Titok

Sajnálom Süni... "apád" megérdemelné a legrosszabb büntetést, még csak meg se bánta, az "anyád" meg... valahol elvesztette a szívét.Most szívesen átölelnélek anyailag. Az én apám is egy kö***g, s bár láttam némi bűntudatot, (próbál normális lenni néha), ettől független nem bocsátok meg, nem is felejtek, csak próbálom azt, h nem érdekel, ne érdekeljen, hogy ne befolyásolja az életem annyira... de anyám legalább csupaszív. Ezért nem is akarom neki elmondani. Nem kell az ő élete is tönkremenjen.

Valahogy én is így vagyok ezzel, Süni. Ugyan én nem kis faluban élek, de szerintem a családom kitagadna, ha kiállnék a nyilvánosság elé. Mert hogy a szennyest nem teregetjük ki.
Ezt nemcsak ebben a vonatkozásban nevelték belém, hanem minden szempontból. Így pl. a neten nem is szerepelek a saját nevemmel, mert nem túl gyakori nevem van, és könnyen beazonosítható vagyok. A családi névre pedig ki tudja, mivel hoznék szégyent a családom szerint. Furcsa logikája van az én családomnak.

Azt hiszem, minden családnak furcsa logikája van... Az én anyám már attól kiborult, mikor elmentem pszicholgóushoz," kiteregetni a szennyest".

Ugyanakkor jó lenne, ha végre azt néznénk, nekünk mi jó. Persze olyan mélyen belénk ivódott a lelkiismeret-furdalás, hogy akkor meg nyilván azon ennénk magunkat, hogy milyen károkat okoztunk másoknak. Én ezen rengeteget töprengek, melyik a nagyobb rossz: megvárni, hogy meghal anyám, és örökre elvenni magamtól a lehetőséget, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, vagy tiszta vizet önteni, kipakolni, és együtt élni a tudattal, hogy milyen fájdalmat okoztam neki...
Jó kis csapda ez.
Már arra is gondoltam, elcipelem egy családterapeutához, hátha ott sikerül kibeszélni mindent. De nem lenne bátorságom hozzá, hogy előjöjjek ezzel az ötlettel.

Anoni Mara írta: Azt hiszem, minden családnak furcsa logikája van... Az én anyám már attól kiborult, mikor elmentem pszicholgóushoz," kiteregetni a szennyest".

Ugyanakkor jó lenne, ha végre azt néznénk, nekünk mi jó. Persze olyan mélyen belénk ivódott a lelkiismeret-furdalás, hogy akkor meg nyilván azon ennénk magunkat, hogy milyen károkat okoztunk másoknak. Én ezen rengeteget töprengek, melyik a nagyobb rossz: megvárni, hogy meghal anyám, és örökre elvenni magamtól a lehetőséget, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, vagy tiszta vizet önteni, kipakolni, és együtt élni a tudattal, hogy milyen fájdalmat okoztam neki...
Jó kis csapda ez.
Már arra is gondoltam, elcipelem egy családterapeutához, hátha ott sikerül kibeszélni mindent. De nem lenne bátorságom hozzá, hogy előjöjjek ezzel az ötlettel.

Szerintem nem menne el.
Én ezen nem töröm a fejemet. Már nem érdekel, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. Végül is én évekkel ezelőtt elmondtam anyámnak, részleteket nem, csak a tényeket, de bagatellizálta, viszont cserébe ő is elmondta, hogy őt megerőszakolták 4 évesen. Akkor haragudtam rá, miért rakja rám ezt a terhet, főleg, hogy titoktartást fogadtatott velem. Nehéz volt cipelni a titkát. De így, arctalanul, névtelenül végül is leírtam, és ezzel le is raktam. A többivel pedig nem törődök. De szerintem ezt nem elnyomom, hanem tényleg nincs már jelentősége számomra. Így nem nehéz úgy döntenem, hogy nem beszélünk erről. Nem ez az egyetlen ilyen téma köztünk. Ami azt illeti, elég keskeny az a határmezsgye, amin mozoghatunk a beszélgetésben, de ez van.

