Tényleg segít a vallás?

Kedves Lapaj!

Namost a gond az, hogy az ilyen önámító és álszent pszeudo megtérések szinte minden esetben visszaesést generáltak idővel, hiszen akárhányszor meg lehet térni ugyebár, +az Úr mindig viszafogad nyájába és mindig megbocsát, mindig ad egy esélyt" - című lózung ott a mérvadó,.

Teljesen egyetértek azzal, hogy akinél ez egy kibúvó, és nem valódi bűnismeret, bűnbánat volt a "megtérése" alapja, ott megfigyelhetők visszásságok. De attól még nem az alapelvvel van probléma.

A Biblia szerint Isten a legdrágább árat, a Fiának, Jézus Krisztusnak vérét és életét áldozta azért, hogy nekem (és mindannak, aki hittel elfogadja a bocsánatát) örök életem lehessen. Hogy elháruljon az Istentől elválasztó fal, amit bűnnek, bűnös természetnek ír le a Biblia.

Egyik kedvenc előadom (Biblia Szól felekezet tagja ) szerint: akik megismerik Isten feltétel nélküli szeretetét, azok már nem a megfelelési kényszerből, hanem hálából akarnak Isten terve szerinti életet élni. Én ezzel nagyon egyetértek. Akik viszont ezzel visszaélnek, azok még nem sokat értettek meg az evangéliumból.

Gúnár írta: De attól még mind Pál, mind Péter apostolok voltak, akik szolgálata révén gyülekezetek tucatjai jöttek létre.

És ezek a gyülekezetek vajon olyanok voltak, mint egy mai felekezet? Olyan szervezeti felépítéssel?

Amúgy meg úgy érzem, nem érted a problémámat. Itt nem pusztán arról van szó, hogy valahova mégiscsak járni kell.

Kedves Süni, nem arról van szó, hogy nincs jó kedvem, legalábbis a szónak nem abban az értelmében, amit általában értünk ez alatt.

Gúnárt nem hibáztatom abban, amiről nem ő tehet. Azt, ami Angyalkával (és másokkal) történik, példának írtam arra vonatkozóan, hogy nincs, aki megvédjen bennünket, a modern kor leprásai vagyunk (bibliai kép). Ezt Gúnárnak értenie kell, de a te kedvedért kifejtem.
A leprásokat, mint tisztátalan embereket Jézus korában elszigetelték, és a Törvény értelmében nem is érinthette meg őket senki, ha nem akart maga is tisztátalanná válni. A leprára pedig nem volt gyógymód. Tehát ezeknek a szerencsétlen embereknek nem volt elég a gyógyíthatatlan betegségük, még ki is lettek tiltva a közösségből. Senki nem törődött velük. Az emberek messze elkerülték őket. Jézus azonban nem így bánt velük, ahogy senkivel sem. Ő a bűnösök között élt, velük evett, nekik segített, meggyógyította őket, stb. Erre céloztam ezzel. Ilyen a krisztusi lélek.

Kedves Hajnalkám!

Tételes vitába nem szeretnék szállni a véleményeddel, mert nem az a célom, hogy nekem legyen igazam. Természetesen azt se állítom, hogy bölcsen írtam, amit írtam. Mindössze a "bűntudatkeltés" fogalmát nem értem az én esetemben. Csak azt a Jézust szeretném bemutatni, aki az én életemet is helyretette. Aki engem, mint bűnöst, megbékéltetett az Atyával az ő keresztje által.

Gúnár írta: Kedves Hajnalkám!

Tételes vitába nem szeretnék szállni a véleményeddel, mert nem az a célom, hogy nekem legyen igazam. Természetesen azt se állítom, hogy bölcsen írtam, amit írtam. Mindössze a "bűntudatkeltés" fogalmát nem értem az én esetemben. Csak azt a Jézust szeretném bemutatni, aki az én életemet is helyretette. Aki engem, mint bűnöst, megbékéltetett az Atyával az ő keresztje által.

Kedves Gúnár, köszönöm ezt a választ. (Egy réteg bizalmatlanság lehullott rólam. ) Nem azért szóltam én se, hogy nekem legyen igazam. Haragra gerjedtem, az igaz, és rajtad csattant az ostor. Kérlek, ne haragudj.
Viszont nagyon örülnék, ha tényleges párbeszédet tudnánk folytatni, mert nekem is szükségem lenne rá, és meg vagyok róla győződve, hogy azoknak is, akik elszenvedtek mind szexuális, mind lelki-szellemi abúzust. Rengeteg tapasztalatom van, amit megosztanék, ugyanakkor nagyon nagy szükségem lenne olyan testvérekre, akik képesek belemélyedni a témába, empatikusak, és csakugyan krisztusi természetük van.

