Tényleg segít a vallás?

Azért nyitom ezt a témát, mert arra jöttem rá, hogy a kereszténység, legyen egyébként bármilyen jó, sokszor többet árt, mint segít. Ebben a topikban egyszerre szeretnék segítséget, tanácsot kérni (elsősorban gyakorló keresztényektől, hiszen ők tudják leginkább, miről beszélek), és másoknak segíteni, hogy elkerüljék azt a zsákutcát, ahova én sikeresen belenavigáltam magam.
Mire gondolok?
Mivel a keresztény vallások legfőbb állítása, hogy minden ember bűnös, de van bűnbocsánat, az ilyen ember, mint én is, szinte menekül a vallásba, mert amúgy is erősen bűnösnek érzi magát. És milyen felszabadító érzés a bűnbocsánat. Csakhogy a különböző keresztény vallási felekezetekben rengeteg ilyen ember (legtöbbjük nő) van. Akik viszont nem segítenek, mert meg vannak arról győződve, hogy bocsáss meg másoknak, és neked is megbocsáttatnak a te bűneid. Valójában azonban ez nem valódi megbocsátás és bűnbocsánat. A pszichológia azt hiszem, ezt nevezi elfojtásnak. Miután az ember kereszténnyé vált, és beletette a szívét, lelkét, kiszállni se tud, mert akkor újra jön a jól ismert bűntudat. Megspékelve immár a hitehagyottság miatt érzettel is. Egyik addikcióból a másikba megy. És itt lép be minden problémamegoldás gyilkosa, a kognitív disszonancia. És soha többé nincs menekvés. Se valódi gyógyulás...
Ez maga a földi pokol a megváltás örve alatt.

Szia Hajnalkám! (milyen jó ez a név )
Én református vagyok, ami az egyik legmegengedőbb formája a vallásgyakorlásnak. Bár nem járok mindig templomba és az esti imát se mondom el minden este mégis úgy érzem, hogy gyakorlom a vallást. Hogyan? Belül.
Mikor megkérdezik, hogy de mégis mire alapozom ezt az egészet, miért hiszek és mi Isten, akkor azt szoktam válaszolni: hiszek a feltétel nélküli szeretetben és a megbocsátásban. És itt nem csak arra gondolok, hogy neked KELL mindenkinek megbocsátani és te senkit nem gyűlölhetsz. Mindenki gyűlöl másokat és mindenkinek van egy olyan személy az életében, akiknek nem tud vagy csak nagyon nehezen tud megbocsátani. A lényeg azonban az, hogy a te bűneid (bármi is legyen az) mindig megbocsáttatnak és Isten feltétel nélküli szeretetének te is részese vagy. Mindig.
Bánd meg a bűneid (de csak akkor, ha valóban bűnösnek érzed magad!) és ha olyan felkezetben vagy, akkor menj gyónni, de tudd, hogy Isten megbocsát. Még azoknak is, akik esetleg nem tudnak másnak megbocsátani
Elsősorban magadnak bocsásd meg, hogy ember vagy és esendő.

Egy idevágó cikk: www.hir24.hu/elet-stilus/2014/05/23/megb...-gyermekmolesztalas/