Hajnalkám írta: Én ezen nem töröm a fejemet. Már nem érdekel, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. Végül is én évekkel ezelőtt elmondtam anyámnak, részleteket nem, csak a tényeket, de bagatellizálta, viszont cserébe ő is elmondta, hogy őt megerőszakolták 4 évesen. Akkor haragudtam rá, miért rakja rám ezt a terhet, főleg, hogy titoktartást fogadtatott velem. Nehéz volt cipelni a titkát. De így, arctalanul, névtelenül végül is leírtam, és ezzel le is raktam. A többivel pedig nem törődök. De szerintem ezt nem elnyomom, hanem tényleg nincs már jelentősége számomra. Így nem nehéz úgy döntenem, hogy nem beszélünk erről. Nem ez az egyetlen ilyen téma köztünk. Ami azt illeti, elég keskeny az a határmezsgye, amin mozoghatunk a beszélgetésben, de ez van.

Engem nagyon bánt. És lehet, hogy csak egy idillt kergetek, és ez sem segítene, de úgy érzem, hogy szükségem lenne erre a gátszakadásra. A férjem szerint egész egyszerűen a kezébe kéne adnom a könyvet. De nem bírom meglépni.

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Én ezen nem töröm a fejemet. Már nem érdekel, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. Végül is én évekkel ezelőtt elmondtam anyámnak, részleteket nem, csak a tényeket, de bagatellizálta, viszont cserébe ő is elmondta, hogy őt megerőszakolták 4 évesen. Akkor haragudtam rá, miért rakja rám ezt a terhet, főleg, hogy titoktartást fogadtatott velem. Nehéz volt cipelni a titkát. De így, arctalanul, névtelenül végül is leírtam, és ezzel le is raktam. A többivel pedig nem törődök. De szerintem ezt nem elnyomom, hanem tényleg nincs már jelentősége számomra. Így nem nehéz úgy döntenem, hogy nem beszélünk erről. Nem ez az egyetlen ilyen téma köztünk. Ami azt illeti, elég keskeny az a határmezsgye, amin mozoghatunk a beszélgetésben, de ez van.

Engem nagyon bánt. És lehet, hogy csak egy idillt kergetek, és ez sem segítene, de úgy érzem, hogy szükségem lenne erre a gátszakadásra. A férjem szerint egész egyszerűen a kezébe kéne adnom a könyvet. De nem bírom meglépni.

Igen, elképzelhető, hogy az lenne a legjobb. Aztán majd ő eldönti, mit kezd vele, elolvassa-e.
Talán majd eljön az ideje, hogy meglépd. Nekem nem olyan fontos, mert nem az anyám volt a legfontosabb személy az életemben, hanem a nagyanyám. Ő pedig már rég nem él. Ha élne, szerintem ma már elmondanám neki, és szerintem ő meg is értené.

Hajnalkám írta: Igen, elképzelhető, hogy az lenne a legjobb. Aztán majd ő eldönti, mit kezd vele, elolvassa-e.
Talán majd eljön az ideje, hogy meglépd.

Csakhogy félek, hogy kifutok az időből... De félek odaadni is. Amúgy meg valószínű, hogy nem olvasná el.

Sajnálom, hogy nem tudtad elmondani a nagyamádnak. Én elmondtam, csak nem hitte el. Igaz, kicsi voltam. Szóval lehet, hogy jobban jársz, hogy legalább azt képzelheted, hogy elhitte volna. Lehet, hogy így leszek én is egy nap... majd azt mondom, ha odaadtam volna anyámnak a könyvet, egymás karjaiban sírtuk volna ki magunkat és bocsánatot kért volna.

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Igen, elképzelhető, hogy az lenne a legjobb. Aztán majd ő eldönti, mit kezd vele, elolvassa-e.
Talán majd eljön az ideje, hogy meglépd.

Csakhogy félek, hogy kifutok az időből... De félek odaadni is. Amúgy meg valószínű, hogy nem olvasná el.

