Titok

Én is attól félek a legjobban, hogy ha megtudnák a szüleim, akkor mit szólnának hozzá. Főleg ahhoz, hogy az egyetlen fiúgyermekük ilyet csinált a legkisebbik lányukkal. Nem szeretném őket összetörni én sem. Rémes érzés lehetne nekik. Mondjuk szerintem nálunk lehet el se hinnék itthon.

sólyom írta: Én is attól félek a legjobban, hogy ha megtudnák a szüleim, akkor mit szólnának hozzá. Főleg ahhoz, hogy az egyetlen fiúgyermekük ilyet csinált a legkisebbik lányukkal. Nem szeretném őket összetörni én sem. Rémes érzés lehetne nekik. Mondjuk szerintem nálunk lehet el se hinnék itthon.

Én is valami ilyesmit érzek, nem akarom bántani őket. Ugyanakkor nem értem, miért védem őket, hiszen az ő dolguk lett volna engem megvédeni, észrevenni a bajt! Annyi éven át semmit nem vettek észre, és amikor felnőttként tudtak volna segíteni, akkor sem hallgattak meg. Most is csak kárt okoz nekem az, hogy - legfőképp miattuk - bujkálok egy álnév mögött. Egyszer végre a saját érdekeinket kéne nézni. Én azzal "védekezem" saját magam előtt, hogy már nagyon idősek, minek őket bántani. De azt hiszem, ez csak egy alibi, az igazi ok nem itt keresendő.

Anoni Mara írta:

sólyom írta: Én is attól félek a legjobban, hogy ha megtudnák a szüleim, akkor mit szólnának hozzá. Főleg ahhoz, hogy az egyetlen fiúgyermekük ilyet csinált a legkisebbik lányukkal. Nem szeretném őket összetörni én sem. Rémes érzés lehetne nekik. Mondjuk szerintem nálunk lehet el se hinnék itthon.

Én is valami ilyesmit érzek, nem akarom bántani őket. Ugyanakkor nem értem, miért védem őket, hiszen az ő dolguk lett volna engem megvédeni, észrevenni a bajt! Annyi éven át semmit nem vettek észre, és amikor felnőttként tudtak volna segíteni, akkor sem hallgattak meg. Most is csak kárt okoz nekem az, hogy - legfőképp miattuk - bujkálok egy álnév mögött. Egyszer végre a saját érdekeinket kéne nézni. Én azzal "védekezem" saját magam előtt, hogy már nagyon idősek, minek őket bántani. De azt hiszem, ez csak egy alibi, az igazi ok nem itt keresendő.

Mara, biztos nem ez az igazi oka. Szerintem inkább a szégyen, ami valahol tán még mindig nem múlt el. Egyáltalán elmúlik ez valaha?
A másik (nálam legalábbis), amibe épp a napokban gondoltam bele, az, hogy nem mindig szeretném, hogy tudjanak arról az ismerőseim, hogy engem abuzáltak, és áldozat vagyok. Mert akkor sajnálnának. És néha nem akarom, hogy sajnáljanak.

Volt egyszer régen egy fórum. Egy nagyon vicces társaság gyűlt ott össze. Az egyik tagunk nagyon titokzatos volt, még azt se tudtuk, hogy férfi-e vagy nő. Egy idő után valahogy bennem megbízott, és megadta a mélcímét, majd leírta, hogy rákos, és azért titkolózik annyira, mert oda úgy szeretne írni, hogy senki nem tudja róla, hogy beteg. Nem akarta, hogy az is a betegségéről szóljon. A humor és vidámság viszont gyógyító erejű volt számára, és az, hogy ott teljesen ugyanolyan lehetett, mint bárki más. Ott nem ő volt a szegény rákos beteg, akit sajnálni kell, akit kímélni kell, akivel nem lehet őszintén beszélni, a szemekben viszont mégis látja az iránta való aggódást.
Talán ehhez hasonló ez is. Én pl. belegondoltam, hogy nem szeretném, ha mindenki tudná rólam, hogy abúzus áldozata vagyok. Pont azért, mert van, amikor nem szeretnék kilógni a sorból.
Végezetül attól is szeretném megkímélni magam, hogy esetleg bunkó ismerőseim kinevessenek vagy összesúgjanak a hátam mögött. Nopláne tanítványok.
Most éppen fáj a lábam, alighanem ízületi gyulladás van a bokámban. Fáslizom, meg be is van dagadva, sántikálok, egy hétig itthon is voltam, tehát bőven tudhatja mindenki, hogy mi van velem. De amikor egy hét után visszamentem, mindenki kérdezte, mi bajom. Egy idő után legszívesebben elbújtam volna, vagy kiírtam volna magamra, hogy nem akarok erről beszélni. Miközben a legtöbben csöpögtek a részvéttől, egyik srác, amikor meglátta a klumpámat, kiröhögött. A klumpa az egyetlen, ami viszonylag kényelmes, itthon szoktam abban mászkálni a kertben, de bevittem, mert az rájön a lábamra. Mit mondjak, nem esett jól, hogy kiröhögött. Na most képzeld el, ha emiatt van, aki kiröhög, mások részvéte meg idegesít, mi lenne, ha nyilvánosságra kerülne az abúzus.

