Titok

Teljesen egyetértek kislányanyukájával!!
Kedves Mara,

Én is egyetértek.

Kiscsillag, nagyon erős vagy! A fiad pedig remek ember, hogy felismerte az összefüggéseket és megvédett. Jó embert neveltél!

Kiscsillag, most tudtam elolvasni, amit itt írtál. Elképesztő. Az elejétől a végéig. Fantasztikusnak tartom, hogy megmenekült a házasságod. És azt is, ahogy a nagyfiad reagált!
Mikor olvastam a történeted, már akkor gondoltam, hogy Csernusról volt szó.

Khmmmm.......Ez a megfogalmazás, egyszerűen fenomenális Kiscsillag! Minden benne van, ami a lényeg szerintem is, és én nagyon meg vagyok most illetődve....

Kiscsillag én is elolvastam a storyt,ami hátborzongató volt. Én is csernusra tippeltem..Ritka, ahogy ezt az egészet érzelmileg is átvészeltétek. Nagyon mély érzések köthetnek benneteket össze. Én az erőszakot nagyon elítélem,és bár soha nem lehet tudni,hogy egy férfiból mit válthat ki a féltékenység, vagy hogy àltalàban ki mire képes..Egyszer nekem valaki azt mondta, hogy bárki képes ölni.
Egy biztos, hogy én egy ilyen esemèny utàn-még ha én is robbantom ki-nem tudtam volna szerintem érzelmileg kimászni belőle, mert ez nekem már a kínzás kategóriája és mindig félnék, hogy képes lenne-e újra bántani. Vagy elég lenne-e egy félreértés.
huh...szóval szerintem is nagyon erős vagy!

Kiscsillag, tényleg nagyon jól összefoglaltad a dolgokat az előző kommentben, jó volt olvasni.
Az utolsó kommentedhez:
Nem lehetett könnyű, a férjed mellett maradni. Nekem egészen biztosan nem ment volna így, ahogy neked. Még ha értem is, hogy miért tette, ha oka is volt arra, hogy dühös legyen, még ha utána mellettem állt volna, akkor is minden kisebb-nagyobb nézeteltérésünknél ott motoszkálna bennem, hogy most vajon megint elönti-e az agyát a vörös köd… Félnék tőle, és soha többet nem tudnék benne teljes mértékig megbízni. Ha lenne gyerekünk, az ő kedvéért lehet, hogy maradtam volna. Talán. De a bizalom nem lett volna a régi soha többet.
Lehet, hogy „csak” azért gondolkodom erről ennyire szélsőségesen, mert anno az erőszak nálam szó szerint erőszak volt, így már világ vége van akkor is, ha valaki megszorítja a karom…

Karácsony, szerintem is egészen biztosan mindenki képes ölni. Alapjáraton még a legyet is sajnálom leütni (inkább megpróbálom kikergetni az ablakon), de ha pl. a szeretteim, vagy az én életemre támadna valaki, egészen biztosan megölném, ha lenne rá lehetőségem. Részemről a jogos védelemből elkövetett agresszióval nincs probléma.

Én nem tudom, hogy ez szélsőséges gondolkodás-e Eperke, de nálam is világvége van. Sajnos már egy minimális jelnél gyanút fogok, és vége a bizalomnak. Ez elég gáz. De pl.: ugyanez a séma van a bensőséges érintéssel, a szexualitással, nem tudom, mikor lesz ez jobb. Biztos, összefüggnek ezek a dolgok. Talán mindent visszaélésnek veszek. Fogalmam sincs mi fogja ezt kikódolni belőlem. Gondolom egy valaki.
Olyan szinten vagyok, hogy ha valaki jön mögöttem az utcán rosszul vagyok tőle.

Én is így gondolom, hogy ebben az esetben bárkiben megvan a képesség az ölésre. Nem biztos, hogy megtennéd. De, ha meg is tennéd, utána mégis rosszul éreznéd magad. Valószínűleg az átélt szitu miatt. A trauma és gyógyulást még mindig nem bírtam végigolvasni, de írnak a katonákról, hogy mit élnek át, hogy élik meg. Ez szokott a szemem előtt lebegni, hogy ugyan bárki képes rá, de ha lezongorázza magában egy ilyen helyzet végkimenetelét, már nem vagyok benne biztos, hogy én pl. megtenném fölényes helyzetben. Azt hiszem,, tudnám magam kontrollálni. Ha nem nem. Egyetértek a jogos önvédelemmel.

És még az jutott eszembe, hogy amikor a földön fekve apám a kurva szó kíséretében leköpött én azzal a szándékkal indultam utána, miután összeszedtem magam, hogy bele fogok vágni egy kést. Emlékszem a képkockára, ahogy pillanatok alatt elöntött a düh, és láttam magam előtt, hogy mit akarok tenni, ha anyukám nem áll elém, nem tudom mi lett volna. Ma viszont már úgy látom, hogy ezt nem tenném meg, de akkorát bevernék neki még most is, ahogy erre visszaemlékszem.

