a másiknál.
Az, hogy ember nem tud segíteni, valamilyen szinten igaz, de azért mi, emberek sok mindenben mégiscsak tudunk egymásnak segíteni. Átadni a tapasztalatokat, empátiával, megértéssel fordulni egymás felé. Azért ezt ne becsüljük le. Nem véletlen, hogy Isten már az elején, Ádám teremtésénél megállapította, hogy nem jó az embernek egyedül lenni.

Bölcs vagy Hajnalkám. Igazad van..!

öregecske írta: Bölcs vagy Hajnalkám. Igazad van..!

Köszönöm, de a bölcsességem nem a magamé, azt hiszem, hanem fentről való...

Amúgy írtam egy hosszabb eszmefuttatást a megbocsátásról a blogomban, csak azt javasolták itt, hogy ne adjunk meg saját blog linket, pedig kíváncsi lennék a véleményetekre, Nem tudom, vajon bemásolhatom-e ide, mert tényleg elég hosszúra sikeredett.

Én kíváncsi lennék rá pedig. Nem lehetne mégis??? Lehet, mások is örülnének nekik, de legalább egy kicsit segítene nekik. (nekem is) És az élet más területein is jól jönne. Neeeeem??

öregecske írta: Én kíváncsi lennék rá pedig. Nem lehetne mégis??? Lehet, mások is örülnének nekik, de legalább egy kicsit segítene nekik. (nekem is) És az élet más területein is jól jönne. Neeeeem??

Igen, igazából nemcsak erre a megbocsátásra gondoltam, amikor írtam, hanem kiszélesítettem. Akkor bemásolom, ha esetleg túl hosszúnak találják a moderátorok, vagy nem ide illőnek, utólag még mindig ki lehet szedni.