Én azért se mondanám el a szüleimnek, mert mégis csak felneveltek, adtak enni. Rengetegszer bántottak lelkileg, de mindig az is bennem van, hogy csak én akarom magamat sajnáltatni. Hajnalkám: Én meg úgy érzem, hogy (egyetlen ember, aki tudja az a barátnőm) nem igazán érdekli a dolog, és azt szeretném, ha többet törődne velem. Persze egy idő után már biztos, hogy sok lenne, ha mindenki tudná. Meg hát el se merném mondani én se.

sólyom írta: Én azért se mondanám el a szüleimnek, mert mégis csak felneveltek, adtak enni. Rengetegszer bántottak lelkileg, de mindig az is bennem van, hogy csak én akarom magamat sajnáltatni. Hajnalkám: Én meg úgy érzem, hogy (egyetlen ember, aki tudja az a barátnőm) nem igazán érdekli a dolog, és azt szeretném, ha többet törődne velem. Persze egy idő után már biztos, hogy sok lenne, ha mindenki tudná. Meg hát el se merném mondani én se.

Na, hát ezt mondom én is, hogy egy idő után sok, ha mindenki tudja. Kell lennie olyan embereknek, akikkel úgy lehet beszélgetni, hogy nem tudják ezt. És nem néznek rád úgy, mint egy ufóra. Vagy nem sajnálnak folyton.

Kedves Rotebeete! Nem fogod elhinni, de az én apám is arról a környékről származik... tényleg nincsenek véletlenek? Én egyébként csoportterápiára jártam...sikerült kibeszélnem magamból, és el tudtam engedni a fájdalmat, de a legjobb, hogy már nincsen szégyenérzetem...pedig azt hittem belehalok abba, ami történt velem....

Anoni Mara írta: Én is valami ilyesmit érzek, nem akarom bántani őket. Ugyanakkor nem értem, miért védem őket, hiszen az ő dolguk lett volna engem megvédeni, észrevenni a bajt! Annyi éven át semmit nem vettek észre, és amikor felnőttként tudtak volna segíteni, akkor sem hallgattak meg. Most is csak kárt okoz nekem az, hogy - legfőképp miattuk - bujkálok egy álnév mögött. Egyszer végre a saját érdekeinket kéne nézni. Én azzal "védekezem" saját magam előtt, hogy már nagyon idősek, minek őket bántani. De azt hiszem, ez csak egy alibi, az igazi ok nem itt keresendő.

Kedves Mara, lehet, hogy én brutálisnak hangzom most és mindenki elítél majd, de szerintem a kor nem érdem és nem felmentés, hanem inkább ajándék és felelősség, mit tesz az ember hosszú időn keresztül az életével. Ha az élet a tapasztalatok gyűjtéséről (is) szól (egy kicsit legalábbis), akkor nem hiszem, hogy jót tesz, hogy bizonyos tapasztalatoktól megóvjuk az idősebbeket, és visszük helyettük is a terheket és a titkokat... Ez is egyfajta cinkosság. Az ember az élete vége felé közeledve úgyis gyakran számvetést készít - a számvetésben benne kellene lennie annak is, hogy lássák, mennyire valódi egy kapcsolat a gyerekükkel, ha azt sem meri elmondani nekik, ami gyakorlatilag meghatározta az életét...Hogy lássák, hogy mennyiben járultak hozzá az álszent világ felépítéséhez...
Mondom ezt úgy, hogy persze még én se mertem elmondani a szüleimnek, hogy emlékezni kezdtem dolgokra, és eleinte én is az idős korukra hivatkoztam magamban, de ha mélyen magamba nézek, az igazi ok az, hogy nem bízom bennük egyáltalán és a mai napig van bennem egy félelem velük kapcsolatban, hiába vagyok én most már a "nagyobb" és az "erősebb." Félek például attól, hogy elbagatellizálnák a kérdést ("régen volt, tán igaz se volt") és nekem még nincsenek jó válaszaim erre.
Úgyhogy nagyon is megértelek, mennyire feszít a titkolózás - mindig is utáltam a titkokat.

