sajnos nem felejthető

Nem tudom, hogyan szabadulhatnék a rémálmoktól, csaknem negyven éve kísértenek. Sohasem felejthető, találó a cím. A legtöbb lány túlesik ezen, és mégis tovább tudnak lépni, megházasodnak, családjuk lesz, nem tudom, hogy csinálják.

Kedves Senki Sem, remélem, hogy nem törvényszerű, hogy a legtöbb lány túlesik ezen! A rémálmok száma tud csökkenni, ahogy egy normális szaksegítség mellett feldolgozod a téged ért traumákat. Nekem ez a tapasztalatom, most már havonta kb. csak 1-2-szer van, attól is függ, milyen lelkiállapotba kerülök.
Amit Mara írt a hentes példával az úgy van, van jó pszichológus, ha lehet fuss neki újra, bármilyen nehéz is, és ne maradj egy olyan pszichológusnál, aki elsőre nem szimpatikus. Alapítványnál tudnak neked segíteni.
Családjuk úgy lett, hogy vagy nem emlékeztek a traumára, és olyan nagyon el volt fojtva, vagy megtalálták azt, akivel kölcsönösen, igazán tudják szeretni egymást, és gyermekük is született. A gyereknevelés pedig nem játék, előtte nem árt feldolgozni a traumát. Az elköteleződéshez komoly szándék szükséges, és az, hogy igazán akarj egy családot. Ha felmerül benned ez a kérdés, hogy szeretnél előbb-utóbb kapcsolatot, segítség után kellene nézned, mert ahogy olvasom a hozzászólásaidat, van mit dolgozni a traumáidon. Meg kellene magadnak fogalmaznod, hogy mire vágysz igazán, és kitűzni terápiás célként. Szerintem elsősorban hasznos lenne az életminőségeden javítani, gondolok a rémálmok csökkentésére, és az életben való talpra állásra is, hogy ne mások (édesanyád) "segítségétől" függj.
Kívánom, hogy adj magadnak esélyt.

Kedves Senki sem,
tényleg fontos a pszichológus, hogy milyen problémakörben szokott mozogni. Én korábban, úgy tizenhárom éve már jártam pszichológusnál, akkor is - érdekes módon - párkapcsolati problémával, és akkor érintőlegesen szó volt a szülőkről, s bennem épp megmoccant valami mély fájdalom, mikor a pszichológus lezárta: nem tudom, mi a probléma itt, maga csak egy szép polgári nevelést kapott.
Utána már csak egyszer mentem, inkább "meggyógyultam" Nem éreztem az együttérzését egyáltalán, bár az is lehet, ez egy téves várakozás, a pszichológusnak nem együttéreznie kell, hanem kiutat mutatni.... nem tudom.
De tuti, hogy van kiút, és lehet olyat találni, aki segít, addig is ott vannak a könyvek, a versek, a zene, s az együttérzés magunkkal, s egymással! Senki sem, amíg nem találtam ide, én is úgy éreztem, hogy már késő. De sosem az, a világ is jobb lesz, ha mi gyógyulunk, ebben biztos vagyok.

Kedves Senki Sem!
Nagyon brutális, traumatikus dolgon mehettél keresztül gyermekként, ha ennyi évvel az eset után is ilyen mélyen éled meg a múltat. Nagyon sajnálom, és mélyen együtt érzek veled. De igazat adok Marának, hogy az előttünk levő évekre kell néznünk, hidd el, tartogat még jót az élet, ne add fel a lelkedben. Azt gondolom, hogy a pszichológusodat alaposan kifogtad. Talán a saját elfojtott, perverz fantáziáját éli ki a betegein. Nem gondolnám, hogy a módszere bárkinek is használna...
Sokat gondolkoztam rajta, hogy a múlt lezárása hogyan is történhetne. De a legmegfelelőbb megoldás - talán ami a Bibliában is benne van: a megbocsátás lehet, bármilyen nehéz is.
Nekem, és lehet hogy másoknak is, de sokat segített, hogy megnéztem a filmeket, amiket itt ajánlottak. Folytak a könnyeim. És próbáltam megérteni a megbocsátás lényegét. nem könnyű, de lehet, hogy megéri. Ismeretlenül is szeretettel ölellek át.

Én nem tulajdonítok nagy jelentőséget a megbocsájtásnak, csakúgy, ahogy a bosszúnak sem. Szerintem a mi szenvedésünk rég nem az elkövetőről szól. Egy embernek kell megbocsájtanunk, egy embert kell megtanulnunk szeretni, és az mi magunk vagyunk. Ezen kell szerintem dolgozni.