A megbocsátásról

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a téma megosztó. Még keresztény berkekben is. Mert mit mond Jézus Péternek, amikor ő odamegy hozzá, hogy hányszor lehet egy nap megbocsátania az embernek, hétszer? Jézus azt válaszolja, hogy „Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is.” Amiből sokan azt vonják le, hogy aki keresztény, annak mindig, minden körülmények között, mindenkinek meg kell bocsátania. A hivatkozási alap pedig a Máté 6. 14-15.
„Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.
Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”
Miközben a János 20. 23-ban ezt mondja: „A kiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; a kikéit megtartjátok, megtartatnak.”
Nem fogom most ezt az ellentmondást feloldani, nem folyok bele elvi síkon zajló teológiai vitákba, mert nem ez a lényeg. Hanem a megbocsátás gyakorlati része.
Ha az ember hívő, akkor megtanulja a megbocsátást. Az nem nehéz. Hozzáteszem, keresztényként. Pontosabban nem az a nehéz. Csak elhatározod, kimondod, igazából nem magadnak, hanem Istennek, és a továbbiakban úgy gondolsz erre a dologra, hogy én már megbocsátottam, azaz elengedtem annak az embernek a bűnét. Többé azzal nincs nekem dolgom. Ugyanis amíg az ember nem bocsát meg, addig a magáénak érzi a jogos haragot, és valamilyen szinten a bűn miatti bűnhődést, büntetést is. A megbocsátás viszont ennek az elengedése. Attól fogva az már az igazságos Bíró (=Isten) dolga. Mint amikor megteszed a feljelentést a rendőrségen. Utána az már az ő dolguk, meg a bíróságé. Annyi a különbség, hogy a mennyei bíróságra nem kell eljárnod vallomást tenni és tanúskodni. A megbocsátás azonban csak a legelső és legkisebb lépés. Ami utána jön, az a sokkal nehezebb. És hidd el nekem, kedves olvasóm, aki több, mint 20 éve vagyok hívő, hogy tényleg sokkal nehezebb. Más szempontból is az. Azt szoktam mondani, hogy bizonyos szempontból nehezebb élni Jézusért, mint meghalni érte. És ezzel nem a mártírokat akarom megsérteni, nem is vagyok benne biztos, hogy én képes lennék erre, de úgy élni, hogy az ember elmondhassa, ő tényleg Jézusért él, a bibliai értelemben, na, az nagyon nem egyszerű dolog. És én, félreértések elkerülése végett nem a vallásról, a tradíciók betartásáról beszélek, hanem a valódi krisztusi természetről.
A megbocsátás után ugyanis többfelé mehetnek a dolgok. Egyrészről jönnie kéne a felejtésnek, ami megnyugvást is hoz. Következnie kellene a kapcsolat rendezésének is, hiszen ha az ember megbocsát, az valahogy tiszta lapot is jelent. Azt kellene, hogy jelentsen. Azaz a másik féllel való korábbi helyzet helyreállításának kellene következnie. Nyilván, ha az illetővel valami külső akadály (pl. a másik fél halála) miatt nem lehetséges a kapcsolat rendezése, az más kérdés, de igazából az a nehéz, hogy esetleg újra beengedjünk valakit az életünkbe, aki mélyen megsebzett minket, és elvesztettük az illető felé a bizalmunkat is. Aztán a megbocsátás következménye az is, hogy egy esetleges vitában nem ér újra felemlegetni az egyszer már megbocsátott dolgokat. Azaz a felejtés nemcsak azért elengedhetetlen, hogy a megbántott fél meg tudjon nyugodni, hanem hogy képes legyen tényleg elengedni azt a sérelmet, amit a másik fél részéről elszenvedett, és ne is jusson eszébe azt semmikor, semmilyen vitában újra felemlegetni.
A megbocsátás kérdése innen kezd igazán izgalmas lenni. Mert bármennyire is szeretné az ember elfelejteni azt, amit valaki ellene elkövetett, minél jobban fájt, és minél bizalmasabb volt a kapcsolat, annál nagyobb a sérülés. És nem biztos, hogy az idő azt megoldja. Könnyebb a helyzet akkor, ha a másik fél is tesz arról, hogy ne sértse meg újra az embert, de ez az, ami nem mindig sikerül. Az az ősbizalom ugyanis, ami egy bármilyen szintű kapcsolatot eleinte jellemez, végleg elveszik. A bizalom helyreállítása viszont nem könnyű dolog. És itt is elcsúszhat a dolog, mert mi van, ha a másik fél nem is igazán (vagy egyáltalán nem) törekszik a bizalom visszaszerzésére. Tapasztalataim alapján ez a gyakoribb. Gyakorlatilag a sértett fél dolga az is, hogy dolgozzon azon, hogy neki sikerüljön elfelejtenie a sértést, bántást, ő legyen az, aki helyreállítja a korábbi kapcsolatot, és megtanuljon bízni egy olyan emberben, akiben egyébként lehet, hogy már eleve se kellett volna megbíznia. A kapcsolat rendezése tehát sokkal nehezebb ügy a gyakorlatban, mint ahogy elméletben látszik.
Én úgy vélem, a sértett félnek joga van eldönteni, hogy akarja-e tényleg rendezni a másik féllel a kapcsolatát, vagy megmarad a bűvös három lépésnél a továbbiakban. Messziről könnyebb szeretni is. Sőt, ahhoz is joga van a megbántott félnek, hogy a kapcsolat rendezése közben gondolja meg magát. Azaz ha elsőre úgy is érzi, hogy menni fog a helyreállítás, majd rájön, hogy az túlságosan fájdalmas, vagy nem képes megbízni a másikban, akkor jobb, ha inkább visszalép, mint ha mindenáron a kapcsolat megmentésén fáradozik, újra és újra elbukva azon, hogy nem képes igazából megbízni a másikban.
A másik veszély, ha a megbocsátás után az ember nem ad magának elég időt a felejtésre, gyógyulásra. Nyilván nem arról beszélek, amikor egy kisebb dologban kellene megbocsátanunk, hanem a nagyobb, súlyosabb vétségekről. Amikor az ember sérül a másik viselkedése miatt (pl. megcsalás, becsapás, árulás). Ilyen helyzetben, ha túl gyors a megbocsátás utáni felejtés, azt szerintem valójában nem felejtésnek hívjuk, hanem elfojtásnak. Ennek számtalan oka lehet, onnan kezdve, hogy az ember nagyon szereti a másikat, és minél hamarabb szeretné rendezni a kapcsolatot, odáig, hogy megtanulja (természetesen még mindig keresztényekről beszélek), hogy meg kell bocsátani, és felejteni, és helyre kell állítani a kapcsolatot, mert ez az igei, és ő nagyon meg akar felelni a keresztény elvárásoknak, ha úgy tetszik, Istennek, és ezért elnyomja magában a sérelmet, a fájdalmat, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Azonkívül, hogy ezzel súlyos képmutatásba csúszik, azt is kockáztatja, hogy, ahogy az lenni szokott, az elnyomott fájdalom kerülőutakon keres magának kiutat. A pszichológia nagyon is jól ismeri az ilyet. Komoly frusztrációkhoz, pszichés, majd pszichoszomatikus zavarokhoz, betegségekhez vezet. Nem éri meg. Én mondom, nagyon nem éri meg.
És akkor most a fentieket értelmezd, kedves olvasóm, a gyerekkori szexuális abúzus fényében!