És akkor a kérdésedre is válaszolok:
Nem kell külön bűntudatot kelteni abban, akinek már eleve bűntudata van. Azt kell megérteni, hogy bennünk rengeteg bűntudat van, nemcsak a gyerekkori abúzus miatt, hanem azért is, mert utána is történtek velünk olyan dolgok, amelyeket a lelkiismeretünk bűnnek ítél. Csakhogy nálunk éppen az az út nem működik, ami másoknál, azaz az evangélizálásnak az a módja, ami szokásos.

Az, hogy bemutasd Jézust, nemes szándék, de ne feledd el, hogy akikhez én szólni szeretnék, ők már megismerték Őt, csak valamiért nem működött a dolog. Nem lehet együtt versenyeztetni az Olimpián sem az ép embereket a segítséggel élőkkel. Arra ott van a Paralimpia. Nekünk is ilyen Paralimpiára van szükségünk, speciális segítségre. Ha azt mondod, minden ember bűnös, nem tudhatod, ez mit vált ki egy ilyen emberben. Nem tudom, érted-e? Könnyen lehetséges, hogy nemhogy közelebb nem viszed az illetőt Jézushoz, hanem még távolabb. (Persze, ez simán előfordulhat bárkivel, de ez akkor is speciális helyzet, ami más módszereket, más retorikát kíván.)

Kedves Hajnalkám,

nagyon remélem, hogy senkit nem sértek meg a vallásában. Mint korábban írtam, én is hívő voltam, rendszeresen jártunk templomba, voltam elsőáldozó is, és van hittan bizim is. Egy napon "összevesztem" Istennel, amikor sok bántalmazás történt az életemben, és kijelentettem, hogy nem létezik. Mert ő jónak volt beállítva, igazságosnak, aki büntet és jutalmaz. Nos én gyerekként miért voltam büntetve? Azért is haragudtam, hogy anyukám nagyon sokszor kórházban volt, állandóan attól rettegtem, hogy el fogom veszíteni. És mellette ott volt az apám...
Aztán kiforrott elméleteim egy éve keletkeztek. Nem tudtam dönteni a témában. Elolvastam Einstein véleményét. Popper és Müller Péter is hívő, és sok hiteles személy, aki hivatkozik Istenre. Aztán elolvastam Verana Kast: Gyász c. könyvét, aki írt a házastársak idézem: "análszadisztikus kollúziói"-ról. Írt a szadomazochizmusról. Iszonyat jó a könyv! És valahogy összeállt a fejemben, hiszen bejártam a hívők és a bántalmazottak útját, hogy a hívő emberek többsége mazochista, szenvedését egy felsőbbrendű hatalomnak tudja be, a szadistának: Istennek, legyen meg az ő akarata. Sorsunk negatív alakulásáért mi vagyunk a felelősek és nem ruházhatjuk át egy külső és felsőbbrendű hatalomra, ami azt üzeni, hogy szenvedésre ítéltettünk, ami amúgy tényleg így van, mert mi másért kerültünk volna a paradicsomi pokolba, ha nem ezért, és nem azért, hogy szenvedéseinken keresztül jussunk el különböző felfedezésekhez önmagunkkal, és a világgal kapcsolatban. Ez utóbbi mondatomat leginkább a felnőttkorra értem. A sorsunkat a saját kezünkbe kell venni. Ez a külső kivetített, felettem élő valaki, ami gyakorlatilag bennem élő valami, segíti az embereket ahhoz a téveszméhez, hogy szüksége van irányítókra. Így válhatnak és válhattak az uralkodók, papok, politikusok megmentőkből, gondoskodókból zsarnokokká, elnyomókká, kiismerhetetlenekké, átláthatatlanokká. A szadomazochizmus egy önmanipulálás, a szadista az életről döntő, a mazochista az életét szenvedő áldozatrabszolga.
Azért mert azt hiszi, hogy majd valaki megmenti, aki rajta kívül áll, és a saját eredményeit, a saját törekvéseit, az öngyógyításba vetett erejét is egy külső jutalmazó, gyógyító hatalomnak tudja be. Nevezzük Istennek, de az mindenkinek önmagában lakozik, ott bent. A jó, a pozitív energia, amit muszáj mozgósítania. A lelkiismerete, amitől nem tesz másnak rosszat. Nem Isten büntet, ha ellenem vétkeznek, az a másik vétkezik ellenem, akinek nincs helyén a szíve. Nincs itt semmiféle büntetés és jutalmazás, és gyógyítás. Az imádkozást, szintén egy külső személy felé vetítik ki. Szerintem önmagaddal beszélgetsz, ha imádkozol, megtisztítod magad, rendezed a soraid, és úgy hat, mint egy homeopátiás gyógyszer.
Bocsánat, ha túl határozottan írtam, semmi esetre sem akarok senkit sem megbántani, tiszteletben tartom a hívőket. De én már nem vetítek ki képeket magam köré, ha tényleg létezik az öreg, ahogy Einstein hívta, akkor azt idejében megtudom, de addig az életemért én vagyok a felelős, senki más.