Tölgy,
de! csak épp azt a segítséget nem kapom meg tőlük, amit a pszichológustól, akik nem véletlenül képezik magukat oly hosszú időn keresztül...a barátaim nagyon szeretnek, de mondanak olyanokat, hogy ezen már tedd túl magad, már nem kell pszichológus, egyedül is menni fog, mikor lesz pasid...nem érti meg az, aki nem élt át ilyet, és az sem érti meg, aki átélt, de jól elfojtja, mint anyukám.

Ha tudnád, hogy én mennyi mindentől vonakodtam, egy igazi kis szerencsétlen, elveszett, nem tudom mit keresek én ittnek éreztem magam, amíg vártam az első alkalomkor...Belőlem ki is robbant minden, hiszen annyi év téboly, bezárkózás után, egyszer csak ki kellett mondanom, hogy miért vagyok ott, és az idegrendszerem romokban hevert. Úgy kellett összekaparni.
Ha ilyet tenne, küld el melegebb éghajlatra. Alapvetően teremts bizalmat, kérdezd meg milyen esetekkel foglalkozott már eddig, stb.

..ja és akkor még ez az oldal sem volt, hogy lássam, hogy vannak sorstársaim. Mara könyvét is a pszichológusom ajánlotta. Így könnyebb lett volna elmennem az első alkalomra, hogy előtte beszélek veletek, nekem mindenképp.

Soha de soha nem mennék újra pszichológushoz, először sem én akartam. A pszichiáter nő meg anyámmal akart beszélgetni, hogy küldjem be hozzá, ad időpontot. Tessék? Nem vagyunk az iskolában, hogy "szülői értekezletre" küldjem, miféle kezelés ez? LEKEZELÉS. Ezt tanítják nekik az egyetemen? Senki sincs, akivel tudnék beszélni ilyenről, nincsenek barátaim.

Mara, tetszik amit a megbocsájtásról-bosszúról írtál, valahogy én is így érzem. Nem tudok haragudni az elkövetőkre, a szüleimre se, mert látom az ő sérültségüket... miközben azért felfogom, hogy sokat ártottak nekem.
Például állandósították azt az érzést, hogy engem senki nem szeret - és tudom, hogy itt mindjárt több tíz ember hördülne fel a környezetemben, bizonygatván, hogy ők mennyire szeretnek... hogy lehet, hogy mégis, mindezt nem érzem?
Ez itt a bökkenő - hogy lehet a nem-érzés ELLENÉBEN dolgozni és szeretni magunkat?
Nyilván ebben tud segíteni egy pszichológus, talán vannak eszközei - a barát, szerető, stb itt nem elég, mert ő csak bizonygatni tudja, hogy mennyire szeret, de erről nincs élményszerű érzésünk/érzésem, mert nem jut el hozzám a védőbúrán keresztül, amit magam köré húztam. És akkor csak marad a darab fa, vagy esetemben a vidám robot szerepe a kapcsolatokban.

Na! Lassan már úgy püfölöm az okostelefonomat, mint ahogy a lányok szokták a buszmegállóba![/quote]


hát majd eldöntöd! drukkolok, hogy jók legyenek az eredményeid !!

Öregecske, én kereszténynek, hívőnek tartom magam, ennek ellenére azt mondom, a megbocsátással vigyázni kell, mert félrevihet a vallás ezen a téren. Írtam erről is (azt hiszem) korábban a vallással kapcsolatos topikokban (van kettő is). Itt nem szeretném részletezni, de ha gondolod, olvasd el, amit oda írtam, és ha nem értesz valamit, kérdezz nyugodtan, szívesen válaszolok.

A Mérgező szülőket le lehet tölteni a netről. Én letöltöttem régebben.

Mara! Igazat adok neked, talán minden ott kezdődik, hogy magunknak kell megbocsátani, és magunkat kell elfogadni, szeretni. Ha ez sikerül, akkor elhisszük azt is, hogy a jelenleg, bennünket körülvevő emberek elfogadnak minket, és valóban, őszintén, emberi módon szeretnek. Na ez nehezen megy. Vagyis én is azok közé tartozok, akik nehezen hiszik el, hogy lehet őket szeretni. Pedig nagyon igyekszem elfogadtatni magam. De azt is tapasztaltam, hogy ez átmehet egy alárendeltségi viszonyba, amivel meg megint visszaélhetnek.
Hajnalkám! Köszönöm, el fogom olvasni.

Öregecske! Nem számít az, hogy ki nem szeret, ha mi szeretjük magunkat, és van, aki minket szeret. Mindig lesznek, akik nem fognak szeretni. Ezért legfontosabb, hogy Te jóba legyél Magaddal, és akik szeretnek, hidd el nekik, hogy szerethető vagy. Egyelőre ez az első lépés. Drukkolok Neked!