Titok

Mikor mondja azt egy pszichológus, hogy vége a terápiának, mikor jön el az a pont, hogy azt mondja, gyógyult, elengedem a kezét? Mikor érzi, hogy képes egyedül folytatni, vagy hogy megtanult egyedül járni.
Kicsit úgy érzem itt mindenki árva és a segítség az vaalahol annak a gyereknek szól, aki nem tudott gyerek lenni szabadon. És egy terápia vége az olyan ,mint egy újabb árvulás.

Az én terápiám kicsit atipikusan ért véget, szerintem még fél évre legalább szükségem lett volna a lezáráshoz, úgyhogy nem tudok erre igazán jó választ adni. De nagyon igazad van, én is úgy éltem meg, hogy ez egy újabb elárvulás. Egy nagy hátulütője ez a terápiának, még mindig vágyódom a pszichológusom után, még így is, hogy kapcsolatban maradtunk.
Alapvetően azt gondolom, hogy a pszichológus és a páciens együtt kell, hogy azt érezzék, eljött az a pont. Csak az a baj, hogy túl jó a terápia, legalábbis nekem túl jó volt. Legszívesebben sosem hagytam volna abba, még akkor sem, ha az eszemmel tudom, hogy nem jó az úgy.

Óu, biztosan rossz lehet neked Mara, mikor mi meg itt irogatunk a pszichológusainkkal kapcsolatban pozitívan.
Ez egy marha nagy szívás, úgy ahogy van. Ezért sokkal jobbnak érzek egy mester, edző tanítvány kapcsolatot, mert az egy életre is szólhat, ha jó a páros...bár az tök más, vhol meg mégsem.
Na mindegy, azt hiszem én nem tudom emiatt érzelmi biztonságban tudni magam, még mindig ez van. Ezzel párhuzamosan bírkózom, miközben a megnyíláson dolgozom, hogy kijöjjön, ami a mélyben van, ezért nem akarom azt sem, hogy szeressenek sztem, és ezért zárkózom be. A sebezhetőségről olvasok ugye most, és jön a szünet, meg elgondolkoztam, hogy jobb azt tudni, meddig tervez egy pszichológus, hogy tudjam előre, mint ahogy tudtam, hogy négy év múlva leteszem az utsó vizsgám..és akkor ennyi volt. A paciens is csak egy munka, mint egy lap, egy ügy a dossziéban, ami megoldásra vár, aztán lapoznak.

karácsony írta: Óu, biztosan rossz lehet neked Mara, mikor mi meg itt irogatunk a pszichológusainkkal kapcsolatban pozitívan.
Ez egy marha nagy szívás, úgy ahogy van. Ezért sokkal jobbnak érzek egy mester, edző tanítvány kapcsolatot, mert az egy életre is szólhat, ha jó a páros...bár az tök más, vhol meg mégsem.
Na mindegy, azt hiszem én nem tudom emiatt érzelmi biztonságban tudni magam, még mindig ez van. Ezzel párhuzamosan bírkózom, miközben a megnyíláson dolgozom, hogy kijöjjön, ami a mélyben van, ezért nem akarom azt sem, hogy szeressenek sztem, és ezért zárkózom be. A sebezhetőségről olvasok ugye most, és jön a szünet, meg elgondolkoztam, hogy jobb azt tudni, meddig tervez egy pszichológus, hogy tudjam előre, mint ahogy tudtam, hogy négy év múlva leteszem az utsó vizsgám..és akkor ennyi volt. A paciens is csak egy munka, mint egy lap, egy ügy a dossziéban, ami megoldásra vár, aztán lapoznak.

Egy kicsit sem rossz nekem. Egyrészt végtelenül örülök, ha egy sosrstárs pszichológushoz jár, mert mélységesen hiszek benne, hogy a terápia a gyógyulás klucsa. Másrészt olyan szakemberhez jártam, hogy még akkor is szerencsés voltam, ha nem volt sok beleszólásom, mikor érjen véget a terápiám. Lehet az is, hogy jobb volt ez így, különben sosem tudtam volna elszakadni tőle. És ne felejtsd el, hogy a terápia befejezése után olyan irányt vett a kapcsolatunk, ami ritkaságszámba megy. Én nem is tudok olyan könyvről, ahol páciens és terapeuta egyszerre szólal meg. És az az utószó a Bűn vagy bűnhődésben egy életre szóló ajándék.