Az ember nem tudja, mire képes, mire nem képes egy adott szituációban. És szerintem kár ezen agyalni. Amúgy meg azt gondolom, hogy a harag a gyógyulás felé vezet. Mi sem érthetőbb annál, hogy haragszol apádra. Több helyen olvastam már, hogy az abúzus áldozatainál egy nagyon gyakori tünet, hogy nem éreznek haragot, vagy ha érzik, mindent megtesznek, hogy elnyomják. Meg maguk ellen fordítják. (Fordítjuk...)

Nem agyalok rajta sokat. Csak gondolom, hogy megtenném, biztosra persze nem vehetem. Elméletben inkább ő, mint én. Gyakorlatban remélem, sosem derül ki.

Karácsony, nálam egészen biztosan homokszem van még a gépezetben e téren (is). Félek sötétben bárhova is menni. Rühellem, ha bárki – a párom kivételével - megérint, megpuszil, akkor is, ha rokonról, vagy nőről van szó. Max. egy kézfogást tudok elviselni vérnyomás-emelkedés nélkül. Ha kettesben kell lennem egy férfival, azonnal megszólal a vészcsengő a fejemben, és azt keresem, merre lehetne menekülni, ha a szükség úgy hozza, vagy van-e valami fegyverként is használható cucc a közelben. Nem tudom, hogy ez elmúlik-e valaha. Sőt, néha azt sem tudom, hogy akarom-e, hogy elmúljon. Valahogy mindig úgy hozta az élet, hogy mikor épp kezdtem ebből lejjebb adni, és elhinni, hogy alaptalanul félek, történt valami kisebb-nagyobb dolog, ami az ellenkezőjét bizonyította.
Azt hiszem, félek nem félni. Én ezt az egészet nem tudom harmadszor is végigcsinálni. Valószínűleg soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha ennyi „rutin” után sem tudnám kivédeni.

Igazad van Mara. Csak, nem tud utat találni magának a harag, a düh, ezért visszacirkulál. Valahogy meg kell ettől szabadulni, azért érzem sokszor azt, ha megüthetném gyógyulnék. Amikor elképzelem mindezt, nagyon dühös leszek, mert látom összeesve, és képes vagyok megsajnálni. Nagyon dühít! A képzeletemben ez van. Múltkor úgy ébredtem, hogy megbocsátást éreztem, rémálomszerűség volt, főleg emiatt...Uh.

Eperke, ez mind ismerős. Nem vagy egyedül. Amúgy nagyon erős vagy, hogy ilyen múlttal a hátad mögött egyedül lavírozol.

Akkor maradjunk annyiban, hogy ami nem öl meg az megerősít.

Én sem jövök ki túl jól az apámmal. „Úgy” nem bántott, de kb. az összes más módon igen.
Mindig azt gondoltam, gyűlölöm, és boldog leszek a temetésén (vagy ha az azért nem is, az biztos, hogy sírni nem fogok). Nemrég beteg lett. Én pedig megsajnáltam, méghozzá nagyon!!! Szánalmas. ???

Köszönöm Karácsony!
Azt nem tudom, hogy erősebbé tesz-e az, ami nem öl meg… Talán inkább csak mássá. Hogy ez jobb-e, vagy rosszabb, mint ami eredetileg lettem volna, az persze sosem fog kiderülni.

De most ez van vagy vagyunk ezt kell szeretni.
Nem szánalmas, de azt hiszem, sejtem, mit érzel. Nehèz ezt megfogalmazni, hogy mi lehet. Talán az a szeretet, amit sohasem tudtál érezni iránta, mert nem érezhetted, hiszen esélyed sem volt rá, és megijedsz tőle, és azt mondod, hogy mindezek utàn? Na nehogymár, hogy megsajnáljam.
Lehet, hogy az ő szenvedèse ad valamit. De nem tudom, hogy ez, hogy tudja mozgósítani a sajnálatot vagy miért pontosan.

Köszi Süni. Már olvastam tőled ezt valamikor. De azt hiszem, akkor ma este szétcsapom a párnámat.

Én bajban lennék párnailag. Igazából nem tudom, kit kéne a helyébe képzelnem. Az abuzálóm még gyerek volt, igaz, nagy gyerek, nem lehet őt felmenteni, de azért akkor is gyerek volt. Igazából a szüleimet kéne odaképzelnem, az ő dolguk lett volna észrevenni a bajt, de ez a "szülőpüfölés" még mindig nem megy nekem. Ha az én gyerekeimmel történne ilyen, semmilyen enyhítő körülményt nem találnék magamnak. De őket nem tudom eléggé elítélni... Szóval talán a sorsot püfölném ki a párnából, nem is tudom...