Köszönöm Hajnalkám! Remélem a moderátorok megtartják a teljes szövegrészeket, mert igy abszolút érthető a lényeg és nyilvánvalóak a felmerült kérdések, kétségek is a megbocsájtással kapcsolatosan. Nem lenne semmi gondom nekem sem ezzel, ha - ahogy te is felvetetted,- a megbocsájtás után jönne a felejtés is. De nem jön. Azért is a neve a másik fórumnak: sajnos nem felejthető.. Mindenesetre jó hogy bemásoltad, mert lehet ízlelgetni, és törekedni arra, hogy a felejtés is bekövetkezzen a megbocsájtást követően. Ezen lehet dolgozni valahogy, valakinek lenne valamilyen jó ötlete? Nem is csak az abúzusokra gondolok, hanem az árulásokra, csalásokra, kijátszásokra, ami sajnos sokszor az élet velejárója, ahogy Hajnalkám is utalt rá.
Húú, hát nem könnyű! De akkor is! Jól és örömtelien akarok élni! Igen úgy akarok! Csak azért is!

öregecske írta: Köszönöm Hajnalkám! Remélem a moderátorok megtartják a teljes szövegrészeket, mert igy abszolút érthető a lényeg és nyilvánvalóak a felmerült kérdések, kétségek is a megbocsájtással kapcsolatosan. Nem lenne semmi gondom nekem sem ezzel, ha - ahogy te is felvetetted,- a megbocsájtás után jönne a felejtés is. De nem jön. Azért is a neve a másik fórumnak: sajnos nem felejthető.. Mindenesetre jó hogy bemásoltad, mert lehet ízlelgetni, és törekedni arra, hogy a felejtés is bekövetkezzen a megbocsájtást követően. Ezen lehet dolgozni valahogy, valakinek lenne valamilyen jó ötlete? Nem is csak az abúzusokra gondolok, hanem az árulásokra, csalásokra, kijátszásokra, ami sajnos sokszor az élet velejárója, ahogy Hajnalkám is utalt rá.
Húú, hát nem könnyű! De akkor is! Jól és örömtelien akarok élni! Igen úgy akarok! Csak azért is!

Igen, én is szeretnék örömteli életet.

Egyébként én azért már tapasztaltam olyat, hogy tényleg sikerült valamit olyan szinten elfelejtenem, hogy csak évek múlva jutott eszembe valami más kapcsán. És meglepődve vettem észre, hogy már évek óta nem is gondoltam rá, és nem is fáj. Szóval meg lehet tanulni az elengedést. Kérdés persze, hogy mennyire sikerül úgy, hogy ne elfojtás legyen belőle.

rotebeete. En nem ertem ne haragudj hogy ezt megkerdem , de 6 ora alatt nem volt senki akitol segitseget kertel volna? Vagy menekulore fogod es azonnal segitseget kersz a gyulekezettol? Lehet erdemes lenne azert szolni mas tagoknak mert ez a pasi mas lanyt is ki fog hasznalni.

Kedves durum... Nem magamat akarom védeni, de én amit tudtam, megtettem. Felkerestem a gyülekezet lelkészét, nem akartam annyiban hagyni. De sajnos még így se úgy sültek el a dolgok, ahogy reméltem... Nem szeretném tovább részletezni, hisz egyrészt nem tartozik az abúzus közé ez a történetem, másrészt közeledik az a nap, amikoris egy éve történt.. Nem telnek valami boldogan ezek a napok, feszült vagyok, ideges, mert ugyan apám abúzusához hozzászoktam, egy idegenéhez viszont nem. Bennem ez most sokkal intenzívebben van, mint a gyerekkori abúzus.

6 óra alatt pedig...már a második órában úgy elfáradtam, hogy védekezni se volt erőm, nemhogy segítséget kérni. Plusz, szégyelltem volna magamat, és a harmadik, tudtam, hogy bezárta az ajtót és a kulcsot eltette. Nem tudtam volna kijutni a lakásból... De valahogy túlélni akartam a történteket, nem tudtam sokat agyalni és töprengeni, a fájdalommal voltam elfoglalva... Máris védem magam.
Kicsit támadónak érzem a kérdésed.

sajnalom nagyon. azert is, mert egy olyan kornyezetbol jott valaki tette, ahol a megnyugvast es a bizalmat kellett volna neked megelned es nem az ellentetet. szomoru az is, hogy igy allt hozza a lelkesz.. ertem, hogy ez nem a gyerekkori abuzus temaja, de ugy gondolom, hogy osszefugg nagyon is. es ezert duhito, hogy az idegen teged talalt meg, hiszen biztos vagyok, hogy fog o mas kiszolgaltatott lanyt bantani.. es olyan jo lenne az ilyen dolgokat azert a kornyezet tudomasara hozni.. csak ennyit akartam. kivanok folyamatos, vegleges gyogyulast.