Nem hiszem, hogy jobb egy mester-- edző, vagy tanár-diák viszony, a pszichológussal egészen másfajta kapcsolat alakul ki, és ez is egy életre szól, csak másképp. Nyilván nekünk, akik tele vagyunk szeretethiánnyal, önbizalomhiánnyal, még sokkal nehezebb az elválás. De valószínűleg ezt is meg kell tanulnunk.

Ez a könyv tényleg szép befejezés. Amúgy én először Dosztojevszkijt kezdtem olvasni, vicces volt mikor kiderült, hogy a pszichológusom nem a Bűn és bűnhődést javasolta, csak én emlékeztem rosszul.
Hát mindenesetre ehhez is kell bátorság, a kinyíláshoz, de nehéz nem arra gondolnom, hogy ez csak egy állomás, meg azért a pszichológus személye, hiába heti egy óra, de hiányozna. Az elválás mindig egy űrt okoz, mert azért csak ott van a szeretet, amit utána nem fogad már senki, nem is ad.
Feldmár azt mondja, hogy egy gyereket a titok árvává tesz.

karácsony írta: Feldmár azt mondja, hogy egy gyereket a titok árvává tesz.

Ezt nagyon jól mondja! Szerintem a titok a legnagyobb traumánk nekünk.

Köszönöm mindenkinek a segítséget! Jól esik, hogy erőt adtok! Nagyon szépen köszönöm! Jó érzés az is, hogy nem vagyok egyedül és, hogy tudom van aki megértei, hogy miről beszélek

sólyom írta: Köszönöm mindenkinek a segítséget! Jól esik, hogy erőt adtok! Nagyon szépen köszönöm! Jó érzés az is, hogy nem vagyok egyedül és, hogy tudom van aki megértei, hogy miről beszélek

Majd meséld el, hogy ment! És ne csüggedj, ha elsőre nem sikerül.

Mara küldte:

[Az én terápiám kicsit atipikusan ért véget, szerintem még fél évre legalább szükségem lett volna a lezáráshoz, úgyhogy nem tudok erre igazán jó választ adni. De nagyon igazad van, én is úgy éltem meg, hogy ez egy újabb elárvulás. Egy nagy hátulütője ez a terápiának, még mindig vágyódom a pszichológusom után, még így is, hogy kapcsolatban maradtunk.
Alapvetően azt gondolom, hogy a pszichológus és a páciens együtt kell, hogy azt érezzék, eljött az a pont. Csak az a baj, hogy túl jó a terápia, legalábbis nekem túl jó volt. Legszívesebben sosem hagytam volna abba, még akkor sem, ha az eszemmel tudom, hogy nem jó az úgy./quote]

Ez most nagyon szíven ütött. Az hittem kezdek túl lenni a régi pszichológusomon, de most megint csak sírok. Az én előző terápiám is kényszerből szakadt meg. Most jól haladok ugyan, de a régi szakembertől nem tudok szabadulni. Az, hogy kapcsolatban maradtál kedves Mara a szakembereddel nagyon fáj nekem, mert az enyém hallani sem akar rólam. Pedig meg vagyok róla győződve, hogy jobb lenne akkor. De hogy mégis megvan ez az elárvulás érzés, hogy kapcsolatban vagytok, talán még kínzóbb lehet. Akkor ez most teljesen reménytelen? Most már nagyon ki vagyok
Jaj nem tudtam leválasztani az idézetet a hozzá szólásomtól.

Szia Ági, milyen rég nem láttunk!
Az én esetem nagyon más volt, mint a tied, és azért volt egy pár hónap a lezárásra. Haragra nem volt okom, ahhoz már elég nagylány vagyok, hogy megértsem, egy pszichológus életében is lehetnek változások.
Ami még nehezíti neked a dolgot, az az, hogy már a terápia alatt is voltak túlkapások - ha jól emlékszem, meséltél ilyeneket. De idővel begyógyulnak majd a sebeid. Hogy haladsz az új terapeutával?