A vallás nekem kétélű fegyver volt.
Szerintem korábban is tudtam, hogy nem normális az, ami történik, de amikor elsőáldozásomon ott álltam fehér ruhámban, loknis hajamban fehér virágokkal, s felkínálták Krisztus testét... úgy éreztem, h méltatlan vagyok egy ilyen szentség elfogadására. Hiszen én megszegtem a 10 prancsolatatot! Ne paráználkodj... , ami a ne ölj! után következik. Az egyik legsúlyosabb vétség! Azt hittem, hogy megnyílik az ég, s alászállnak az angyalok, s Isten leleplez. Nem ez történt. De olyan mocskosnak, s bűnösnek éreztem magam mindvégig, mindenki tiszta és ártatlan.. Valahogy akkor tudatosult bennem, hogy mi az a paráználkodás.
Minden vasárnap azt hittem, h rám borul a templom. Nyáron találkoztam legközelebb anya unokatestvérével (ő volt az elkövető), s akkor is valahogyan kettesben maradtunk, pedig ott volt az egész család. Ismét elkedett simogatni, azt hiszem, hogy be is nyúlt a bugyimbam Mélységes szégyen öntött el, mert ahogyan itt is olvastam a történetek közt, a testem nem úgy reagált, ahogyan az elvárható lett volna, élveztem is. Éreztem magamon Isten szemét,s ez erőt adott. Akkor megmondtam neki, ha mégegyszer hozzám nyúl, akkor elmondom a szüleimnek.
A vallás adta a felsiemrést, s az erőt, hogy véget vessek az egésznek. Mellé kaptam hatalmas adag bűntudatot, szégyent, s félelmet, de a felejtés gyógyító balzsamával is megajándékozott (ha ez jótékony dolgonak tekinthető). Sokáig nem emlékeztem semmire. Persze néha előbukkantak emlékek, de nem törődtem velük.
Majd 16 évesen egy katolikus táborban elvesztettem hitemet az egyházban, s szinte egyik napról a másikra felhagytam a katolikus egyház tanításainak követésével. Amikor már Karácsonykor sem mentem el éjféli misére, minden bizonnyal megérezték az elfojtott emlékeim, hogy gyengült az ellenállás, s az első barátnőimmel töltött szilveszter éjszakáján berobbantak a tudatomba azok a képek, mondatok, amelyek addig a mélyben várták az alkalmat. Megpróbáltam visszatérni az egyházhoz, sikertelenül. Többé nem adott megnyugvást, így fel is hagytam a próbálkozással.

köszi a linket. Sajnos csak azt látom ebben, hogy a keresztény lelkész elkeni a kérdést. Nem meri kimondani, hogy van, amire nincs bocsánat, hiszen az ellentmondana a kereszténység tanításának, ugyanakkor azt se mondhatja, hogy az áldozat bocsásson meg.

Aniron, nagyon sajnálom. Én még nem adtam fel. Lehet, hogy naiv vagyok, de úgy érzem, Jézus tényleg él, és minden igaz abból, amiről olvastam a Bibliában, és amiről prédikációt hallottam, csak az emberekkel, pl. különféle felekezetek pásztoraival van baj, akik Jézus nevében frusztrálják az embereket.

Nehéz kérdés ez a bocsánat. És nem is lehet általánosítani: ahány abúzusos eset, annyi lehetséges válasz van. Pl. nem hiszem, hogy neked meg kéne bocsájtanod. Éveken át művelte veled, felnőtt volt, tudatában annak, mit csinál.
Az én esetem pl. nagyon bonyolult. Az elkövető kiskorú volt. Az anyámék nem tudták. Mégis, azt gondolom, jogom van haragudni, mert igaz, hogy kiskorú volt, hozzám képest elég nagy ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Anyámékra pedig azért, mert észre kellett volna venniük, mi történik. És főleg azért, hogy azóta sem lehet velük beszélni róla.

De a lényeg szerintem nem itt van. A lényeg az, hogy magadnak bocsáss meg. És tudjuk, hogy ez nem csak annyi, hogy "jól van, megbocsájtok". Ennél sokkal bonyolultabb ez. És néha azt gondolom, hogy ahhoz, hogy ide eljussunk, szükségünk van a haragra, és arra is, hogy ne oldozzuk fel az elkövetőt.

Süni, arról nem akarsz (tudsz) írni, ami 2 hónapja történt? Tudunk segíteni?

Nekem egyebem sincs, mint a hitem. Én antiklerikális lettem. Azt hiszem. Még nem definiáltam eddig.

Megbocsátani én sem tudok neki, s nem is akarok. Nagyon sok energiámba került, hogy önmagamnak megbocsássam a "bűnömet", hogy beleegysztem (4 évesen....).
Nagyon egyet értek Marával, abban, amit írt: "A lényeg az, hogy magadnak bocsáss meg. És tudjuk, hogy ez nem csak annyi, hogy "jól van, megbocsájtok". Ennél sokkal bonyolultabb ez. És néha azt gondolom, hogy ahhoz, hogy ide eljussunk, szükségünk van a haragra, és arra is, hogy ne oldozzuk fel az elkövetőt."
Hajnalkám, remélem, hogy sikerül megtalálnod azt, amit keresel!
Drága Süni! Sok-sok erőt Neked!