Sajnálom, hogy nem tudtad elmondani a nagyamádnak. Én elmondtam, csak nem hitte el. Igaz, kicsi voltam. Szóval lehet, hogy jobban jársz, hogy legalább azt képzelheted, hogy elhitte volna. Lehet, hogy így leszek én is egy nap... majd azt mondom, ha odaadtam volna anyámnak a könyvet, egymás karjaiban sírtuk volna ki magunkat és bocsánatot kért volna.

Majd meglátod, talán eljön még a pillanat, amikor meg tudjátok ezt beszélni.
Én azért gondolom, hogy a nagymamámmal meg lehetett volna, mert ő is elmondott olyan dolgokat nekem a saját életéből, amit talán senki másnak. Nagyon közel álltunk egymáshoz. És ő semmilyen formában nem volt érintett, mert ez a nagybátyám, illetve a 2 molesztáló nagybátyám egyike se az ő rokona volt. Ő az anyai nagymamám volt, az abuzáló nagybácsik pedig apám féltestvérei voltak. Amúgy ők nem rokonok, egyik apai nagyanyám fia, másik pedig az apai nagyapám második házasságából született fia volt. (Kicsit bonyolult a családunk.)

Anoni Mara írta: Azt hiszem, minden családnak furcsa logikája van... Az én anyám már attól kiborult, mikor elmentem pszicholgóushoz," kiteregetni a szennyest".

Ugyanakkor jó lenne, ha végre azt néznénk, nekünk mi jó. Persze olyan mélyen belénk ivódott a lelkiismeret-furdalás, hogy akkor meg nyilván azon ennénk magunkat, hogy milyen károkat okoztunk másoknak. Én ezen rengeteget töprengek, melyik a nagyobb rossz: megvárni, hogy meghal anyám, és örökre elvenni magamtól a lehetőséget, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, vagy tiszta vizet önteni, kipakolni, és együtt élni a tudattal, hogy milyen fájdalmat okoztam neki...
Jó kis csapda ez.
Már arra is gondoltam, elcipelem egy családterapeutához, hátha ott sikerül kibeszélni mindent. De nem lenne bátorságom hozzá, hogy előjöjjek ezzel az ötlettel.

Nekem sikerült elcipelnem családterápiára. A szakember azt mondta, hogy amíg önállóan a sérelmeit fel nem dolgozza anyukám, addig nem terépia-érett a helyzet a család szempontjából, és engem toleránsabbnak lát, legyek hát türelemmel. Azzal voltam. Csak akkor tettem pontot a végére, amikor, elmondtam a történteket, a gyermekeimét is, és hazugnak nevezett. Azóta nem szenvedek attól, hogy nem volt igazi anyám soha. Megértetem, hogy az ő választása a tagadás, és az enyém a gyógyulás útja. Amit akadályozna a vele való kapcsolat Eddigi viszonyulását a gyerekeimhez betudtam annak, hogy nagy a távolság, és a válás miatt nem értékeli őket. Ma már tudom, hogy képtelen a valódi érzelmekre, és ezért inkább sajnálom. Látom, hogy ettől boldog ő, mert így fenn tudja tartani azt az érzést magában, hogy őt cserben hagytam én is. Mint minden családtagja. Ám tisztelik a tanítványai, becsülik az olvasói(több könyvet is írt) és ez neki elég. Jó döntésnek érzi, hogy kitagadott, mert én galád módon "másként élek", mint amit ő felelős szülőként megkövetel.

Érdekes, hogy rettegek attól, hogy mi vár rám(még inkább a lányomra) még anyukámmal kapcsolatosan. Jövő héten érkezik látogatóba a lányomhoz. Még mindig nem hiszi el a velünk történteket, én vagyok a hitehagyott idegbeteg, akit Isten azzal büntet, hogy paranoid fantáziákkal küszködök, hogy gyermekeimet megerőszakolták........ és utálja a cicákat, a lányoméknak meg kettő cica is van. Ráadásul, felújítás alatt áll a lakásuk. És azt sejtem, hogy a lányom békítene minket, amihez nekem nem igazán fűlik a fogam... És még mindig magamra haragszom jobban, hogy miért nem tudok nyitani egy 68 éves csupaszív/érzéketlen nő felé, aki életet adott nekem... Kiver(t) a veríték/ekcéma már a gondolatától is... ráadásul...(röhejes?!) tele lettem ekcémával testközéptájt...És ismét beleestem az "inkább nem csinálok semmit, minthogy elrontsak valamit" szakaszba...