Sziasztok, köszönjük, hogy megnyitottad ezt a fórumot! Végre valaki!!! Annyira értem, amit mondasz..én ugyanebbe a csapdába bele estem..közben a vallási vezetőknek (legalábbis legtöbbnek) fogalmuk sincsen a molesztálás tényéről általában..annyira sajnálom h rosszul értelmezik sokan. Ú erről még írok.

Kedves Karácsony, nem bántottál meg, és érdekes dolgokról írsz, de mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy amikor nyitottam ezt a topikot, nagyon dühös voltam. De elsősorban nem Istenre, hanem emberekre. Azóta sok minden változott, pl. sokkal jobban vagyok, mint akkor.
Alapvetően én soha nem voltam vallásos, nem tartottam magamat annak, hanem hívőként definiáltam magam. Azaz nem követtem tradíciókat, eleve nem is ilyen tradicionális egyházba jártam. Most már több, mint fél éve sehova se járok, korábban is ilyen modern (egyesek szerint szekta) stílusú gyülekezetekbe jártam. A vallás számomra ott kezdődik, amikor az ember elkezd (szerintem emberek által kitalált) tradíciókat követni. A vicc az, hogy azok a gyülekezetek is, amelyek szembemennek a tradicionális egyházakkal, főleg a katolikus egyházzal, ugyanúgy kialakítják a maguk tradícióit. Miért érdekes ez a mi szempontunkból? Mert én úgy gondolom, hogy ahol az emberi tradíciók kezdődnek, ott ér véget Isten. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az ember élje meg magányosan a hitét (ha van), csak hogy a szervezett vallási felekezetek, legyenek ezek bármilyen emberközpontúak és szeretetteljesek amúgy, éppen a lényeget felejtik el az egész kereszténységből: a krisztusi szeretetet. Enélkül pedig mit sem ér az egész vallásosdi. Sőt, legfeljebb arra jó, hogy az őszinte hívőből valláskárosultat csináljon. És itt kezd összeállni a kép, és összeérni a vallás és a bántalmazás. Mert a valláskárosultságot úgy is le lehet írni, mint keresztény lelki abúzust. És kérdem én: kin lehet bármiféle abúzust elkövetni, ha nem azon, aki áldozata kisgyerekkortól a szexuális abúzusnak? Én azonban mindennek ellenére óva intenék mindenkit attól, hogy a keresztény lelki abúzust és az ebből fakadó valláskárosultságot Isten számlájára írja. Az ember az, aki mindkét esetben visszaél a másik, rá bízott, és neki kiszolgáltatott, de benne megbízó emberrel, a szexuális abúzus esetében a gyerek bizalmával, a lelki abúzus esetében pedig a hinni akarással, és a keresztény vezetők, pásztorok iránti bizalommal. Ehhez azonban Istennek semmi köze.
Így jutottam én arra a következtetésre, hogy konzekvensen szétválasztom ezt a kettőt: az emberi és az isteni részt. Istenben hinni jó, erőt ad, és magamon azt vettem észre, hogy amióta igyekszem függetleníteni magam az emberi befolyástól, sokkal jobban érzem magam. Mármint lelkileg. És az abúzus miatti problémáim se gyötörnek annyira. Nem állítom, hogy teljesen rendben volnék, de nagyságrendekkel jobban érzem magam, és ennek igazán örülök.
Így aztán úgy vélem, bátran kijelenthetem, hogy Isten az, aki segít. Mindamellett, hogy nyilván megvan az ember felelőssége is, ebben egyetértek veled. Az életünket mi éljük, de én hiszem, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Már aki elfogadja, hogy létezik Isten, és én bizony ebben a tradicionális értelemben gondolom, azaz az "Öreg", sőt, ahogy maga a Biblia is nevezi néha: az "Öregkorú".
Mindamellett senkire nem akarom rákényszeríteni a magam hitét, nem is lehetne, hiszen ez nagyon személyes dolog. Az én hitem az enyém, nem átruházható senkire.
Szóval a topik alapkérdésére ma az a válaszom, hogy nem, a vallás nem segít. De Isten segíthet - annak, aki ezt akarja.

Lullaby írta: Sziasztok, köszönjük, hogy megnyitottad ezt a fórumot! Végre valaki!!! Annyira értem, amit mondasz..én ugyanebbe a csapdába bele estem..közben a vallási vezetőknek (legalábbis legtöbbnek) fogalmuk sincsen a molesztálás tényéről általában..annyira sajnálom h rosszul értelmezik sokan. Ú erről még írok.

Oké, írjál, kíváncsian várom.