Süni, nagyon sajnálom.

Nem akarok okoskodni, csak a magam ezernyi fizikai baja kapcsán elgondolkoztam, vajon a lelki, mentális állapotom mennyire befolyásolja a fizikai állapotomat. Válaszom nincs, ez a te problémád főleg olyan, ami nem tudom, összefügg-e lelki okokkal, szóval nem akarok semmit belemagyarázni, csak kérdezem: nem lehet, hogy ez is annak az átkozott abúzusnak a következménye valahogy?

Süni, közben megtaláltam azt a topikot is, és láttam, hogy írtad ott. Borzasztóan sajnálom, tényleg. Nem nagyon tudom szavakkal kifejezni az érzéseimet. Az kevés, hogy sajnálom, segítenék, csak hogyan? Imádkoznék, de kb. úgy vagyok most ezzel is, ahogy Ady írta egyik versében: "hiszek hitetlenül Istenben, (bocs, hogy ez ugrik be, szeretem a verseket, Adyt főleg).

Remélem, nekem is segít majd.

Milyen könyvet írsz?

Kedves Hajnalkám! Én gyilkos önutálattal gondoltam saját magamra, amíg egy keresztény pszichológus nem kezdett el velem foglalkozni, rá nem vezetett arra, hogy azok, akik nekem ártottak, azoktól vagyok beteg, és meg kéne magamnak bocsájtani, kezdjem magam szeretni. Jóval később egy jezsuita pap tartott gyógyító lelkigyakorlatot, és arra tanított minket, ami valahol benne van szerinte a Bibliában is: Megvan a haragnak is az ideje, és a megbocsátásé is. Olyan kérdései voltak, hogy "haragszol még anyádra? Akkor lehet, hogy nem gyűlölted még ki magad!"

Aztán ott van William P. Joung könyve, A viskó. Engem többek között arra tanított meg, hogy a megbocsájtás nem érzelmi, hanem akarati kérdés. Akit nem akarunk gyűlölni, még érezhetünk iránta gyűlöletet. Ha eldöntöm, hogy már nincs szükségem a gyűlöletre, elkezdhetek megbocsájtani az eszemmel, ami előbb-utóbb az érzelmi szintre is leszáll. Majd akkor, ha ott lesz az ideje. Merthogy a túl sok harag is megárthat nekünk. Akkor leszünk igazán gyógyultak, ha már el tudjuk engedni azt a személyt, aki nekünk, vagy szeretteinknek kárt okozott.

De egyelőre nem tartunk itt azt hiszem, akik ide írunk. Jézus azt is mondta: Nélkületek semmit sem tehettek. Megbocsájtani sem tudunk nélküle. Ha Istennel, Jézussal jársz, egyszer csak eljutsz ide is.

Amúgy a tételes vallásossággal nekem is egyre több bajom lett, pedig libasorban jártunk templomba szülői vezényletre.. Pedig, és pont azért, mert a családom szeretetlenségét megtapasztaltam, én is csak Istenhez ragaszkodom, nem a tételes vallásossághoz. Olvasom a napi igéket, ami jön Interneten, és megköszönök Istennek mindent, ami jó, ami szép, mert az mind tőle van, a bajaimban meg Őt kérem. És sokszor hihetetlen módokon segít, jeleket ad, pedig nem én járok minden nap templomba, hanem a testvéreim, akik szerint én eretnek, és bűnös vagyok, és mindenben hibás...

Süni, imádkozom Érted is.

Sok szeretettel: A.

Kedves Alicia, én csak egy keresztény pszichológust ismertem, de ő lenne az utolsó, akihez fordulnék.

A viskót ismerem. Nekem nagyon nem tetszett. Egyéb okokból sem.

Hú, az húzós lesz. Ki is adod majd?