Ez lehet, hogy annyira nem is rossz taktika Angyalka. Tudom, az ünnepek miatt minden lezáratlan, kibékítetlen konfliktus miatt felerősödik az emberben, hogy talán nem így kellene a családi kapcsolatoknak működni. De azért ne haragudj magadra, mert haragszol rá, és nem tudsz asszisztálni hozzá, megbocsátani. Ha békíteni próbál a lányod, akkor lehet, hogy én megüzenném, hogy neki kellene nyitnia felém. De az állóháborúkban nagyon rossz vagyok, és ha valakinek nincs input azzal egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Kitartás! Mi megértünk.

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy zavarlak titeket, de lenne egy kérésem! Nem tudom, hogy ide illik e ebbe a témába, de talán egy ici-picit, azt hiszem igen. Megértem rá, hogy megosszam másokkal is, ami velem történt, vagyis egy emberrel szeretném megosztani. Egy felnőttel, de fogalmam sincsen, hogy hogy menjek oda hozzá, hogy hogy kezdjem el. Tudnátok benne segíteni? Mégis mit mondhatnék neki, főleg úgy, hogy régen történt? Előre is köszönöm a segítséget!

karácsony írta: Ez lehet, hogy annyira nem is rossz taktika Angyalka. Tudom, az ünnepek miatt minden lezáratlan, kibékítetlen konfliktus miatt felerősödik az emberben, hogy talán nem így kellene a családi kapcsolatoknak működni. De azért ne haragudj magadra, mert haragszol rá, és nem tudsz asszisztálni hozzá, megbocsátani. Ha békíteni próbál a lányod, akkor lehet, hogy én megüzenném, hogy neki kellene nyitnia felém. De az állóháborúkban nagyon rossz vagyok, és ha valakinek nincs input azzal egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Kitartás! Mi megértünk.

Köszönöm!
A pszichológusom is azt mondta, hogy ha életem minden hátralévő napján leköpném, ő akkor is megértene, mert az, amit eddig elmeséltem már indokolja ezt. Én meg... örülök, hogy sok-sok éve tartó terápiámmal eljutottam oda, hogy kb 40 év elfojtása után meg tudom élni irányába a haragot is. Mert része az életnek a harag megélése, ma már tudom.

Mikor mondja azt egy pszichológus, hogy vége a terápiának, mikor jön el az a pont, hogy azt mondja, gyógyult, elengedem a kezét? Mikor érzi, hogy képes egyedül folytatni, vagy hogy megtanult egyedül járni.
Kicsit úgy érzem itt mindenki árva és a segítség az vaalahol annak a gyereknek szól, aki nem tudott gyerek lenni szabadon. És egy terápia vége az olyan ,mint egy újabb árvulás.

Sólyom, nehéz kérdés ez, ha bízol benne, mondd ki. Nem könnyű. De mi is itt vagyunk, ha gond lenne.

Sólyom, szerintem erre nincsen szabály, nem tudjuk neked megmondani, hogyan kell elmesélni a történteket. Szerintem neked kell ezt érezni, nyilván jól ismered az illetőt, ha meg szeretnéd vele ezt osztani. Apránként? Vagy rázúdítani az egészet? Előkészíteni a terepet? Vagy rögtön előállni? Nincs erre univerzális válasz. De fontos hogy tudd, hogy nem kell ezt úgy képzelni, hogy mindent felteszel egy lapra, és aztán nem tudsz már változtatni rajta. Ha nem megy így, megpróbálod majd úgy. Ha fontos neked az illető, és te is fontos vagy neki, megtaláljátok a módját, hogy elmond neki.
Ne remélj ettől nagyon sokat, és akkor csak kellemes csalódás érhet...