Ez szép volt Hajnalkám jó volt olvasni.

karácsony írta: Ez szép volt Hajnalkám jó volt olvasni.

Örülök.

Engem életem egyik legrosszabb és legmegalázóbb élménye egy budapesti református nagy gyülekezetben ért.
Megerőszakolt egy gyülekezeti tag, és a lelkész támogatására sem számíthattam. El kellett hagynom a gyülekezetet, miközben ez nem is az én szégyenem volt... És tartanom kellett a számat. Utólag visszagondolva, ha lett volna valaki, akiben bíztam volna és mellettem állt volna, bíztatott volna a feljelentésben, akkor megtettem volna. Így viszont még a lelkész szavait is elhittem, miszerint én egy halálos bűnt követtem el, és esedeznem kell Krisztus bocsánatáért... És ez még egy éve sem történt.

rotebeete írta: Engem életem egyik legrosszabb és legmegalázóbb élménye egy budapesti református nagy gyülekezetben ért.
Megerőszakolt egy gyülekezeti tag, és a lelkész támogatására sem számíthattam. El kellett hagynom a gyülekezetet, miközben ez nem is az én szégyenem volt... És tartanom kellett a számat. Utólag visszagondolva, ha lett volna valaki, akiben bíztam volna és mellettem állt volna, bíztatott volna a feljelentésben, akkor megtettem volna. Így viszont még a lelkész szavait is elhittem, miszerint én egy halálos bűnt követtem el, és esedeznem kell Krisztus bocsánatáért... És ez még egy éve sem történt.

Ez szörnyű! Talán azért is lenne érdemes feljelentést tenni, hogy ez az ember, ne szedjen további áldozatokat. Aztán esedezhetnek a bocsánatodért. Milyen vezető az ilyen, aki saját hasznát lesve nem segít az elesetten, a rászorulón. Fel is számoltatnám az egész gyülekezetet a francba. Sőt Isten házaiba beköltöztetném az utcán élőket. Álszentkedés. Arra ne számíts, hogy majd Isten megsegít és majd megbünteti őket, de gondolom Neked is nehéz a történtekkel szembenézni.

Már nem tudok feljelentést tenni, egy hónapon belül van erre lehetőség.
Nem hibáztatom a lelkészt, egy élete munkája van benne a gyülekezetében, és az erőszakrtevő egy régi gyülekezeti tag volt, és szakorvos ráadásul. Én meg új voltam, fiatal lány, senkit nem ismertem igazán. Sajnálom, hogy nem lelkésznőhöz mentem, hiba volt férfihoz menni. Egy férfi más szemmel nézi a történteket. A lelkészt először lesokkolta, amit mondtam, kérdezgetett, biztos úgy volt e stb, aztán védekezett, hogy de a férfiak ilyen helyzetben könnyen elvesztik a kontrollt, amit nekem is tudnom kellene, és miért voltam ilyen naiv.... Szóval kb. én tehetek az egészről.
Az erőszaktevőm fel is hivott, és megesketett, hogy el ne merjem mondani bárkinek a történteket a gyülekezetből, mert kiutálják. És közölte velem, hogy jó lenne, ha nem járnék többet. Aztán bocsánatot is kért, féltette a bőrét szerintem. De amit utána mondott, még inkább megalázó volt. Szűz voltam, és még mielőtt megtörtént volna a dolog, én erről szóltam neki, remélmte, hogy ez megállítja, és nem erőszakoskodik tovább. Emlékszem a pillanatra, hogy megtorpan, aztán arra is hogy még jobban be volt indulva.... Könyörögtem neki, hogy ne, nem szeretném... És aztán rámfeküdt, belém hatolt. Én az 50 kgmal az ő 90 kgos teste ellen esélxem se volt. Nagyon fájt... És a telefonban képes volt nekem azt mondani, hogy beszéljem meg Krisztussal és ha szeretném, a jövőben a házasságomig élhetetek önmegtartóztatóan, és amikor oda kerül a sor, olyan mintha újra szűz lennék. Nem, szerintem az már nem olyan. Büszke voltam a szüzességemre, ezt szerettem volna a nagy szerelemre megőrizni, és ő ezt széttaposta.
Hat órás volt az aktus, kisebb szünetekkel. Azóta hogy már volt barátom, rájöttem hogy az az ember valami nagyon beteg lehetett, mert normális ember ennyi ideig nem bírja erekcióval és magömlés nélkül... Az első óra után már védekezni se védekeztem, annyira elfáradtam.

Nem rendített meg annyira engem ez az erőszak, de gondolom ez azért van, mert apám abúzált kisgyerekként. Ezért is vagyok itt, nagyon sokat sérültem gyerekként, és jó olvasni mások történeteit, hogy nem voltam egyedül. Felnőttként más kezelni egy ilyen helyzetet, mint gyerekként.