Nyugodt, teljesen igazad van, a kor nem mentesít. Csak azt nem tudom, ha "bántanám" őket, nem vennék-e egy újabb terhet a nyakamba, egy újabb okot, amiért lelkiismeret-furdalást érzek. Ha tudhatnám, ők hogy reagálnak, és ez hogy hat rám, talán meg merném lépni. Amúgy tudnak a történtekről, csak a könyvemről nem.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy ahhoz, hogy meg tudjak bocsájtani nekik, szükség lenne rá, hogy beszéljünk róla. És ez az ő érdekük is lenne, mert hiába nem hozzák elő a témát, csak gyötri őket a lelkiismeret-furdalás, hogy nem védtek meg, hogy nem vigyáztak rám eléggé, hogy nem vették észre, amit észre kellett volna venniük, hogy amikor végre tudtam róla beszélni, nem jól reagáltak stb.

Nem tudom Hajnalkám, hogy szeretném-e, hogy mindenki tudja rólam. Szerintem az emberek elég hamar túltennék magukat rajta - talán túl hamar is. Lenne egy-két nap, amikor ez szenzáció lenne, de nem hiszem, hogy több. Valahogy úgy érzem, hogy azzal tiszta vizet öntenék a pohárba, ki tudnám húzni magam: ez vagyok én. Én szégyen - hál'isten - már egyáltalán nem érzek. Nem gondolom magam kicsit sem bűnösnek, tudom, hogy nincs mit szégyellnem.

Persze lehet, hogy ez sem hozná meg azt az érzést, amire vágyom, lehet, hogy ezt semmi nem tudja meghozni. De azt tudom, hogy amikor olyan emberekkel vagyok, akik olvasták a Bűn vagy bűnhődést, és tudják, hogy én írtam, akkor sokkal jobban érzem magam.

Mara, lehet, hogy igazad van. Talán eljön annak is az ideje, hogy mindannyian kilépjünk a névtelenségből, arctalanságból.

Érdekes én ezt magamról simán eltudom képzelni hogy a nem is olyan távoli jövőbe igenis kifogok jönni az inkognitómból.érdekes amúgy hogy folyamatosan járok önismereti csoportba,és az erőszakról simán tudok beszélni gyakorlatilag bármikor(de érzelmek nélkül,tehát gondolom jó mélyen eltemettem magamba az érzelmi részt,a gyerekkoromba történtekről viszont nagyon kevesen tudnak

Egyszer egy wc-s néninek nyíltam meg,a 2.mondatomba gyakorlatilag már anyummal való kapcsolatomat ecseteltem, barátnőm mondta hogy ezért kb csodál engem.

rini írta: Egyszer egy wc-s néninek nyíltam meg,a 2.mondatomba gyakorlatilag már anyummal való kapcsolatomat ecseteltem, barátnőm mondta hogy ezért kb csodál engem.

Rini, úgy vélem, aki képes megnyílni arccal (legalább egynek) az már elindult a gyógyulás útján. Fura, h idegeneknek néha könnyebb. Bár talán azért, mert ha utána őket nem látjuk többé, akkor nem is látjuk a szánalmat a szemükben.
Ez is nehéz. Néha egyáltalán nem akarom, h tudjanak róla, h ne nézzenek rám másképpen, néha meg igen, h megértsék, h amikor kiszabadul belőlem a démon, nem őket akarom bántani, hanem saját magammal van bajom.
Viszont meghalnék, ha megtudnák itt a faluban, és utána úgy tekintetének rám, hogy én vagyok az, akit megdugott az apja, keresztapja, meg megtapiztak még ketten legalább. És tudom, h nem én tehetek róla, mégis én szégyellném magam, olyan mint egy bélyeg.

Én ezért lógok a lelkisegélyes vonalakon...ott ki merek bármit mondani... Ott nem tudják, ki vagyok, így sokkal könnyebb. Nekem jó gyakorlóterep. Én ott szoktam gyakorolni, hogy legközelebb a terápián is menjen.

Rotebbete
Így szoktál gyakorolni! Ez kedves
Én az autóban beszélek magamban hangosan, bár sajna még sokszor inkább az előző pszichológusomról monodrámázok, amivel sokszor meg is ríkatom saját magamat.
De nagyon sok egyéb eset van, hogy be kell gyakoroljam amit mondani akarok, terápián kívül.