Jól haladok, köszönöm, bár sokkal nehezebb mint az előző. De valahogy mindig jó érzéssel távozok.Csak néha vannak ilyen visszaeséseim, hogy vissza sírom az előző szakembert. De ez a nő komolyan veszi ezt, és talán hamarosan kiderül kinek is szólnak ezek az érzések. Bár kicsit félek ezt az illúziót szétrombolni, mert mégis csak jobb egy valós személyhez kötni. Nem is tudom.
Régen voltam itt valóban, rossz volt a gépem, és nem tudtam semmit csinálni. De már jó, és itt vagyok.

Nekem már sok terapeutám volt (~7), de az első kettő nem igazán tudott velem mit kezdeni, kihúzni belőlem a dolgokat, de a harmadikkal nagyon jól haladtunk, kemény volt velem, és határozott (nekem ez kell, mert magamtól egyáltalán nem beszéltem sokáig, emiatt nem is tudtak velem mit kezdeni), de Ő mégis kedvesen, türelmesen szedte ki belőlem a dolgokat, és haladtunk...mellette a végsőkig kitartottam volna, de sajnos elment szülni... Utána sokáig nem találtam a helyemet és a megfelelő terapeutát, talán most...de még mindig a régi terapeutámhoz vágyom vissza, bármit megadnék, ha visszamehetnék hozzá, ha újra praktizálna, még mindig mindenkiben Őt keresem, álmodom is vele még mindig, pedig már lassan 2 éve... És azóta valahogy semmi sem az igazi...

Jaj, Sunny, tökre átérzem. Az én tökéletes terapom is lassan két éve hagyott el - pfff mintha jártunk volna, olyan ez a megfogalmazás, vagy nem tudom - és valahányszor jelentkezik nálam emailben, kiborulok. Kíváncsi rám, érdeklődik felőlem, hogy vagyok, miképpen halad az életem... És ezek a levélváltások felzaklatnak. Én már nem írok neki elsőként, befejeztem. Elhatároztam, hogy le akarok szakadni róla...hát erre ő jelentkezik. Nagy baj ez, mert lezáratlannak tekintem emiatt, és reménykedem, hátha egyszer újrakezdjük. De megmondta, mi soha többet nem leszünk terápiás kapcsolatban. Szinte fáj ezt kimondani. Szeretem, mindennél jobban.

Kedves Sunny!
Teljesen megértem amit írsz. Ráadásul kicsit lelkiismeret furdalásom van a mostani pszichológusom felé, hogy szinte mindig felhozom a régit. De nehéz szabadulni az érzésektől amiket átél az ember egy terápián. Természetes is kicsit, hogy a megszokott biztonságot keresi valaki.

Kedves Mara!
Ne szégyeld az arctalanságod!
Én örülök neki.
Te vagy szerintem mindannyiunk hőse. Te tetted meg az első lépést, de törted meg a családi sötétséget, de nem csak magad körül! Fényt adtál nekünk, kiutat, és a legfontosabb üzenetet, amire mindannyiunknak szüksége volt: "nem a te hibád, nem te tehetsz róla"!
Áttörted a hallgatásunk falát, nem vagyunk magányosak. Tudjuk, hogy vannak mások is, erőt és bátorságot adtál nekünk.
Ha megmutatnád az arcod, az emberek valószínűleg, annyit reagálnának: szép kis család, de nálunk ez nem fordulhat elő.
Pedig...
Így viszont ikonná váltál.
Köszönöm Mara, hogy megtörted a csendet!

Kislányanyukája írta: Kedves Mara!
Ne szégyeld az arctalanságod!
Én örülök neki.
Te vagy szerintem mindannyiunk hőse. Te tetted meg az első lépést, de törted meg a családi sötétséget, de nem csak magad körül! Fényt adtál nekünk, kiutat, és a legfontosabb üzenetet, amire mindannyiunknak szüksége volt: "nem a te hibád, nem te tehetsz róla"!
Áttörted a hallgatásunk falát, nem vagyunk magányosak. Tudjuk, hogy vannak mások is, erőt és bátorságot adtál nekünk.
Ha megmutatnád az arcod, az emberek valószínűleg, annyit reagálnának: szép kis család, de nálunk ez nem fordulhat elő.
Pedig...
Így viszont ikonná váltál.
Köszönöm Mara, hogy megtörted a csendet!